11:49

Pár óra alvás után úgy érzem magam, mintha egy teljesen másik univerzumba csöppentem volna bele. A fejem már nem fáj, és a lázcsillapító levitte a negyvenegy fokos lázamat.

Azt mondta az egyik nővér, hogy örülnek, hogy végre felébredtem, mert így legalább ehetek valami jót.

Ah, képzelem milyen jó itt az étel.

Rosszul vagyok az ilyesfajta- menzakajától.

Megérkezik a négy nővér egy kiskocsival, amiről leveszik a kiszabott adagokat és szétosztják a betegek közt. Én kapom meg utoljára a nekem szánt ételt, de egyből rosszul vagyok a gondolatától. A kinézete sem biztató.

A többiek mind enni kezdenek, én meg csak nézem a tálat és próbálok rájönni, hogy ez mi akar lenni.

Nem járok sikerrel, ezért a kezembe vett kanállal tologatni kezdem a lábamra helyezett tálcán ide-oda.

Már pont kezdem feladni, mikor a nyitódó ajtó irányába kapom a fejem. Nagyot nyelek és görcsösen remélem, hogy Mingyu jelenik meg a küszöbön azzal a megszokott mosolyával.

Így is történt minden, megjelent, de egy valami nagyon hiányzik róla, az pedig a mosolygó ajkai.
Helyette az arca megterhelt, a homloka ráncokba szalad, a szemeivel pedig folyamatosan lefelé bámul.

— Mingyu! — szólok neki hirtelen jött örömömben. Meglepődve felpillant a földről, majd a szemeit rám vezeti.

— Wonwoo — kiált fel boldogan és óriási lépésekkel szeli át a szobát. Az ágyamhoz siet és a nyakamba borul.

— Szia — mormolom a fülébe, ahogy a karommal átfogom a nyakát és magamhoz szorítom. Az ölelésemet viszonozza, majdnem kizárja belőlem azt a kevéske oxigént.

— Jobban vagy? — kérdezi aggódva. Elenged, hogy a szemembe tudjon nézni. Bólintok, ő pedig megkönnyebbülve sóhajt fel. — Annyira aggódtam!

— Ne aggódj, most már minden rendben lesz — suttogom neki az arcára simítva a kezem.

— Tudom, hiszen te egy nagyon erős ember vagy — suttogja vissza, miközben a homlokát a sajátomnak dönti és mélyen a szemembe bámul.

— Csak veled érzem magam annak — motyogom egy félmosoly kíséretében. A szemeimet behunyom egy pillanatra és beszívom az illatát, mely a kórház jellegzetes szagával keveredik.

— Mindig itt leszek, hogy az is maradj sokáig — mondja, majd egy csókot lehel az ajkaimra.
Meglepettségemben eltátom a számat, még a szemhéjaim is felpattannak, de csak a vigyorgó fejével találom szemben magam.

———
sziasztok!

próbálkozom visszahozni a lemaradásokat – egyébként nyaralás miatt nem posztoltam kb 2-3 napig még jó múltkor (augusztus utolsó hete előtt... wtf namindegy).

még suli kezdés előtt be szerettem volna fejezni ezt a történetet, de az írása közben nagyon hamar változnak a szálak (amolyan pillangó-effekt hahaha) és most vagyunk ott, hogy

LASSAN VÉGE!

szóval öhm yeah, készüljetek fel rá!

addig is jó sulit, chill, maradjatok erősek! a bátrak nem félnek, sőt merészek – álljatok ki magatokért, ha a helyzet kívánja meg ilyenek!❤