4:50

Válasza valamilyen szinten megnyugtat, mert hát... igaza van.

Nagyon szeretném, hogy igaza legyen, és azt, hogy más is úgy lássa a dolgokat, ahogy ő.

Az ember nem tudja kiválasztani azt a személyt, aki iránt érzéseket kezd majd el táplálni.

— De én már beleszerettem valakibe — mondom siránkozva. Az erősen koncentráló arcát bámulom, ahogyan az elsősegélydobozból szerzett gézzel bekötözi a kezem.

— Én is — válaszolja mosolyogva. Nem néz rám, helyette eligazgatja a kötést a csuklómon.

— És bánod? — kérdezem összeszorult torokkal.

Mingyu nem válaszol. Elengedi a kezem, majd mindent visszapakol a helyére. Egy ronggyal nekiáll feltörölni a vért.

— Gyere — szól, én meg csak nézek. Még mindig nem érzem magam elég erősnek a járáshoz. Mintha megérezné, elém lép és az izmos karjai közé kap.

Mi történik?

A szívem néhány ütemet kihagyva a torkomban kezd el dobogni. A hideg végigszánkózik a bőrömön, ezzel arra késztet, hogy libabőrös legyek.

Néhány méteren keresztül cipel, én a nyakát átölelve behunyom a szemem, és remélem, hogy a szobámba visz.

Szerencsémre letesz a rendezetlen ágyamra, majd pár lépést hátrál.

— Gyu — nyúlok a keze után, de helyette pulcsiját fogom meg. — Nem válaszoltál a kérdésemre.

— Mire is? — kérdezi visszafordulva hozzám. Szemöldöke a plafonig ugrik kíváncsiságában.

— Megbántad, hogy beleszerettél abba a valakibe? — kérdezem meg újra.

Megremegek, de nem a hidegtől. Félek a válaszától.

Mi van, ha valaki olyan, aki képes túlszárnyalni...

— Nem — mosolyog rám kedvesen. — Ő a legerősebb ember, akit ismerek. Nála aranyosabb nincs a világon, és a szíve is a helyén van.

— Örülök, hogy ismersz ilyen embert — mosolyodom el én is, csak vele ellentétben fájdalmasan.

Én sose leszek senkinek sem elég jó. Mindenkire csak kiterjesztem a fájdalmamat és a hülyeségeimet, aztán azelőtt, hogy megismernék ezeknek az eredetét, az emberek megutálnak, és itt hagynak.

Egy gyenge szar vagyok, és felesleges erre a világra.

— Én örülök a legjobban, amiért pár héttel ezelőtt megismertem — mondja egy félvigyorral az arcán. Az ágyhoz lép, és leül mellém.

A szívem még mindig hevesen ver, az orromba áramló illata pedig egyenesen megbabonáz.

Hallgatom a halk szuszogásunkat, mely néha-néha megtöri a pont jóleső csendet.

— És te? Te megbántad? — kérdezi meglökve a vállam.

— Talán igen, talán nem — ködösítek szomorúan — talán még azt sem bánom, hogy megvágtam magam.

— Mégis miért? — Kérdőn fordul felém, mire csak lehajtom a fejem.

Ki kéne mondjam, de képtelen vagyok rá.

— Wonu, mondd már el! — kérlel kedvesen, még mindig a könyökével bökdösve az oldalamat.

— Mert most itt vagy.

Ahogy kiejtem a szavakat, úgy érzem, mintha valami rám nehezedne, egyenesen összenyomna. A látásom gyengül, alig látom az engem fürkésző Mingyu arcát.