Át lettem cipelve a fél városon már korán reggel. Nem tudtam eldönteni, hogy én vagy Namjoon szenved jobban. Mivel Miran kitalálta azt, hogy menjenek el egyet sétálni, együttérzésből Namjoon engem is elhozott, amit nem is értek, hogy miért. Nem így terveztem a napomat, meg akartam enni azt a maradék mézeskalácsot és további haszontalan dolgokat csinálni. Még a város olyan részén is voltunk, amiről nem is tudtam, hogy létezik, viszont kaptam forró csokit, legnagyobb örömünkre addig csendben voltam és nem panaszkodtam, hogy mikor mehetek már haza. Azért ennek a reggelnek is volt jó oldala, amíg szenvedtem a nagyobb túránk miatt, nem járt semmi olyan a fejemben, ami majd az esetleges letargiámhoz vezet és nem nézegettem a telefonomat két percenként. Le kell erről szoknom, hogy túlgondolok mindent, bár az mellettem érvel, hogy azóta még ráírtam mégegyszer, mert valóban kezd megijeszteni. Kezdek már meg sem lepődni azon, hogy nem írt vissza. Amikor végre haza estem és el tudtam dőlni egy kényelmes helyen, majdnem sírva vettem tudomásul, hogy még apuékhoz is el kell mennem és tudom, hogy azt várják majd Jungkookkal fogok beállítani, mert múltkor ezt megígértem nekik. Jó lesz közölni velük, hogy eltűnt és lehet soha többé nem is fog visszajönni.

Egy cseppnyi lelkesedéssel sem, elindultam újra a hidegbe, kezemben Yeontannal. Szegényt hoznom kellett, esélytelen, hogy Namjoon most vigyázzon rá, egyedül meg nem akarom hagyni. Legalább ki tudom neki beszélni útközben a problémámat, nem érdekelve, hogy mennyien néznek hülyének. Mikor a ház elé értem magamra erőltettem egy mosolyt és viszonylag boldogan újságoltam el, hogy nem egyedül vagyok, egy szőrgombócot is hoztam magammal. Ezután jött a gázosabb része a dolognak és ezer meg ezer kérdés arról, hogy hova tűnt a "barátom", nem mondhattam
azt, hogy megnézte az ágyamat közelebbről és eltűnt, szóval maradtam annál a verziónál, hogy dolga volt. Ez mondjuk félig igaz, lehet azon dolgozik, hogy miképp meneküljön ebből a városból. Képzeltben arcon ütöttem magam, hogy ilyeneken gondolkodok, közel sem biztos, hogy ez a helyzet de az is megeshet, hogy csak magamat áltatom ezzel. Ebéd közben sem voltam a legbeszédesebb, épp csak léteztem a többiek mellett, amit biztos, hogy észre vettek, mert furcsán csönd volt.

-TaeTae. - ugrott mellém a nővérem ebéd után. - Minden rendben? - nézett rám szomorúan.

-Igen. Minden a lehető legnagyobb rendben. - bólintottam, hogy még akkor is hihető legyen, ha ez kicsit sem igaz.

-Borzalmasan hazudsz. - vonta fel a szemöldökét. - Mi történt? - piszkálgatta a hajam, mert időközben az ölébe hajtottam a fejem. Igaz, így egy kicsit szűkös volt a hely, de amint lelógattam a lábam a kanapéról sokkal jobb volt. - Nem működött?

Nagyot sóhajottam, tudtam, hogy ezt a beszélgetést már nem fogom tudni megúszni. Ellenkezhetek akár foggal-körömmel, ha ő meg akarja ezt beszélni velem meg is fogja, ez mindig is így volt, ami miatt hálás is vagyok de most nagyon nem volt kedvem erről beszélni.

-El sem jutottunk odáig, hogy tudjam, hogy működött vagy nem. De, ahogy látom Jungkook szerint valami nagyon nem ment jól. - vontam meg a vállam és részemről ez a beszélgetés le is volt zárva. Kár, hogy ezt a  testvérem nem így gondolta.

-Túl gyorsan feladod, nem?

-Mert muszáj. - sóhajtottam. - Nem fogok annyit várni, mint régen. Az én türelmem is véges. Kerestem kétszer, a harmadik után már megértem, hogy nem.

Ezután már keltem is volna fel a helyemről de Hyuna visszarántott és nem engedett el. Kicsit félve néztem rá, ugyanis nem tudtam, hogy mit akar még kiszedni belőlem de, amikor átnyújtotta a csokit, amit mindig szoktunk adni decemberben egymásnak, megnyugodtam és én is előhalásztam az ő édességét. Dahye, amint meghallotta, hogy csokit bontunk szaladt is felénk és szabályosan rám vetette magát, majd hatalmas szemekkel nézett. Tudja kit lehet rávenni. A következő pillanatban pedig majdnem megszakadt a szívem. Ezzel a kis csöppséggel az anyukája közölte, hogy ne vegye el a csokimat, mert szomorú vagyok és olyan őzike szemeket meresztett rám, hogy majdnem elsírtam magam. A nap további része abból állt, hogy vígasztalt a kislány, bárhova mentem jött utánam és ölelgetett, még a kedvenc játékát is oda akarta nekem adni, hogy jobb kedvem legyen. A szokásos meséjét is úgy nézte végig, hogy engem ölelgetett, együttérzésből csatlakozott mindenki a spontán mesedélutánhoz. Hamar rájöttünk, hogy nem is annyira szörnyű és egymás hegyén-hátán néztük a tévét, izgulva a lányok életéért.

Kedvetlenül trappoltam be a házba a mai nap után és, ahogy végignéztem a házon, egyfajta "grincs üzemmódba" kapcsoltam és legszívesebben mindent kidobtam volna az utcára, hogy vigyék, akinek kell, mert a karácsonyi hangulatom olyan messzire ment el, hogy azt jövőre se kaparom elő az is biztos. Még sírni is tudtam volna, mert egyre jobban fájt az, hogy megint egyedül lettem hagyva és, hogy semmihez nincs kedvem. Minden évben szokott lenni egy minimális ünnepi hangulatom de ebben a pillanatban olyan sötétek az érzelmeim, mint még soha. Valamit nagyon csúnyán elrontottam már megint, csak tudnám, hogy hol hibázok mindig. Talán én leszek idén a családi grincs és most nem átvitt értelemben, ezt az ünnepet tényleg nem nekem találták ki. Az igazi csoda az lett volna, ha nem maradok egyedül, nem is az én életem lenne az. Még az égősorokat sem kapcsoltam be, nem volt hozzá hangulatom és nem érdemlem meg, hogy ez itt világítson nekem. Az egyedüli fényforrást a telefonom adta, miközben még utoljára írtam Jungkooknak, ha tényleg nem válaszol erre sem, akkor ezt egy határozott nemnek fogom venni és többet nem is fogom keresni és nem kergetem a hamis reményeket.

12.24