A reggelem túlzottan szokatlanul indult. Fájt a fejem, tudtam, hogy nem fogok örülni másnap annak, hogy össze vissza iszok, szomjas is voltam, ha megmozdítottam a lábam szintén fájdalom hasított bele. Ugyanakkor hatalmas nyugodtság és kielégülés árasztott el, ami már jó pár éve nem volt jellemző a reggeleimre. És abban a pillanatban nem is emlékeztem rá, hogy én ide feljöttem volna és arra sem, hogy Jungkook mikor ment haza. És amint megfordítottam a fejem, rájöttem, hogy nem ment el, hanem mellettem aludt, ezzel együtt jött a következő kérdés, mit keresett a szobámban, amikor, ha itt alszik lent vagyunk. Ahogy végignéztem rajta  szép lassan jutott minden az eszembe a tegnap estét illetően. Félve emeltem fel először a takarót és megbizinyosodtam róla, hogy nem álmodtam és tényleg lefeküdtem vele. Másodszor már csak a látvány miatt lestem a takaró alá, harmadszor pedig magamon néztem végig, pontosabban a combomon lévő halvány foltokon. Visszavetettem a fejem a párnára és a tenyerembe temettem az arcom, most már nem a fejfájás a legnagyobb problémám. Ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie. Gondolkodásomból Jungkook fészkelődése és nézése szakított ki.

-Tae, mi tegnap este...

-Aha. - válaszoltam meg sem várva a kérdést, úgyis tudom, hogy mi lesz.

-Értem. - köhintette.

-Ja.

Ez volt a legcikibb beszélgetésünk valaha. Valahogy se ő, se én nem tudtunk mit mondani a másiknak és csak a plafont bámultuk, emésztgetve a történteket. Részegen ezen félelmem elmúlt és csak arra koncentráltam, hogy mennyire élveztem és akartam az estét de józanon szabályosan rettegek attól, hogy egyik nap Jungkook úgy dönt, hogy soha többé nem akar látni.

-Eddig miért nem jöhettem fel ide? - törte meg a csendet és a negatív gondolataimat.

-Nézz körül. - tártam szét a kezem. - Tiszta rendetlenség van és azt miért mutatnám már meg?

-Világos. - biccentett. - Vagyis.. Nem az. Valószínűleg azért jövök, hogy rendet felügyeljek, kicsit sem azért, hogy veled legyek. - villantotta meg nyuszi szerű mosolyát. - Sőt, amikor nem figyelsz a szekrények tetejét is megnézem, hogy mennyire koszos. - bólogatott, hogy még meggyőzőbb legyen. - Nincs a szobáddal semmi baj. De az ágyadat nem szeretem. - nézett rám komolyan.

-Mi bajod van az ágyammal? - pislogtam rá nagy szemekkel.

-Túl messzire el tudsz menni tőlem. - nyújtotta ki a karját, jelezve, hogy bújjak oda.

Nehezen sikerült oda kúsznom hozzá, mert minden létető pontomban izomláz volt de pár perc szenvedés után sikerült. Szerintem Jungkook még élvezte is, mert mindig egy kicsivel messzebb ment. A végén már azt vártam, hogy mikor esik le az ágyról, mert akkor biztosan kinevettem volna. Végül az ágy szélén megállt és megvárta, hogy utolérjem és kényelembe helyezzem magam mellette.

-Szerintem izomlázam van. - dünnyögtem a vállába, ami ezután rázkódni kezdett. - Ne nevess, mert tényleg fáj.

-Akkor majd rendszeresítünk a dolgon és nem lesz izomlázad. - nevetett tovább rajtam.

Ezt a mondatot követően teljesen vörös volt a fejem és készültem elfordulni, takaró alá bújni vagy elfutni de Jungkook még annyit sem hagyott, hogy megmozduljak. Fogalmam sincs, hogy mit nézett ennyire rajtam, mert le nem vette a szemét rólam, kezével pedig az arcomat simogatta. Kezdem úgy érezni alaptalanul féltem, hogy Jungkook majd el fog dobni magától ezután, ugyanis nem úgy néz ki, mint, aki ilyet tervezne és a tettei sem erről árulkodtak. Plusz pozitívitás, hog, hogy nem tűnt el reggelre, ahogy azt szokták ilyenkor. Valamivel nyugodtabban bújtam az érintésébe, utána meg megint zavarba jöttem, mert azt nézte, hogy miképp tudna engem mindennél jobban zavarba hozni, ami mindig sikerült neki. Csak, hogy fokozza a szenvedésemet még ennél is jobban, az összes olyan helyet végigtaperolta rajtam, ahol izomlázam volt. Nyöszörögve szálltam ki az ágyból, pontosabban gurultam ki az ágyból, hogy rendbe szedjem magam és együnk valamit, én személy szerint éhen haltam. Amint kitettem a lábam a szobából, kiskutyám azonnal mellém szegeződött és meg mernék rá esküdni, hogy neheztel amiatt, hogy az éjjel ki lett száműzve a szobámból. Ezt onnan is gondolom, mert egész reggeli alatt ki nem szállt az ölemből, Jungkook még le is állt vele veszekedni. Kezdem úgy érezni, hogy sose lesz normális reggelem már. Később Jungkooknak valami nagyon sietős lehetett, mert jó gyorsan összeszedte a dolgait, felöltözött és már ment is. Búcsúzásképp is csak egy puszit nyomott a hajamba, meg sem várta, hogy reagáljak rá. Értetlenül néztem a csukott ajtóra és gyorsan írtam neki, hogy ha baj van írjon. Azt azért remélem, hogy válaszol anélkül is, hogy baj lenne. Mielőtt még túlgondoltam volna és fejvesztve hívnám Namjoont, mert elkezdtem aggódni, hogy most fog eltűnni örökre az életemből, lenyugtattam magam, még mondta is, hogy mennie kell. Titkon örültem neki, amikor legjobb barátom beállított és muszáj voltam elmondani az aggodalmamat, amit azonnal eloszlatott.

-Tae, minden rendben? - nézett rám a kanapén ülve. - És most nem a lelki aggodalmaidra gondolok, hanem a járásodra.

-Mert mindenem fáj. - ültem le mellé. Lehetséges, hogy elfelejtettem neki megemlíteni egy apró részletet a tegnap estéből. - Izomlázam van.

-Azt ne mondd, hogy tegnap gondoltál egyet és elmentél sportolni. - vonta fel az egyik szemöldökét és már tudtam, hogy valamire kezd gyanakodni.

-Mozogtam. - válaszoltam, miközben elnyúltam a helyemen, hogy minél kényelmesebb legyen.

-Szeretném tudni? - kérdezte, mire én csak megráztam a fejem. - Tudtam! - csapott a combomra, ami miatt egy fájdalmas morgolódást kapott válaszul. - Végre, már azt hittem, hogy sose fogsz ágyba kerülni vele. Már értem miért aggódsz. - bólogatott maga elé bámulva. - Ne aggódj, nem tűnt el reggelre, mint a kámfor, szóval veled marad. De, ha nem, tudjuk, hogy hol lakik és hol dolgozik. - villantott meg egy gonosz mosolyt.

-Ne erőszakoskodj. - löktem meg a lábammal. - Mesélj milyen az újdonsült barátnőd? - kérdeztem, mert hatalmas szükségem van most valami jó hírre.

Legjobb barárom legalább elérte, hogy nevessek egy kicsit, mikor az első randijukról mesélt és, amikor  leszólt, miért nem szóltam arról, hogy ennyire nehéz eset lesz ő. Természetesen nem hitte el, hogy szóltam neki, hiába mondtam neki már csomószor. Estefelé már újra egyedül maradtam és reménykedtem egy válaszra Jungkooktól de még csak meg sem nyitotta az üzenetet, emiatt elég nehéz volt elaludnom, egy csomót forgolódtam, és aggódtam, hogy baj van. Végül hajlanban a tévé előtt kötöttem ki, kezemben a mézeskaláccsal, ami egy kicsit sem volt jó. De legalább Yeontan mellettem volt és ő bármikor benne van egy közös aggodalmas sírásba. Nem jöttem rá, hogy mikor kezdtem el ennyire aggódni Jungkook iránt de ezt egy jó jelnek veszem, bár egy kicsit félek is, mert ez azt jelenti, hogy kezdem komolyabban megkedvelni. Talán végre nem maradok egyedül.

12.23