2:13

— Mingyu, ott vagy? — szólok bele köszönés nélkül, vagy éppen köszönés helyett.

— Itt vagyok — válaszolja nyugodtan, én pedig egyből megörülök a hangjának. 

— Mesélj magadról! — kérem izgatottan.

— Mi? — Meghökkenve kérdez vissza. Egyből megbánom a tettemet.

— M-mindegy akkor... — motyogom az orrom alatt.

— Én csak viccelődtem, Wonu — nevet bele a a telefonba aranyosan. — Persze, hogy mesélek magamról!

— Wow, ezt úgy mondod, mintha mindig magadról beszélnél — forgatom meg a szemeimet beszéd közben.

— Haha, nagyon vicces Wonu — neveti el magát megint.

— Wonu? — kérdezek rá a megszólításomra. Eddig is szólított már így párszor, de nem foglalkoztam vele túlzottan. Most viszont nagyon érdekelni kezdett ez a megszólítás.

— Egy becenév — magyarázza. Ráncolni kezdem a szemöldököm. — Szeretek beceneveket adni a barátaimnak.

— Szóval vannak barátaid — mondom mindenfelé gondolkodást mellőzve, nem jut eszembe a szavaim következménye.

— Te is az vagy, nem? — teszi fel a jól ismert költői kérdést, amelyre biztos, hogy van válasz, mégsem vagyunk biztosak benne. — Valamint vannak más barátaim is. Ott van például Hao, Seokmin, és Jihoon hyung.

— Jihoon hyung? — szólom meg a legfurcsább nevet, az egyedülit, mely nem rendelkezik rövidítéssel. — Neki nincs beceneve?

— Annak a hyungnak megvan a saját véleménye — kezd bele a mesélésbe —, ha mondok valamit róla, valahogy megtudja, és a házamnál köt ki egy baseball ütővel.

— Nagyszerű barátaid vannak — bólogatok. Lelki szemeim előtt egy hasonlóan agresszív kaliberű srác jelenik meg, akit szíves örömest elfogadnék barátként.

— És veled mi a helyzet? — Kérdésével belevág a gondolatmenetembe, de egyáltalán nem bánom.

Legalább nem sóvárgok barátok után.

— Én?

— A barátaiddal mi van, te BUTA — kérdezi nevetve, az utolsó szót kihangsúlyozva.

Buta lennék?

Minden bizonnyal igen.
Máskülönben miért mondaná?

— Nekem csak te vagy? — kérdezek vissza félénken.

Először nevet, végül elcsendesül, pár percig hallgatjuk egymás szuszogását.

— Nagyon aranyos vagy amúgy — mondja ki hirtelen. Mintha eddig azon gondolkozott volna, hogyan is adja ezt az alig hihető tényt a tudtomra.

— Hagyd abba! — szólok vissza. Zavarban érzem magam, s nem vagyok kibékülve ezzel a szituációval.

— Aw Wonu — sóhajt bele a telefonba, én pedig összeszorítom a szám.

— Hyung — mondom halkan, végül egy kicsit hangosabban elismételem: — Wonu hyung.

— Idősebb vagy nálam?

— Feltételezem, mert a hangom mélyebb a tiednél — suttogom alig hallhatóan az észrevételem.

— Nem így kell elmondani a korodat, Wonu — nevet rajtam.

— Hyung — helyesbítem ki a mondatát.

— Hyung. Wonu hyung — ismételi el végre -valahára utánam.

— Tessék, ennyire egyszerű — bólogatok, bár senki sem látja. Még Mingyu sem.

— Miért hívtál? — Megszokottan gyorsan vált témát. — Rosszul érzed magad?

— Többé már nem — nyugtatom meg egyhamar —, igazából csak azért hívtalak, hogy veled beszélhessek.

— BESZÉLNI AZ EGYETLEN BARÁTODDAL, CUKIII.

— Leteszem, ha így fogsz hívni — fenyegetem meg egy keserves próbálkozással.

— CUUUUUK-

2:34
hívás vége