"Ahogy megérintette a lovat, az élete örökre megváltozott.,,

2019. 01. 16.

-Eliza mi az istent csinálsz már megint? - zökkentett ki békés gondolataimból Kerekes Márta, a német tanárom. Tipik tanár megmozdulás: kiveszi a könyököm alól a rajzfüzetem, amibe éppen Délceget rajzoltam. - Ez nagyon szép alkotás, de ha kérhetem a tehetségedet inkább rajzórán csillogtasd.

Nem tudtam mit mondani, úgyhogy csak bólintottam. Betti mellettem rázkódott a nevetéstől. Hát a legjobb barátnők már csak ilyenek.

Miután végig unatkoztunk Bettivel egy fizikát és egy dupla nyelvtan elváltak útjaink. Neki kémia korrepetálásra kellett mennie, nekem pedig tesire. Gabi néni nem nagyon erőltette meg magát, kivitt minket az udvarra.

A következő szünetben rengetegen nyüzsögtek az épületben. Mivel nem találtam meg Bettit, egyedül indultam el a technika terem felé. A főlépcsőnél azonban megpillantottam valakit. A gyomrom rögtön ugrott egy dupla szaltót, a szívem pedig hevesen kezdett verni. Riccardo Di Fazio volt az. A gondolatok csak úgy cikáztak az agyamban. Fussak el? Tegyek úgy mintha nem látnám? Köszönjek neki? A dolog gyorsan eldőlt, ugyanis a fiú észrevett és elindult felém.

-Szia Eliza! - szólított meg.

-Helló Riccardo! - nem igazán tudtam, hogy az ő nevét hogy lehet becézni.

-Hívj Ricsinek. - segített ki. - Mi a helyzet veled mostanság?

-Semmi különös, sokat vagyok kint a lovardában.

-Van saját lovad?

-Kettő. Egy kanca, Szicília és egy mén, Délceg. Karácsonyra kaptam őket.

-Az szuper. - mosolygott rám. Úristen de cuki a mosolya!

-Veled mizujs? - kérdeztem, mielőtt teljesen lefagynék.

-Igyekszem beszokni. Csak hát itt annyira más minden, mint az Olasz nemzetiségi suliba... A légkör, az emberek, a tanárok...

-Mióta tanulsz itt?

-Január óta. Amúgy te hányadikos vagy?

-Nyolcadikos. De maradok itt gimibe is.

-Az tök szuper.

Kínos csönd állt be a társalgásunkba. Én nem mertem megszólalni, nehogy hülyeséget mondjak, ő meg... nem tom. Végül a csengő lett a megmentőnk.

-Hát akkor szia! - köszönt és elsétált.

Betti nem volt technikán, és utána sem került elő. Szóval egyedül indultam el a lovardába.

-Szia Eli! - köszönt rám valaki. Márk volt az.

-Ó édes istenem... - sóhajtottam.

-Mit mondtál? - kérdezte.

-Semmit. - legyintettem. Őszintén semmi kedvem nem volt most vele társalogni.

-Merre mész? - lihegett kitartóan a nyakamba.

-A lovardába. - nem akartam bunkó lenni, de tényleg.  Ő volt az utolsó ember akivel most beszélgetni akartam.
Reményeim, hogy legkésőbb a buszon le tudom rázni nem voltak hosszú életűek. Egészen az utolsó előtti megállóig csacsogott nekem. Ott egy hosszúra nyújtott búcsúzkodás után, amit senki nem díjazott legkevésbé én, végre nyugtom lehetett.

Igyekeztem átgondolni a mai edzés tervemet. Szicíliával ezen a héten még csak simán edzünk, hétvégén pedig lehet neki állunk az ugrásnak.  Ami viszont Délceget illeti... pont úgy esett, hogy ma ültem rá fel először. Edit azt mondta, tekintettel a köztem és Délceg közötti kapcsolatra, nem szól bele, hogy mit és hogyan csinálunk, bízik bennem, hogy okosan csinálok majd mindent. Ennek tükrében hoztam meg a döntésemet.

Szicília éppen a boxában táplálkozott, közeledtemre azonban felkapta csinos fejét és érdeklődve szaglászott azt nézve, hogy milyen nasi van nálam. Megsimogattam a puha orrát és adtam neki epres jutifalatot.

A kancával szokásosan minden tökéletesen sikerült az edzésen. Ahogy vittem őt vissza, egyszer csak sikítást hallottam, majd láttam, ahogy egy nagy fekete ló elő galoppozik az istállóból. Hirtelen nem is tudtam, mi jár a fejemben, és valószínűleg ha nem Szici áll mellettem, nem hagytam volna csak úgy ott. Ösztönösen a lovam nyakába dobtam a vezető szárát majd ott is hagytam őt. Nem tudom honnan szedtem a bátorságot, de a fekete ló elé ugrottam, aki kitért előlem, de a libbenő vezetőszárat el tudtam kapni. Az állat ereje elrántott és a földön landoltam és jól bevertem a könyököm, de nem engedtem el a vezető szárat. A jóisten se tudja hogyan, de a súlyos paták nem találták el a fejemet. A fekete a fejét lehúzó súlyra felfigyelve rövidesen megállt és erősen zihált. Fájós tagokkal tápászkodtam fel. Jobban megnézve azonnal felismertem a lovat. Ramma volt az, egy lipicai-arab kanca. A gazdája, aki most el kezdett felénk jönni, konkrétan félt tőle. Ramma aranyosan szaglászott felém, mintha csak azt kérdezné hogy jól vagyok e?

-Minden oké? Jaj annyira sajnálom! Csak megijedt és ettől én is és elengedtem... borzasztóan sajnálom, ha te nem vagy itt Ramy nagy balesetet is okozhatott volna. Az egész az én hibám. - sírta a közben hozzánk oda érő Kitti.

-Semmi baj. - karoltam át vigasztalóan a vállát. - Ha szeretnéd felkísérlek titeket.

-Remek lenne, köszönjük. - szipogta Kitti.

Csodák csodájára Szicília ugyan ott állt, ahol hagytam. Felkísértem Kittiéket, aztán vissza vittem a lovamat. Utána végre elindultam Délcegért. 

A mén szemmel láthatóan kezdte megszokni a környezetét, már nem tombolt, békésen ette a szénáját.

-Szia nagyfiú! - köszöntöttem, mire ő egy boldog nyerítést hallatott. - Mit szólnál hozzá, ha ma felülnék rád? Na?

Felvezettem Délceget és alaposan leápoltam. Jó szokásunkat megtartva elindultunk a lenti körkarám felé, mindössze a nyakmadzagot víve. (a/n: egyébként a nyakmadzagot tényleg így hívják? Mi a csajokkal világ életünkbe így hívtuk, de hivatalosan is ez? Kommentbe írja meg légyszi aki tudja!) 

Lent levettem a kötőféket a lovamról és a nyakmadzagot felettem rá. Hagytam hogy Délceg körbe ügessen, megszagolgassa a homokot.

-Gyere. - suttogtam neki, mire ő tényleg odasétált hozzám.

Régen nagyon sokat gyakoroltuk Bettivel a western felszállást, így nem okozott gondot Délcegre felszállni szőrén. Szerencsém is volt, mert a ménemnek nem vágott a gerince. Finoman jelt adtam neki az indulásra. Körbeléptünk, aztán ügettünk, végül vágtáztunk. Az egész olyan volt, mintha a tudatommal irányítanám őt. Nem is irányítanám. Ez egy megegyezés volt ló és lovasa között. A ló elfogadta a kéréseimet, én pedig meghallgattam őt. Délceg suttogott nekem. Nem fizikailag, de így sokkal több volt, mint egy verbális szó. A dologban az volt az ijesztő, hogy nem igényelt mentális erőfeszítést, könnyen siklottunk a gondolatok mentén. Én pedig tudtam, hogy nekem Délceg az a bizonyos Ló.