Hyungwon pov:

- Jó éjszakát, gyerekek! - azzal elfordította felém a fejét és rám villantotta sárga fogas, beteg vigyorát.

Felállt és felém indult azokon az ostoba piros cipőin. Hátráltam, míg a hátam neki nem csapódott a szekrénynek.

- Engedetlen vagy. - suttogta halkan.

- Miről beszél? - nyeltem egy nagyot. A gyomrom fel-le liftezett a testemben, a szívem a torkomban dobogott.

- Engedetlen gyerek vagy! - emelte fel ordítva a baltáját, amit az előbb ragadott meg az asztalról. - Utálom az olyan mihaszna fegyelmezetlen kölyköket mint te, Chae Hyungwon. - a levegő megakadt a tüdőmben, és összeszorítottam a szemeim.

- Hyungwon... - éreztem egy lágy simítást a hátamon. A hang tulajdonosa édes illatot árasztott magából, ami lenyugtatta remegő testem. Kinyitottam a szemem, és Kihyun barna szemei néztek vissza rám aggódóan.

- Mi történt?

- Leestél a körhintáról. - guggolt le hozzám Wonho. - Elfutottál előlünk, és felmásztál az egyik hintalóra. Hirtelen elkezdtél őrülten nevetni, és felálltál a lovon. A következő pillanatban már ugrottál is le a játékról. - mesélte el röviden és tömören.

- Hyungwon, veled mi történt valójában? - csatlakozott hozzánk Minhyuk is.

- Láttam azt a kisfiút akiről Changkyun olvasott az újságban. Láttam őket és láttam a gyilkost is.

- Milyen volt? - kérdezgettek tovább.

- Borzalmas. Megrázó. - vettem egy nagy levegőt és lehajtottam a fejem. - A gyilkos engem is meg akart ölni... - a mondat végére Jooheon elsikította magát, és elkezdett tőlünk hátrálni.

- Én nem bírom ezt a bolondok házát!

- Jooheon, nem mehetsz el! Veszélyes! - kapta volna el a kezét Shownu, ha nem rántja el.

- Ha elmegyünk innen, akkor biztonságban leszünk! - védekezett tovább. Changkyun utána futott és megragadta a ruháját.

- Jooheon, egyedül vagyunk ebben a kicseszett erdőben, egy rohadt vidámparkban ahol emberek haltak meg! Megy le a nap, és te egyedül akarsz innen elmenni? Csak egymásra számíthatunk... - halkult el  végére. Wonho felállt mellőlem és kettejükhöz sétált.

- Igaza van. - fejtette le Changkyun kezét a fiú ruhájáról, aki lehajtott fejjel bámulta a földet. Visszasétáltak hozzánk mindannyian és feszült csönd alakult ki. Mindenki félt és mindenki el akart innen menni, olyan messzire amennyire csak lehet.

- Mit tegyünk? - törtem meg a csendet.

- Menjünk haza...együtt. - nézett rám könyörgően Jooheon. Bólintottam egyet, és megindultunk a kapu felé. Ki akartam nyitni, de a rácsok nem engedtek. A kapu olyan masszívan állt ott, mintha soha ki sem nyitották volna. A szél feltámadt, a nap pedig egyre lejjebb ereszkedett a horizonton. Hiába próbáltunk mind a heten neki feszülni, meg se moccant. Eszközöket próbáltunk keresni, de csak hasznavehetetlen dolgokat találtunk. Egy erősebb széllökéskor egyenesen az arcomnak repült egy papírdarab. Elengedtem a rácsokat és leszedtem magamról. A papíron egy különös és sokértelmű üzenet állt:

"Az idő lejárt, az egyik lovatok oda. Sakk."

- Nem fogunk kijutni. - néztem a többiekre, akiknek az utolsó reménysugaruk is kihunyt a szemükben. - És valaki nagyon játszani szeretne velünk. - lengettem meg a papírt. Mindenki arcára kiült a félelem, ahogy elolvasták az üzenetet.

- Mit jelenthet? - tették fel a számomra is megválaszolatlan kérdést.

- Gondolkodjunk logikusan... - kezdtem a gondolatfonalamba. - Az idő lejárt...

- Innen már nem menekülünk. - suttogta remegve Minhyuk.

- Az egyik lovunk oda...

- Nem tudjuk kinyitni a kaput. Kicsit olyan érzés mintha kilőttek volna egy mentőövet alólunk. - gondolkozott hangosan Changkyun.

- Sakk.

- Mi csak bábok vagyunk. És valaki hamarosan meg fog halni*, hogy a király kiléphessen a sakkból. - fejezte be helyettem Kihyun. - Ez egy elmebeteg. - mire ezt kimondta, nevetés rázta meg a környéket. Ez szólt a rozsdás hangszórókból, a lemerült játékokból, és a fejünkből. Mindenhol csak ezt hallottuk. A fények újraindultak, a zene betársult a nevetés mellé.

- Na ki akar játszani? - hallatszódott egy rekedtes hang az egyik közeli hangszóróból.

*Ugye, a liliom, a halál jelképe. Így nem mint magát a virágot, hanem a jelentését akartam sugallni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Szervusztok cuki kis cirkuszjáróim!

Egyre jobban belemerülünk a kalamajkába és a kedves gyilkosunk is játékra hívta főhőseinket.*-* Egy nagyon rövidke fejezettel jelentkeztem de ennek meg van az oka...

Most egy kicsit komolyra szeretném venni a szót, mert nem tudok elmenni bizonyos dolgok mellett.

Nem vagyok, egy rinyálós típus az írások terén, gyakorlatilag mindent elolvasok, és ha van benne valami ami nekem nem tetszik, maximum hagyom az egészet a fenébe. De mikor olvasok valamit és az első fejezettől,...nem is...MÁR A BEVEZETŐTŐL érződik egyfajta koppintás szag az irritál. Nevet nem mondok, de közel vagyok ahhoz, hogy írjak ennek a valakinek, akinek megtetszett a sztorim ötlete és kicsit átkreálva, kicsit melegebbé téve a sztorit, megírta. Nem vallom magam eredetinek, mert biztos más is írt hasonlót, ugyanúgy cirkusszal és ugyanúgy horror, de én nem tudok róla. Az általam kialakított személyiségjegyekkel ellátott karaktereket használom és a saját ötleteimből merítek...senkit nem akarok megbántani vagy megmondani neki, hogy, hogy írjon. Nem az én területem, és nekem is van hova fejlődnöm. DE ha már ötletet kopizol, lehetőleg vagy más bandabeli karakterekkel, vagy más szituációba rakd őket, könyörgöm!

Huh, sajnálom, hogy így kiakadtam, de nem tudok az ilyen dolgok mellett elmenni. Lehet, hogy most egy-ketten elpártolnak a sztoritól vagy tőlem, de nem fogom lenyelni a véleményemet.

A kövi fejezettel kapcsolatban, nos ezzel így nem tudom mit tegyek. Szünetet nem szeretnék tartani, de úgy érzem, hogy egyre kevesebbet tudok nektek adni. Sajnálom.

Legyetek jók kis cirkuszjáróim!