Hétvégén kicsattanó egészséggel keltem fel és örültem a napsütésnek és a havazásnak is, már csak a madarak hiányoztak, hogy énekeljenek nekem. Vagyis nem teljesen így indult a napom. Valóban már jól éreztem magam de a nap egy apró sugara sem szűrődött át a hófelhőkön keresztül és madarak sem voltak. De a fejemben ez így zajlott le, mert ezen a számomra csodálatos napon egy olyan randira megyek Jungkookkal, amit randinak is hívok. Sikerült tudatosítania az agyamnak ezt az információt. Szóval a fejemben nem cikázik a "randi vagy nem randi, ez itt a kérdés" jelenet, hanem úgy készülök fel, mint egy hivatalos randira. Lehet egy kicsit túl izgatott voltam emiatt, mert délutánra lett megbeszélve de nekem a szemeim már kilenckor kipattantak és vissza sem tudtam aludni. Most kivételesen én keltette fel Namjoont és hisztiztem ki, hogy jöjjön át, mert nem bírok magammal. Mivel Jungkook ma nem dolgozott nem is akartam menni a kávézóba, ezért itthon készítettem el az ébren tartó löttyött. Hozzáteszem, pocsék volt de megittam. A délután úgyis kárpótolni fog ezért.

-Komolyan, eddig nem akartad elhinni, hogy te tényleg jó úton haladsz afelé, hogy össze gyere vele.. Most meg madarat lehetne veled fogatni. - nézett rám Namjoon álmosan. - Biztos jó gyógyszereket szedsz?

-Igen, biztos a jókat szedem. - forgattam meg a szemem. - És tudod, hogy sose fogadom el, ha valaki máshogy néz rám. - vontam meg a vállamat. Számomra mindig nehéz volt felfogni vagy éppen elfogadni azt, ha valakinek tetszettem.

-Ez a te bajod. - sóhajtotta. - Csak fogadd el, hogy bejössz Jungkooknak. Őszintén, mit hittél? Azért kapott le a vásáron, mert nem jöttél be neki? Azért hív el folyton randikra, mert taszítod? Vagy Yeontan miatt aludt itt a múltkor? - sorolta mosolyogva.

-Jó, értem! Hagyjuk ezt a témát. - veregettem meg a vállát és magára hagytam.

Gyorsan, túl gyorsan jött el a délután és hiába mondta Namjoon, hogy el fogok késni, nem hallgattam rá és továbbra sem csináltam semmit. És most kapkodhatok, forgolódhatok a ruhakupacok között fejvesztve. Egyrészt olyan ruhát szerettem volna, ami meleg de jól néz ki, tanulva a múltkori esetből. Nos, olyat találtam, ami meleg és olyat is ami jól néz ki... De olyat nem, ami mind a kettő lenne egyszerre. Amíg készülődtem felhívtam Jungkookot, hogy késni fogok, ne aggódjon, nem menekültem el. Végül Namjoon segítségével meg lett a tökéletes ruha és utána szinte futva érkeztem Jungkookhoz, ezer bocsánatkéréssel együtt. Hiába mondta, hogy ne aggódjak, nincs semmi baj, én egész úton ezen aggódtam. Utálom, ha valaki vár rám és mégis mindenhonnan kések. Amíg én a "nagy" aggódalmaim kellős közepén jártam, nem is figyeltem fel rá, hogy hova visz engem Jungkook. Egy nagy térhez érkeztünk, ahol javában csúszkáltak már az emberek a jégen. A korlát, ami a korcsolyapályát vette körül, szépen fel volt díszítve girlandokkal és fényfűzérrel. Az égősor még a pálya fölött is húzódott és sárgás fényvilágba részesítette az alatta csúszkálókat, a kültéri hangszórókból halkan szólt a kihagyhatatlan karácsonyi zene és még a közelben mézeskalács illata is szálldogált fahéjjal vegyülve. Amikor Jungkook látta, hogy egy kicsit megtorpatam, mosolyogva fogta meg a kezem és tovább húzott, mondvám, hogy jó lesz. Hiába magyaráztam neki, hogy én nem tudok korcsolyázni, nem érdekelte mert elmondása szerint könnyű és bele fogok jönni a segítségével. Felküszködve magamra a korcsolyámat, szerencsétlenül lépdeltem a jég felé és a bejáratnál megálltam, néhány kissrácot feltartva magam mögött. Természetesen előre engedtem őket és elképedve figyeltem, hogy milyen rutinosan mozognak. Ez nem igazság, ők korcsolyával a lábukom születtek. Jungkook egy biztató mosollyal megspékelve nyújtotta felém a kezét, amibe belecsaptam a mancsom és hagytam, hogy ráhúzzon a jégre. Először majdnem seggre csücsültem de még jó, hogy Jungkooknak jók a reflexei. Persze azt mondta, hogy csak, azért csusszant le a keze a derekamnál lentebbi tájakra, hogy ne essek el de ebben annyira nem vagyok biztos, mert jóval azután is ott hagyta a tenyerét, miután már stabilan álltam a lábaimon. Amíg én a korlátban és Jungkookban kapaszkodtam, elmondta és megmutatta, hogy mit hogyan kéne csinálnom, szóval én tettem, amit kért. És a földön kötöttem ki.

-Hogy is mondtad? Könnyen fog menni? - néztem fel rá megszeppenve.

-Valami olyasmi. - segített fel. Na, ez is külön cirkuszi mutatványnak mehetett volna.

Ezután teljes elszántsággal löktem magamon és csodálkoztam rajta, hogy most nem a jeges padlót nézegettem közelebbről. Egész végig el nem engedtem Jungkook kezét, még akkor sem, amikor már egészen belejöttem a dologba. Egyrészt azért nem, mert még mindig féltem, hogy eltaknyolok, másrészt meg nem akartam, mert hát.. Egy ilyen lehetőséget kihagyni még hülye is lettem volna. Már a nap is nyugovóra tért, így csak az egősorok világították meg a teret, az emberek is már lassan - lassan leléptek és egyre kevesebben voltak körülöttünk. Egészen addig keringtünk körbe, estünk el folyamatosan, nevettünk, amíg már a fényeket is lekapcsolták és ott álltunk ketten a korom sötétben, semmit sem látva. Én ezen annyira meglepődtem, hogy hirtelen tűntem el Jungkook mellől és új legjobb barátommal, a földdel fűztem szorosabbra a kapcsolomat. Másszóval hasra estem de nem aggódtam ezen, mert sötét volt, így nem látta a kilapított béka pózt, amit ott mellette műveltem. Legalább addig fel tudtam magam húzni, hogy ne feküdjek, hanem üljek. Nos, ezt már profizmusnak nevezném részemről. Hirtelen telefon fénye világított és csak annyit láttam, hogy Jungkook combjával szemezek. Azt eddig is megállpítottam, hogy ezen testrésze nagyon jól néz ki de ilyen közelről még biztosabb lettem benne.

-Taehyung. - köszörülte meg a torkát. - Mit csinálsz ott? - mosolyodott el.

-Megnéztem mennyire csúszik a padló. - néztem fel rá még mindig a földön ülve, ugyanis egyedül innen nem tudok talpra állni.

-Már kezdtem azt hinni, hogy más terveid vannak ott lent. - húzta féloldalas mosolyra száját.

-Mégpedig? - ráncoltam a homlokomat.

-Nem lényeges. - legyintett és felkanalazott a csúszós útról. - Szerinted menni kéne? - bár nem láttam az arcát de biztos voltam benne, hogy vigyorog.

-Szerintem biztos, hogy menni kéne.

Azt már nem is részletezem, hogy mennyire nehéz volt a pálya közepétől a széléig eljutnunk sötétben és még az én ügyetlenkedésemmel sem könnyítettem a dolgon. Talán egyszerűbb lett volna, ha úgy mászok ki négykézláb de nem kockáztatom az újabb megfázás esélyét. A megvilágítatlan területen elég nehéz volt megtalálni a cipőinket, még vakuval is. A közvilágítás nem működött, mert úgy gondolták, hogy jobb hangulattal fog telni, akár egy romantikus korcsolyázás, ha csak az egősorok adnak némi fényt. Igazuk is volt, jó hangulat volt, egészen addig, amíg az egyetlen fényforrást is lelőtték. Onnantól kezdve szenvedés volt elhagyni ezt a teret. Az egyetlen tájékozódásunk a hó volt, ami a talpunk alatt ropogott, még vakuval sem mentünk olyan sokra, mint, ahogy azt hittük elsőre. Még azt sem tudtuk, hogy merre van az arra és egyszer ugyanott kötöttünk ki, ahonnan elindultunk. Mind a ketten nevetni tudtunk a kicsit sem szerencsés mivoltunkon, komolyan eltévedtünk egy olyan helyen, ahol nem is lehet eltévedni. Megfogtadtuk, hogy ez a közös titkunk marad és még akkor sem mondjuk el senkinek sem, ha elrabolnak és fegyvert tartanak a fejünkhöz, bár nem látom ennek a valószínűségét de megígértem neki. Jungkooknak elég élénk fantáziája van. Mivel nem egedte meg, hogy haza menjek azzal az indokkal, hogy "csak sötét van, nem este", ezért nála kötöttem ki, miután sikeresen kijutottunk az elvesztettek erdejéből. Minho, Jungkook öccse is ott volt nála, mert a szüleik még midnig nem tértek haza a karácsonyi bevásárlásból, és Jungkook szerint még egy jó ideig nem is fognak. Odáig legalább eljutottunk, hogy rám néz és köszön is de utána mintha soha nem is létezett volna, eltűnt a házban. Ez a ház is alaposan fel volt díszítve, jó látni, hogy nem csak engem üldöz a karácsonyi hangulat szelleme. A bejárattal szemben volt egy nagyon cuki, kicsi karácsonyfa is.

-Nagyon aranyos ez a fa. - álltam meg előtte.

-Ez már régi.. Hagyomány. - mutatott idézőjelet a levegőben Jungkook. - Minhoval, amikor kisebbek voltunk alig tudtuk kivárni, hogy feldíszítsük a fánkat, ezért anya vett egy ilyen kicsi fát és azt dekoráltuk ki. Azóta minden évben ezt megcsináljuk. - mosolyodott el.

Ez az aranyos kis történet nekem is mosolyt csalt az arcomra és eszembe jutott, hogy kicsiként nekünk is volt közös szokásunk a nővéremmel. Mi minden évben elsejétől, huszonharmadikáig apró ajándékokkal léptünk meg egymást, ezt ő találta ki még akkor, amikor a kórházban indítottam a decemberemet, nagyjából három éves koromban. Természetesen ez a szokás még mindig meg van, csak nem napi szinten történik.

-Van kedved társasozni? - vetette fel az ötletet.

-Persze. - vágtam rá. Imádom a társasjátékokat, ez is jó emlékeket idéz fel bennem a gyerekkoromról.

-Akkor megyek és leimádkozom az öccsémet a szobából. Megsértődik, ha nélküle játszunk.

Miután Jungkook leszedte az öccsét az emeletről, a nappaliban lévő asztal körül foglaltunk helyet. Jungkook kiszaladt a konyhába, hogy majd valamit hoz. Ez a titkolózás megtörte a jeget Minho és köztem és ketten próbáltuk kitalálni, hogy mit csinálhat. Hiába, a kíváncsíság nagy úr, de örülök neki, hogy legalább valamivel bátrabban viselkedik velem. Amikor Jungkook ránk szólt, hogy ne leskelődjünk már, fülünk, farkunk behúzva ültünk vissza a helyünkre és inkább valami film után kutattunk, ami a háttérben is mehet majd.

-Szerinted eltört valamit? - kérdeztem a mellettem ülőtől, mikor valami csörgést hallottunk a konyhából.

-Nem csodálkoznék rajta. - vonta meg a vállát. - Otthon is elég béna a konyhában, jó, hogy nem halt még éhen. - kuncogott.

-Megbeszéltük, hogy erről nem szólsz senkinek sem. - hallottuk meg Jungkook hangját, mire mind a ketten olyan szemekkel néztünk rá, mintha hatalmas bűnt követtünk volna el. - Ezért csináltam neked ilyet? - tette le az asztalra a bögrét, amiben forró csoki volt, tejszínhabbal. - Meg sem kapod. - vette el az öccse elől a bögrét mosolyogva.

-Gonosz vagy. - tette karba a kezét Minho. - Látod, ő kedves. - vette el tőlem a felé nyújtott bögrét.

-Jó, akkor mind a három cukorka az enyém. - tartotta fel a kezét a magasban, amiben a tipikus piros - fehér cukorpálcikák díszelegtek.

Minho is és én is tettetett szomorúsággal néztük rá, mire Jungkook hitetlenkedve rázva fejét nyújtotta felénk az édességet. Mind a ketten úgy tudtunk örülni azoknak a pálcikáknak, mint majom a farkának. Amíg iszogattuk a italunkat és eszegettük a cukorkákat, elkezdtük a társast. Az UNO mellett döntöttünk, mert az nem éjszakába nyúló játék. Elég sok kört lejátszottunk és már célként tűztem ki magamnak, hogy Jungkookot vagy Minhot legyőzzem, mert vagy az egyik vagy a másik győzött, én pedig az utolsó helyen maradtam. Amikor elkezdtük ezt, nem volt arról szó, hogy ellenük lehetetlen nyerni. Végül nem sikerült legyőzni egyiket sem de már annak is örültem, hogy a második helyre felcsúsztam az utolsó körben. Ezután a nagy örömöm után Jungkook egy újabb olyan ötlettel állt elő, amiben száz százalék volt a vereségi esély, mert nem szoktam videójátékokkal játszani de belementem, mert miért ne. Most megtanulom, hogy mi hogyan megy. Legvégűl már csak ketten maradtunk Jungkookkal, mert Minho álmos volt már. Ezután kezdődött az igazi harc. Ilyen örömöt még nem láttam az arcomon, amikor végre vesztett ellenem Jungkook. Több körbe bele sem mentem, mert a sikerélményemet nem akartam romba dönteni.

-Nehéz ellened győzni. Bármiben is. - sóhajtottam hátradőlve a kanapén.

-Ennek ellenére jól érezted magad? - ült le mellé, karját pedig a hátam mögé, a támlára rakta rá.

-Persze. - hajtottam a vállára a fejemet és közelebb csúsztam hozzá.

-Legközelebb nem hagyom, hogy nyerj. - suttogta és egy gyors puszit nyomott a hajamba.

-Miért, eddig hagytad? - emeltem fel a fejem a válláról és rámeredten.

-Titok. - adott egy újabb puszit a homlokomra.

A fejememet feljebb emeltem. Ha már puszikat osztogat a fejem különböző pontjaira, a számat se hagyja ki a buliból, Jungkook arcán halvány ajakgörbület jelent meg, majd benedvesítve párnácskáit hajol végre felém. Amikor Minho hangja csendült fel a némaságban, azt kiáltva, hogy a szülei haza értek, összerezzenve fordultam a bejárat irányába, ahol ott állt. Szegény, szerintem nem értette, hogy miért nézek rá kicsit szúrós szemmel, ezért halkan elkullogott. Kettesben maradva futottunk neki mégegyszer a dolognak, amit az előbb egyesek megzvartak.

-Kook. - jött újra be Minho. Mostmár biztos vagyok benne, hogy ezt direkt csinálja. - Anyuék megengedték, hogy maradjak, mert éjfélkor már nem jönnek el értem.

Ahogy kimondta, hogy mennyi az idő tudatosult bennem, hogy holnap dolgozok és sietősen pattantam fel a kényelmes helyről. Jungkook próbált marasztalni de nem maradtam nála, mert reggel nagyon korán kelet és nem fogom felzargatni, akkor, amikor ő meg pont tudna tovább aludni, így inkább haza mentem gyorsan. Amíg lefürödtem és elkészültem az alváshoz Namjoonnal megvitattam a mai napot. Természetesen a száját megint elhagyta pár beszólás de ezekkel már nem is törödtem, lassan már aggódnék, ha nem hozná szóba ezeket a megjegyzéseket. Még gyorsan megbeszétem vele, hogy majd ebédidőben fogok vele találkozni holnap, mert utána elutazik három napra a családjával, szóval előtte el szeretnék köszönni tőle. Ezután már tényleg bebújtam az ágyba és megpróbáltam minél előbb elaludni, mert reggel nagyon haragudni fogok magamra, hogy nem vagyok képes soha időben elaludni.

12.12