2:05

— Hello? — szól bele egy ismerős hang a vonalba.

— Szia — motyogom alig hallhatóan.

— Te vagy az, Wonwoo? — kérdezi. Ráncolom a szemöldököm, miközben azon agyalok, hogy vajon honnan tudhatja ez az idegen a nevemet. Aztán egyszer csak beugrott.

— Mennyi esély volt arra, hogy te veszed fel megint a hívásom? — teszem fel a kérdést teljesen megvilágosulva. A vonal túloldalán nevetés hallatszik.

— Kevés, szóval ezt hívhatjuk a sorsnak. — Kijelentésére hümmögök egyet, a szavait feldolgozva.

Vajon ez előre meg volt írva?

Nem sokat számít, mert ez nem elég ahhoz, hogy változtassak az elhatározásomon.

— Igaz. Újból meg akarok halni, Mingyu — szólalok meg pár másodperc csend elteltével.

— Először is megállítottalak, most is meg tudom csinálni — válaszolja magabiztosan, hangjából mégis kihallom a szorongást, aggódás-félét.

— Ja, igaz — értek egyet vele, de muszáj elmondjam neki a valóságot: — Nem akadályoztál meg semmit legutóbb.

— Akkor most miért beszélsz pont hozzám? — kérdezi kíváncsian, nem sokkal később meg is válaszolja a kérdését: — Megelőztem, hogy bántsd magad.

— Ez az, ami nem igaz, Mingyu. — Lehajtom a fejem. Semmiféle megbánást nem érzek, mégis rosszul esik, hogy ő másképp gondolta a dolgokat.

— Tehát bántottad magad a múltkor? — ébred rá egy pillanat alatt. Hangja elhaló, mégis erőt vesz magán, hogy feltegye a kérdést.

— Igen — mondom, hangom szomorúan cseng.

— Miért? — kérdezi kíváncsian.

— Gyenge voltam, Mingyu. Veled beszéltem, de már egy penge volt a kezemben. Az ereim is készen álltak — szólalok meg fojtottan, hangom akadozik, azonban egy pillanatra sem hal el —, de nem tudtam megtenni. Ez bizonyítja, hogy gyenge és használhatatlan vagyok.

— Ezt azonnal hagyd abba, nem beszélhetsz így magadról! Nem vagy buta, sem felesleges! Én tudom.

— Nem is ismersz. — Nagyot sóhajtok, miközben hátradőlök a tetőn ülve, most már fekve. — Lehetnék a világ legnagyobb lúzerja, te mégsem tudnád.

A csillagok csak úgy ragyognak felettem, mintha mind egytől egyig boldog lenne. De akkor reggelre miért alszik ki a fényük?

— Ezt erősen kétlem. — Megpróbálja elhitetni velem, hogy nem vagyok felesleges lúzer, de teljesen esélytelenül.

— Egy vesztes vagyok. Nagyon csúnya, undorító és értéktelen, tudod? A legnagyobb pazarlás ezen a kegyetlen világon... — hangom elhal, nem tudok tovább magamról beszélni, mert undorodom.

— Kérlek ne gondolj így magadra! Nem vagy pazarlás, igenis szükség van rád! — rám ordít, én pedig összehúzom magam, talán a hidegtől. Fázok. — Nem kellene ilyen hülye gondolatokkal bántanod magad.

— Miért érdekel ez téged? — kérdezem.

— Ha lenne lehetőségem a megmentésedre vagy az életed helyrefordítására, akkor kihasználnám az esélyt — válaszolja kimérten. Fülelek, s csak bámulok a semmibe. — Emelett másodszor beszélünk a véletlennek köszönhetően. Szerinted is akar valamit üzenni nekünk a sors?

— Az hiszem igen.

2:23
hívás vége