2:03

Teljesen elkeseredve nyúltam a piros képernyővel rendelkező, vinnyogó telefonomhoz.

— Mingyu, ott vagy? — szóltam bele a vonalba szipogva, meg sem vártam a választ a hívásra.

— Wonwoo. Te sírsz — állapítja meg egyből az állapotomat.

— Ja, azt hiszem. — Újabb szipogásba kezdek, az ökölbe szorított kezeimmel a könnyeimet próbálom eltüntetni.

Nem tudom, hogy mitől tartok, úgysem lát meg senki, úgysem érdekel senkit, hogy mi van velem.

Sötét van. A csillagok újból uralják az eget, nappal pedig megszokottan köddé válnak.
Ennyivel szebb az éjszaka, ilyenkor önmagam lehetek a sötétben, szinte láthatatlanul.
Senki sem szól bele, hogy milyen gyenge vagyok.

— Mi a baj, Wonwoo? — kérdése megakadályozza, hogy tovább gondoljak a tényre, hogy mennyire felesleges egyede vagyok az univerzumnak.

— Csak arra gondoltam... tudod. Ez az egész halál dolog elveszi az eszem, és már magam sem tudom, hogy mit csináljak magammal — magyarázom motyogva. Beszéd közben még szipogok párat, végül egy kicsit lenyugszik a légzésem. — Ha elvesztegetem az életem, akkor még véletlenül sem kéne újból.

— De miért érzel így, mikor nem kéne? — kérdezi, alig hallom a szavait. — Történt valami?

— Semmi sem történt. Ez a probléma. — Nagyot sóhajtok, lassan fújom ki a hideg levegőt. A tüdőmnek jól esik a hűvös napszak, de az agyam nem tud kibékülni vele.
Folyamatosan azon jár eszem, milyen lehet egy meleg otthon, egy elfogadó, törődő család.

— Miről beszélsz?

— Én csak nem tudok tovább így élni — szólalok meg zavartan. A légzésem újra felgyorsul, ahogy a halál körül kezdenek forogni a gondolataim.

— Wonwoo, csak lélegezz, kérlek — nyugtat meg lágy hangon. — Nem akarsz semmi olyat tenni, amit később megbánsz.

— Honnan veszed, hogy megbánnám? — kérdezem kíváncsian, szemöldök ráncolva.

— Nem tudom — mondja bizonytalanul. — De nem lehet ez az egyedüli megoldás. Beszéljük meg, hogy miért érzel így, aztán meg tudunk szabadulni tőle.

Nem tudtam neki válaszolni. Egyszerűen semmi sem jut eszembe, azon kívül, hogy milyen értéktelen is vagyok ebben a könyörtelen világban.

Mennyire egyedül maradtam...

— Csak próbáld meg, Wonwoo, nem fog fájni — biztat barátságosan, én mégsem tudok eleget tenni a kérésének.

Légzésem elképesztő tempóba vált, borzalmasan szúr tőle a mellkasom.
Úgy érzem, elvesztettem az irányítást a testem felett.

Eljött a vég.

— Wonwoo, itt vagy?

2:10
hívás vége