Hivatalosan is egyedül maradok. Örökre. Mit csinálok annyira rosszul, hogy mindig egyedül leszek? Biztos velem van a baj vagy csak valami oknál kifolyólag vonzom az ilyen embereket, akik úgy dobnak el, mint valami használt zsepit. És, hogy még velem marad... Tényleg nem lett volna szabad hinnem neki, mit gondoltam? Két napig vártam, hogy bármi történjen, még az is jobb lett volna, ha leírja, hogy ennyi volt, vége de még annyit sem kaptam. A legnagyobb szórakozást az nyújtotta, hogy szaloncukrot ettem valamilyen teljesen gáz film társaságában, ami természetesen megsíratott. Ez az érzés teljesen olyan, mint amilyet mindig érzek, nem azt mondom, hogy hiányzott de úgy látszik enélkül nem karácsony a karácsonyom. Elkeseredésemben a mézeskalácsnak is neki estem, valamilyen megváltás reményében. Kanapén is minden létező pozícióban feküdtem vagy ültem, meg is fájdult tőle a nyakam de senki kedvéért meg nem mozdultam volna onnan. Amikor nyílt az ajtó, már azt hittem, hogy a "megváltás" jött el értem de gyorsan rájöttem, hogy Namjoon az, akinek legnagyobb sajnálatomra volt olyan jó hangulata, hogy felrángasson a kanapéról és magával cipeljen. Hiába ellenkeztem, mondván, hogy egy ki nem mondott szakításon vagyok túl egy ki nem mondott kapcsolatban, úgyhogy hagyjon békén, nem tette meg, mert "egy legjobb barátnak az a feladata, hogy felvidítson". Csak remélni tudtam, hogy nem találkozok nem kívánatos személyekkel de hát az élet ki akar velem szúrni minden áron és elém sodorta Minhot. Mivel már észrevett, elronanni nem tudtam, így egy erőltetett mosollyal vártam meg, hogy elém érjen.

-Szia, Tae. - mosolygott, ami miatt nekem is egy halvány mosoly húzódott arcomra. Nem is értem, hogy őt miért kerültem. - Rég nem találkoztunk, hol voltál? - nézte a cipője orrát.

-Sajnálom. Mostanában már nem nagyon fogunk találkozni.

-Tessék? - kapta fel a fejét kissé ijedten. - Történt valami kettőtök közt? Ezért ilyen fura Kook? - kérdezte, majd elkapta a tekintetét rólam, mintha valami nagy bajt csinált volna azzal, hogy ezt megkérdezte.

Mosolyogva ráztam meg a fejem, hogy ezzel nem tett semmi rosszat és válaszolni is akartam volna neki de Namjoon időközben beért engem és meg sem tudtam szólalni, aminek őszintén örültem, mert nem szívesen beszélnék neki erről, még akkor sem, ha aggódik valami miatt. Valószínűleg kiborúlnék és azt ecsetelném, hogy a báttya mekkora egy szemét és azt végképp el akarom kerülni. Amikor Namjoon elkezdett össze vissza beszélni a Jungkookkal való kapcsolatomról, azt még én sem értettem, nem hogy Minho de az hamar leesett, hogy nem kedves dolgokat mondott még róla sem, pedig neki semmi közzé ehhez. Gyorsan megölelgettem a fiút, mert rendesen láttam rajta, hogy össze van zavarodva. Valószínűleg az érzelmeim eddig a pontig bírták visszafogni magukat.

-Tae, te most sírsz? - kérdezte Minho, amikor elkezdtem egy kicsit szipogni a nagy ölelgetések közepette.

-Nem. - hazudtam és közben a vállaim elkezdtek rázkódni. Ennyit arról a tervről, hogy egy könnycseppet sem fogok ejteni, lassan egy kisebb patak lesz szegény kis srác ruháján.

-Egy kicsit rosszul hazudsz. - ölelt egy kicsit szorosabban, mire bocsánatot kérve toltam el magamtól.

Ezután Namjoon úgy döntött, hogy jobb lesz engem haza kísérni, mielőtt még újra kifakadok a nagy semmitől. Ha most lenne egy képzeletbeli listám, arról, hogy kik küldtek a padlóra, Jungkook nevét simán felírám, sőt az is lehet, hogy az első helyet is megnyerné magának. Sose sírtam el magam nyílvánosság előtt valaki miatt, annak rokona előtt meg főleg nem, szóval ez a pontot is kihúhatom. Egyszer mindent ki kell próbálni. A hazaút teljesen csöndben telt. Én próbáltam rendbe hozni magam és nem elsírni magam újra, legjobb barátom meg teljesen tanácstalan volt, mert még ő sem látott így az évek során. Amikor haza értem egyből a kanapéra vetettem magam, a kezembe vettem a sütiket és a kikapcsolt tévét bámultam.

-Mindjárt karácsony. - kiáltotta hirtelen Namjoon, ami miatt értetlenül néztem rá. Lehet annyira rossz lett ez a mézeskalács, hogy megárott neki, ebben az esetben többet nem kaphat. - Élvezd egy kicsit.

-Hurrá. - mondtam kicsit sem életvidám stílusban és még a kezemet is erőtlenül emeltem fel, majd dobtam magam mellé. Barátom karba tett kézzel, felvont szemöldökkel nézett rám. - Nem fogok annak örülni, hogy az egyedüli társaságom egy rongyosra nézett film lesz, aminek a felén elbőgöm magam, majd a vége előtt kicsivel elalszom a kanapén. - vázoltam fel a karácsony estémet röviden és tömören.

-Azért vagyok itt, hogy jobb legyen a kedved. Most nézz végig magadon. - mutatott rám.

Tettem, amit kér. Egy régi melegítőben voltam, ócska pulcsiban, amin szerintem mézeskalács darabok voltak. Képes voltam így utcára lépni de úgyis csak a nadrágom látszott, az meg nem vészes. Ha valakinek nem tetszik, nem néz rám, most épp egy szerelmi csalódást élek meg, akkor legalább legyen "filmbeli". Még így is jobban nézek ki, ahogy eredetileg akartam volna utcára menni.

-Ennyire még sose voltál magad alatt. Egy szakítás után sem. - ült le mellém.

-Mert ez fáj a legjobban. - válaszoltam gondolkodás nélkül. - Namjoon, - tornáztam feljebb magam. - én tényleg azt hittem, hogy ez most más lesz, hogy nem maradok egyedül már megint. De nem. Hülye voltam, hogy már megint bíztam valakiben, akiben nagyon nem kellett volna, elhittem, hogy ebből az elég abszúrd ismerkedésből lehet még valami. Meg akartam hívni hozzánk, mert anya akarta látni, talán hosszú évek után most először. És mi lett a vége? Részegen lefeküdtem vele, reggel még hülyített pár sort és lelépett, azóta se híre, se hamva. Hagyott volna ott reggel, ahogy az összes többi, akkor nem hitegettem volna magam, hogy most az egyszer boldog lehetek. Ez az én sorsom, a reménytelen szerelem. - sóhajtottam egy hatalmasat. - Most kérlek hagyj, hogy gyűlöljek mindent, amit szerettem. - dőltem el a kanapén. - A szerelmet, a boldogságot, a karácsonyt és Jungkookot.

-Szeretted? - kérdezte meglepődve.

-Nyelvbotlás.

Ezzel le is zártam a vitát. Bebábozódtam a takarómba, bekapcsoltam a tévét és magamba zuhantam Namjoon társaságában. Mindig tudja mire van szükségem, jelen pillanatban csöndre és olyan magányra, hogy valaki itt van mellettem. Meg Yeontant is magamhoz öleltem, aki szempillantás alatt aludt el mellettem, kicsit irigylem, ő tud aludni és nem áll lelki hadakozásban magával.

12.24

Kicsit később hozom a folytatását.