4:37

Fogalmam sincs, hogy mennyi időbe telik felfogni, hogy mi is történik éppen. Talán még nem is sikerült, mert leragadtam ott, hogy egy igen kedves ember érdeklődik az állapotom miatt.

Jelenleg ezért az emberért vagyok még mindig életben. Az ő bíztató szavai miatt hagytam abba azt, amit eredetileg elterveztem, elkezdtem.

Ez tényleg meg volt írva?

Nekem kapcsolatba kellett lépnem vele, majd elhalasztani a találkozót a megfázásom miatt, végül meg kellett gyógyítania a levesével.

Ennek így kellett lennie.

Persze nekem semmi különösebb dolgom nem volt, neki viszont ezernyi dolgot zúdítottam a nyakába; de a legnehezebb az, hogy el kell érje, hogy elmúljon a halálvágyam.

Mingyu megint úton van, és jó irányba halad.

Megrázom a fejem, és lenézek a vértengerré változott csempére. Annyira sok vért vesztettem, hogy megborzongok.

Ezt kegyetlenül elbasztam.

Meg akarok mozdulni, de nem megy. A végtagjaim olyan szinten elgyengültek, hogy semmire sem képesek. Így hát leteszek arról, hogy feltörlöm a vért, még azelőtt, hogy Mingyu megérkezik.

A fejemet hátrahajtom a kád peremére, majd behunyom a szemem. Csendben viselem el az égető érzést, amelyet a vágások okoznak.

Olyan idióta vagyok...

Hirtelen nyílik ki a fürdőajtó, melyben az emlegetett srác jelenik meg.

Reszketve húzom magam alá a lábaimat, s megpróbálok újra lábra állni, még a kád szélébe is kapaszkodom, mégsem sikerül.

Ez van.

Hiába, hogy van mibe kapaszkodnom, mégis mindig elbukom.

— Wonwoo — lép hozzám, a karomat a nyakába teszi, majd felsegít a földről, és a kád peremére ültet.

— Hmm — mormogom válaszként, az arcomat a vállába bújtatom.

— Mit csináltál? — dünnyögi nekem, ahogy a hajamat simogatja. — Buta, buta Wonu, mondtam, hogy ne csinálj semmi ilyet.

— Sajnálom, é-én csak — dadogom lehajtott fejjel, miközben mélyet szippantok az illatából. — Utálom ezt.

— Mit? — kérdezi kíváncsian. Egy pillanatra eltávolodik tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni, de aztán hamar folytatja a sebeim tisztítását.

— Nem akarok a saját nememhez vonzódni — mondom szomorúan. Nagy sóhaj kíséretében hátrahajtom a fejem, majd folytatom: — Ezért hagyott el mindenki, pedig én nem tehetek semmiről.

— Persze, Wonu — szól kedvesen. Az arcomra simít, mire rákapom a tekintetem. — Sajnos nem mi döntjük el, hogy kibe szeretünk bele.