A gyakorló bábu derékban reccsent meg a rúgás erejétől. A fa szilánkosra tört és az emberalak felső része messze repült. A közelben állók felkapták a fejüket az éles hangra, de amint meglátták, ki volt érte a felelős, rögtön visszatértek a saját dolgaikhoz. Senki nem akart a fehérhajú lány útjába kerülni.

Charlotte arcán hideg koncentráció ült. A bokáig érő havat könnyed léptekkel átszelve, kihúzta a bábút, majd elment a leszakadt a részért is. A nap lassan kezdett a horizont felé emelkedni, jelezve a lánynak, hogy ideje befejezni. Majd később gondja lesz rá, hogy megjavítsa a bábut. Ez csak természetes azután, hogy órákig ostromolta.

Öt hosszú év telt el azóta, hogy Korden befogadta. Öt év, ami alatt a fagyos lábú lányból acélszívű hajadonná érett. Mégis, az eltelt idő ellenére sem tudott igazán beilleszkedni az erőd korlátozott katonasága közé. Tudta, mennyit fejlődött, de ennek ellenére sem vették komolyan. Magában mindig arra fogta, hogy ő volt az egyedüli lány ott.

Hiszen a képességei elég figyelmet vontak magára. A kiképzés megmutatta, mi rejlik fehér bőre alatt. Iszonyat erő lapult a vékony testalkat és a karcsú végtagok mögött. Olyan erő, ami szimpla támadással csontot tudott törni. A válogató bajnokságok során erre nem is egyszer került példa. Egy héttel ezelőtt egy hatalmas büszkeségű, közel veretlen fiút döngölt földbe. Kevesebb, mint tíz másodperc alatt az ellenfele már a földön fetrengett, vegyes szitkokat ordítva, miközben kezét a vérző orrára szorította.

A lány a törött bábut hóna alatt tartva sétálgatott az erőd hosszú folyosóin. Valahol a szíve mélyén hálás volt az ellenfelének. Végre eljött az esélye, hogy letegye a vizsgát és ezt neki köszönhette. Ezért töltötte kint az egész előző napot. Ezért gyakorolt ájultságig. Muszáj volt letennie. Ez az egyetlen mód, hogy visszafizesse a Parancsnok kedvességét, mikor aznap megmentette.

Furcsa érzéssel ficánkolt a mellkasában. Még öt év után sem tűnt valóságosnak az egész. Ebben élte mindennapjait, de így is nehezére esett elhinni az utat, amin lépeget. Erős, sőt hasznos lesz. Soha nem is álmodott róla, hogy ezt kijelentheti. Hiszen még csak tegnap volt, mikor a magas hóban gázolva kereste őt. Oh, rám sem ismernél.

A szerelme emléke azóta sem hagyta el. Az együtt töltött idejük forró tüskeként állt bent a szívében, nem hagyta magát elfelejteni. Nem mintha akarta volna. Hiszen megígérték egymásnak, hogy történjék bármi, újra látni fogják egymást. Ahhoz pedig, hogy az ígéretét betartsa a lány minden lehetőséget meg fog ragadni. A fehér ruhája örök emlékeztetőül szolgált erre. Ugyanis a ruha azóta is az ágya mellett lógott. Az egyetlen tulajdonaként, amire kincsként vigyázott. Kapott hétköznapi viseletet Kordentől ugyan, de azt sosem érezte a sajátjának. Azt sem igazán értette, hogy a férfi miért mutat ennyire túlzó együttérzést és kedvességet az irányába, de az ilyen és hasonló dolgaival a lány már rég megbékélt.

A szobája felé haladva igyekezett halkan elsuttyanni az ebédlő előtt, de hamar rájött, hogy hiába. Abigail, a konyha önjelölt főnökasszonya lépett ki és találkozott a tekintete Charlottéval. A nő alaposan végigmérte. Látta a kezén, lábán lévő könnyű horzsolásokat, de a két darabba szakadt bábú sem kerülte el a figyelmét. Rögvest összerakta, mit is cinált a lány, de csupán egy sóhajtásra méltatta. Túlságosan jól ismerték egymást már, hogy ilyen apróságon összevesszenek. Azért a fejmosástól nem kímélte meg.

– Ott állj meg, Char! – kiáltott rá. – Hányszor mondtam már neked, hogy ne mászkálj ki engedély nélkül? Főleg az éjszaka közepén? Kész csoda, hogy egyszer sem fáztál meg. Ülj le, lányom, készítek neked valami meleget. Eszedbe se jusson eltűnni, míg visszatérek!

Abigail sarkon fordult és elviharzott a felségterülete irányába. Nem sokkal később ínycsiklandó illatok kezdtek kígyózni, ami maradásra bírta a lányt. A gyomra nem tudott ellentmondani Abigail főztjének. Lehuppant az egyik padra, majd a bábut gyorsan berúgta a lap alá. Az utolsó vizsgája előtt nem köszönte volna meg a büntetést, amit kap.

Ahogy a gondolataiba merülve hintázott előre-hátra, hangokat hallott az alvókörlet irányából. Az illatok új vendégeket vonzottak. Méghozzá a kiáltozásokból ítélve, azt a bizonyos három fős bandát. A lány az évek alatt sokszor került velük összetűzésbe, de az okot egyáltalán nem értette. Nem tett ellenük semmit. Na jó, múlt héten betörte az egyiknek az orrát. De ez kevés, hogy az első napjától kezdve hátráltassák ott, ahol tudják. Mindent megpróbáltak, hogy fogást találjanak rajta. Azonban Charlotte, mint az esővíz, kipergett az ujjaik közül.

Úgy nézett ki, jó hangulatban ébredtek. Egymást lökdösve, vihogva haladtak. Bár, a szokásos körök most sem maradhattak el. Amint meglátták a lányt, rögtön köré sereglettek és próbálgatni kezdték a türelmét.

– Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim! Hóangyal személyesen? Csak nem az álomfiúd emléke kergetett ki a szobádból? Megint? – ült le vele szemben a csapat vezére. Kötés feküdt keresztbe az orrán.

– Ezt jól megmondtad, Res. – pacsizott le vele az egyik társa. – Képzeld, Hóangyal, hoztunk neked egy kis ajándékot. Ami azt illeti, kettőt is.

– Úgy van, úgy van. – kontrázott a harmadik. – Kíváncsi lett piciny lelked?

– ...

– Az sem gond, ha nem az. Akkor is megkapod. – nevetett a vezérük, majd elkezdett turkálni a zsebében.

Pár percig járt Res keze, majd elégedetlenül morrant egyet. A szerencsétlenségét csak tovább erősítette, hogy egyik zsebében sem találta meg, amit keresett. Charlotte csak nézte őket, nem mutatott semmilyen érzelmet. Egyedül a tiszta unalom sugárzott belőle, ami csak még tovább ingerelte a triót.

Eltartott egy ideig, de végül előkerültek az ajándékok. Rem egy kis fadobozt tett le az asztalra, míg a hármas másik tagja előhúzott egy gyufát. Res fellobbantotta a fát a közeli kályha tüzében, majd a fiúk közelebb tolták a lángot a lány arcához. Elég közel, hogy Charlotte érezze a belőle áradó kellemetlen meleget. Megfeszült a testtartása, de nem mozdult. A trió már ezt is győzelemnek érezhette, mert Res feszült hangon beszélt.

– Na mi van, Hóangyal? Igazak a pletykák, hogy boszorkány vagy és nem bírod a meleget? Igazán kár, hogy Apuci nincsen itthon, hogy elnémítsa a hangokat, nemde? Magadra vagy utalva, Charlotte. Nekem pedig nagyon, nagyon nem tetszett a múltkori harcunk végeredménye.

A gyufaszál még inkább közeledett a lány arcához. Ami mostanra normális emberben enyhe kényelmetlen érzést keltene, az a lányban sokkal durvább hatást ért el. A szemei továbbra is nyugodtan a táncoló lángon függtek, de az asztal alatt összeszorult az ökle. Az apró tűz égetni kezdte. Durván, mintha közvetlenül benne tartaná a kezét. Az asztal alatti keze rászorult a gyakorlókésére. A tekintete elsötétült és már majdnem rájuk rúgta az asztalt, mikor Abigail visszatért.

– El lehet tűnni. – szólt rájuk a konyhás. – Hagyjátok végre békén, Chart.

– Ennyi erővel ő is jöhetne velünk. – Res gyorsan kioltotta a gyufát. – Gondoskodnánk róla.

– Tegnap ő volt soron őrszemként. Kint fagyoskodott, hogy nektek nyugodt álmaitok legyenek. Be lehet fogni. Tűnés a sorakozóra.

Az asszony lerakta a gusztusos levest, a lány pedig farkaséhes szemekkel bámult rá. A benne úszó méretes húsdarabok és színes répa engesztelhetetlenül hívogatta. Charlotte hangosan nyelt egyet és hálásan nézett a szakácsnőre.

– Köszönöm.

A trió annyi év után most először hallotta a hangját. Nem is csoda, hogy ledöbbentek. Még az embertelen ereje ellenére sem veszett ki belőle a fagyos lábú kislány. Kinézetéhez nem illő, fiatalos hangszínnel beszélt. A hang a trió vezéréből váltotta ki a legnagyobb reakciót. Az orrához nyúlt és elborult az arca.

– Szóval mégsem vagy néma, Charlotte. Csak, hogy tisztában legyünk egymással, kiegyenlítettem a tartozásunkat. – Res a fadobozra bökött, majd kacagva elsétált.

Amint a trió kiért halló-, és látótávolságból, Charlotte szó szerint falni kezdte a reggelijét, ami más esetben ebédnek is elment volna. Az egész este alatt kihajtott erő falatonként épült vissza a testébe. A fáradtsága eltűnt a répás és húsos falatok meleg seregétől. Miután teljesen jóllakott, ránézett a még mindig mellette álló nőre. Abigail elég régóta ismerte, hogy mindent kiolvasson a tekintetéből.

-Szívesen. Habár, legközelebb ne lógj ki. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy elsimítom neked. Javítsd meg azt a bábut, de rögvest.

A lány vehemensen bólogatni kezdett, mire a nő sóhajtott egyet és magával vitte a koszos tányért a konyhába. Akadt még bőven dolga hátul, még csak most kezdődött a nap. A tegnapról hátramaradt maradékokkal együtt alig két tányért moshatott el, mikor meghallotta Charlotte velőtrázó sikolyát. Abigail felkapta az első kezébe kerülő tárgyat, történetesen egy böllérkést és kiszaladt hozzá.

Charlottét pont úgy találta, ahogy otthagyta. Ült az asztalnál, kezében a kis fadobozzal. Az arca volt az, ami megijesztette a nőt. Az ártatlan lányra egyszerűen ráfagyott az iszonyat. Beledermedt a pillanatba, még a nő közeledésére sem reagált. Egyik kezét a kis dobozra fonta, míg a másikkal a tetejét tartotta.

A lány szeme a sötét bélésen függött. A hangok eltompultak körülötte és a világ lassan forogni kezdett. Egy fehér szövetdarabot tartalmazott az ajándéka. Egy gyönyörűen vékony, fehér szövetet. A lány ezer közül is felismerte volna. A szélénél durva szakadás nyoma látszódott, mintha az eredetiről szabták volna le.

A lány hirtelen mozdult és durván rácsapta a tetejét, majd ellökte magát az asztaltól. Esztelen sebességre kapcsolva szaladt végig a folyosón, miközben az elméje élesen sikoltozott. Majdnem megszakadt belé. Ez nem igaz! A Törött Égre, add, hogy ne legyen igaz!

Egészen a szobájáig jutott ezzel a lendülettel, de ott rettegve megállt. Az ajtót tárva nyitva találta, a zsanér leszakadva és messzire hajítva. Teljes testében reszketni kezdett, alig tudott megállni a két lábán. A látvány, ami elé tárult, földbe döngölt mindent, amit eddig kapott. Minden hitet. Minden bizalmat.

Ha a helyi katonák közül bárki benézett volna, látta volna, hogy a lány a szobája közepén ül, kezét az arcára szorítva. Látta volna, a kiöntött gyertyaviaszt, ami beszennyezte a kőfalakat. Látta volna a fehér szövet apróra szabott maradványait, amik a viaszba ragadtak. De nem látta senki. Nem volt ott senki.

A kinti őrszemek szorosabbra húzták a kabátjaikat, ahogy hirtelen megérkezett a vihar. A szél tombolva ostromolni kezdte a falakat, néhány kisebb kő ki is hullott. A hideg évszak ellenére mégsem hó, hanem eső kezdett hullani. Sűrűn és méretes szemekben. A váratlanul érkező hideg kilopta a ruhájuk1ból a meleget. Még a legvastagabb bőrök sem voltak tőle biztonságban, ahogy a cseppek eggyé váltak az anyagokkal. Nem lehetett sehova bújni. Nem lehetett sehova menekülni. Minden irányból körbevette őket.

Nem maradt hát más megoldás, mint merev háttal állni a Törött Ég kihívását. Hátha az égiek megkímélik őket a bátorságuk láttán. Mondani sem kell, nem ment egyszerűen. Az őrszemek csontjaiba féregként rágta be magát a fagy és a legkevésbé sem óhajtott távozni. Egyre csak mélyebbre és mélyebbre hatolt, míg már egyenesen az elméjük rázkódott bele. A féreg visszhangosan nevetett a felesleges bátorságon.

Ennek ellenére, a vizes pokol nem tartott sokáig. Pár percbe telt, pár végtelennek tűnő percbe, de az eső elállt és a szél is csillapodni kezdett. Az őrszemek elmosolyodtak és megpróbálták visszaszerezni a meleget, amit elloptak tőlük. Butykosok és nevetések cseréltek gazdát. Pár korty után visszatért az örök jókedv. Láttunk már rosszabb telet is, mondták. Még akkor is lágyan kacagtak, mikor lassú havazás vette kezdetét. A városra hulló, vastag, pelyhes hó pedig csak szélesítette a vigyorokat. Különlegesen gyönyörű kontrasztot nyújtott a város ablakaiban égő vörös tüzekkel szemben.

Nem kellett egymásra nézniük, pontosan ugyanarra gondoltak. Évekkel ezelőttre, mikor a Törött Ég akarata a legváratlanabb bajtársat hozta közéjük. A lányt, aki sose tört meg, mindegy, milyen akadály került elé. Az egyetlent a kötelékben. További kortyokkal és erőteljes tisztelettel adóztak előtte. A hihetetlen makacssága és ereje előtt. Mégis, a szimpla tiszteleten túl más is áthatotta őket. Soha nem ismerték be, de rettenthetetlenül büszkék voltak, hogy maguk közt tudhatják a lányt. Ő vált számukra a leküzdhetetlen akarat szimbólumává. Szerették a lányt, mint egy testvért, ami sosem adatott meg nekik.

Az egyik férfi elnézett a mellvéd fölött és hosszan kifújta a levegőt. A jelentkező pára halvány ködén keresztül egy furcsa alakot pillantott meg a város falán túli domboldalon. Az alak földig érő, tisztafehér ruhában táncolt. Kényelmes és takarékos mozdulatokkal, de határozottan táncolt.

Egyik lábát tette a másik elé és ahogy előre-hátra hintázott a hó elhúzódott az útjából. Karjait szélesre tárva, üdvözölten ölelte magához a fagyot. Lépései elnyúltak, mozdulatai kiszélesedtek a magányos táncában. A szél nem nézhette tovább, társául szegődött a keringőre. Az alak megjelenéséből ezen a világon túli elegancia sugárzott. Mintha ő uralt volna mindent. Mintha ő lett volna a tél igaz Királynője.

A férfi egyet pislogott, de a jelenés addigra már tovatűnt. Az őr fagyott kesztyűjével megtörölte a szemét, de nem változott semmi. A jelenés megszűnt. Őszintén, maga sem tudta, mit látott. Vagy, hogy tényleg látta-e és nem a szeme csalta meg. Bár, ez sokáig nem zavarta. Meghúzta még egyszer a kulacsot, majd visszafordult a többi társa felé. Amit, akit kint látott, tovatűnt, mint lélek a halál után. Ennél többet miért foglalkozzon vele?

A nap már mélyen a horizont alá zuhant, mire Charlotte visszatalált saját magához. Így tudta leírni azt a furcsa érzést, ami beborította. Az elmúlt órák álomnak tűntek számára. Egyetlen aprócska pillanatnak.

Még mindig hallotta a büszke tél hívó szavát, ahogy korábban kint sétált. Hallotta, de mindinkább érezte a csontjai minden rezgésében. Nem ide tartozott. Nem ehhez a katonasághoz. Nem az emberek közé.

Hideg hólé folyt az ereiben. A szíve fagyot pumpált. A csontjai maguk voltak a törhetetlen jégcsapok. Kintről jött. Most pedig ez a vadság ellenálhatatlanul szólította a nevén. Egy néven, amire nem is emlékezett.

Charlotte Iegris. -szólt hozzá a múlt.

Itt vagyok. -válaszolt a lány a semminek.

Pár percig csak az ismerős csendet hallotta. Majd valami megváltozott. Valahonnan mélyről, a lelke ismeretlen bugyraiból tört utat magának. A lánynak elakadt a lélegzete, ahogy az elfelejtett, de ismerős erő végigrohant rajra. Csontjai egymás után ropogtak hangosabbnál hangosan, ahogy teljesen újjáépültek. Mégsem kísérte fájdalom. Egy gleccser erejével szakadt rá minden, de a lány legyőzhetetlen mosollyal állt ki az ár ellen.

A gleccser hűvöse elsöpört előle mindent. Tökéletesre faragta a tudatát. A zavaros gondolatok helyét rideg érzékek váltották fel. A váltás leírhatatlanul furcsa, de kétségkívül szükséges volt. A következő pillanatban ugyanis a lány érzékei felszabadultak. Zabolázatlanul felerősödött a hallása. A szeme határok nélkül élesedett ki és olyan messze vitték, hogy már ő maga sem tudta hol jár.

Arcok, helyek, hangok hatoltak be a tudatába. Rég elfeledte őket, de mégis ismerősen csengtek. Régi barátként tűntek elő az ismert valóság határán túlról. Üdvözölték a régi emlékek. Olyan emlékek, amiket régen megtagadott. Saját pecséttel zárta le.

Charlotte leesett állal, elámulva próbált tájékozódni a feléledő gondolatok és érzések közt. Annyi mindent újdonságot fogott fel hirtelen, nem is tudta, honnan kezdje. Egy dolgot viszont biztosra tudott. Ez volt Ő. Ez volt a múltja, amit annyiszor keresett hiába a fejében. Mégis, minden újdonság közt egy bizonyos kép vonzotta magát. A viharos széllel kísért, jégbe fagyott örök fájdalom. A saját akarata, hogy megszabaduljon az emlékei elviselhetetlen súlyától.

Feloldhatod a pecsétet. -suttogta a szél.

Lehetsz újra egész. -recsegte a jég.

Uralkodhatsz rajtunk. -duruzsolta a metsző hideg.

A lány ösztönösen engedett és ráfektette a tenyerét az akadályra. Az fémesen felnyögött és hangosat nyögve megszakadt. A szél új szintre kapcsolt és a jeges fájdalom körbeölelte a lányt. Ismeretlen érzések és lehetetlen események örvényében zuhant alá a lelke. Oda, amikor még fiatalon megtört.

Újra a Birodalom színes utcáit járt. Hosszú és széles utcákat, amik mellett mindenfelé és mindenféle virágok nőttek. Akkoriban a kiteljesedett tavasz szépségében virágoztak, így az illatok csodálatos keveréke minden sarkot belepett. Ebbe a piaci kufárok és a frissen készült ételek aromája is belekeveredett. A lány pont azt látta, amit régen úgy imádott. Azt az örökös nyüzsgést.

Arcán boldog mosollyal táncolt a pultok körül. Lelkében akkor nem volt más, csak tiszta, naiv öröm. Könnyed léptekkel haladt és pörgött a sarka körül. Közben meg-megállt, elfogadta a kereskedők ajándék csokrait. Élvezte élete minden percét. Főleg, mikor az ismerős lépések hangja eljutott a füléig.

Ő haladt mögötte. Vörösbe öltözve, mezítelen talpakkal szaladt a lány irányba. Lába nyoma fekete, kormos lenyomatokat hagyott az utcaköveken. Több stand is állt kettejük közt, de őt ez nem érdekelte. Nagyokat ugrott, magas házak falain tartotta meg magát. Ugyan erkélyek korlátján szerzett lendületet, de azért igyekezett az úton haladni. Már csak az hiányozna, hogy újra kelljen festeni a falakat a kormos talpai miatt.

A két fiatal félúton, egy érzelmes csókban forrt össze. Ő átkarolta a derekát és még enyhén meg is döntötte. A lány érezte, hogy minden vére az arcába szökik és tudta jól, hogy a másik pont ezt akarta elérni. Elhúzódott tőle és játékosan megütötte a vállát.

– Utállak néha, Lucas Hyatel.

– Én is szeretlek, Charlotte Iegris.

– Hogy tudsz ilyeneket mondani pókerarccal? - a lány fülig vörösödött.

– Hát, az igazságot nem jó elfedni. – kuncogott a fiú.

– Szívtipró.

– Angyal.

– Fejezd be, mielőtt elvörösödök.

– Arról már lekéstél.

– Csendben légy! Inkább adj még egy csókot.

– Kérése számomra parancs, Hercegnő.

Már lassan az egész utca felfigyelt rájuk. Az arra járók, sőt a Birodalom egésze ismerte a párost és teljes szívükből szurkoltak nekik. Mindenki egyetértett benne, hogy teljesen egymásnak rendeltettek. A biztató taps közepette a két fiatal egymásba olvadt.

Ekkor remegett meg minden.

A Charlotte rémülettel vegyes döbbenettel nézett fel az égre. A felette elterülő, végtelenül kékség üvegszerűen megszakadt. Egy egységes vászon repedezni kezdett. Pillanatok alatt annyi repedés jelentkezett, hogy már nem lehetett az eget egységesnek mondani. Az egyik ilyen hasadék pont felettük nyílt ki.

Pontosabban, a benne lévő szörnyek tépek utat maguknak. Karmok és fogak szabták szét a határt. Szárnyak és pikkelyek végeláthatatlan tömege száguldott eszméletlen sebességgel a föld felé. Charlotte az első sorból, földbe gyökerezett lábbal nézte, ahogy a szörnyek megelevenedett rémálomként kapják el a közelben lévőket.

Akkor valami felébredt benne. A népe iránt érzett szeretete és kötelessége hívta életre. A pillanatok alatt földbe taposott méltósága és tehetetlensége táplálta. S a tavaszt felváltotta a kíméletlen tél. Viszont a lány emlékei közül ez teljesen kiesett. A benne szunnyadó erő képszakadás okozott.

A következő emlékében már a családi kastély vastag falai között állt. Meleg pokrócokat húzott magára, hogy elmúljon a remegése. Míg mindenki fel-alá futkosott a káoszban, a lány kinézett az ablakon. A kereskedők útja megszűnt. Helyén egy kráter tátongott, aminek a fala áttetsző jégből emelkedett. A legalább három méter vaskos falakba nagy mennyiségű szörny fagyott bele. Csakúgy, mint az áldozataik, többé már nem mozdultak meg. Már nem éreztek semmit.

Charlotte remegése csak fokozódott. Egy szívveréssel ezelőtt még ő is ott lent állt. Egyszerűen nem tudta feldolgozni a tényt, hogy a saját ereje okozta a látványt. A sokk és a falakon túl repdeső lények tömege teljesen leblokkolta.

Egyedül akkor érzett enyhe nyugalmat, mikor egy erős kar fonódott köré hátulról. Habár, még azt is hidegnek érezte. Nem is csoda, hiszen ahogy megfordult, a fiút teljes páncélban látta. Skarlát színű mellvértet húzott, derekáról egy éles penge markolata lógott. Szabad kezében egy sisakot tartott.

– El kell tűnnöd innen, Char. Nem biztonságos a város.

– Nem megyek sehova! Nélküled nem.

– Kénytelen leszel. A nép a te véredben él.

– De...!

– Ne aggódj, Charlotte Iegris. -csapta a fejébe a sisakot a fiú. -Hamarosan találkozunk.

Ezek után a fiú elengedte és harsogó szavakkal rendet teremtett a rohangáló emberek közt. Sorba álltak, fényes páncéljaik kicsi létszámuk ellenére is áthattathatatlannak tűnt. Egyetlen cél tartotta össze őket. Elég időt kell nyerniük, hogy a Hercegnő épségben kijusson. Más nem számít.

Fegyvert rántottak és ezzel együtt betörtek a kastély széles szárnyú ajtói. A szörnyek káosza másodpercek alatt beterítette a belső teret, ellepték a katonákat. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Charlotte és a fiú utoljára látták egymást. A skarlát lovag eltűnt a hústömeg alatt.

A lány megpróbált odaszaladni hozzá, de az apja elkapta a karját és az ellentétes irányba húzta. Charlotte nem csak az apjával, de a könnyeivel is küzdött. Nem hagyhatták ott. Mégis, a férfi nagy nehezen elvonta a lányát a harctól és a kastély titkos folyosóin menekültek. A karmok végig ott csattogtak a nyomukban.

Az emlékek itt értek véget és Charlotte az erőd padlóján tért magához. Pár hosszú pillanatra szüksége volt, hogy felfogja, visszatérjen a valóságba. Miután sikerült, utána vette észre, hogy könnyek csípik a szemét.

Feloldottad a pecsétet. -suttogta a szél.

Újra egész vagy. -recsegte a jég.

Parancsolj velünk! -duruzsolta a metsző hideg.

A lány érezte, hogy visszatér hozzá a jogos hatalom és benne vibrál. Elsötétült a látása, ahogy a hideg szépen lassan felkúszott a bőre alá. Érezte, ahogy a jég éppen az elméjét karcolta és megerősíti azt. Érzékelte maga körül a szél viharos szerenádját.

Újra egésszé vált. Teret hagyott a gondolatnak és az ereje örömmel kitöltötte ezt. Múltja teljes egészét megkapta alig pár rövid perc alatt. Újraélte gyerekkorát, annak minden örömével és szenvedélyével együtt. És azt a rövid időszakot is, amit a felnőttkorának lehetne nevezni. Amikor megismerte a fiút. Élete egyetlen, igaz szerelmét.

Utóbbi gondolatba belefájdult a szíve. Ott, abban az anarchikus állapotban mindenki elhullott. Egyszerűen nem létezett ember mód, hogy azon kisszemélyű őrség túlélje a lények teljes armadáját. A Törött Ég ítéletével szemben az ember elbukik. Ez egy rideg tény. Olyan rideg, hogy Charlotte még fájó szíve ellenére is kénytelen-kelletlen elfogadta.

Ezzel együtt az uralkodói vére sem volt vitatható. Bizonyították az emlékei. Bizonyította a tél körülötte duruzsoló dallama. Vitathatatlan, rideg ténnyé vált. Mégis, ezt sokkal nehezebb volt elhinni, mint a kedvese halálát. Túlságosan sok kérdés merült fel, de a válaszok a Birodalommal együtt eltűntek.

A lány fellökte magát a padlóról és a fagy áldásával elűzte a zavaró gondolatokat. Fog gondolkodni rajta, egyértelműen. Csak nem most. A legnagyobb gondja az a végső vizsgája kell legyen. Majd utána jöhet minden más.

Két lábon állva nézett körbe a szobában és elfintorodott. Először el kell takarítani a viasz és ruhamaradványokat.

Sóhajtott egyet és megszólította a jeget, aki recsegve engedelmeskedett. Lábából indulva, kényelmes tempóban beborította az egész szobát, majd egy szempillantás alatt visszarohant a lányba. Magával rántva a ragacsos viaszra tapadt ruhát.

A kosz egy nagyobb kupacba gyűlt előtte. Charlotte most a szélhez szólt. Az táncolva öltött testet mellette és felkapta a rendetlenséget. Majd könnyedén kiugrott az ablakon, elvíve a tisztátalanságot.

Következő parancsaként a lány minden erejéhez egyszerre szólt és hangosan csettintett. A fagy anyagot bocsátott a rendelkezésére. A szél megszőtte az anyagot. A jég szilárddá tette. Így Charlotte már a fehér ruhájának tökéletes másában lépett ki a nehéz ajtón.

Ahogy maga mögött halkan becsukta, elmosolyodott. Megérezte a háta mögött Abigail jelenlétét. Hallotta a nő gyors szívverését. Hallotta, ahogy kering a testében a vér.

– Vizsga? – kérdezte halkan, megelőzve a szakácsot.

– Igen. – a nő hangja óvatosan csengett. – Az ellenfeled már vár.

– Nagyszerű.

– Char, lányom, láttam, mi volt abban dobozban. – Abigail tetőtől-talpig végigmérte. – Ahhoz a sérüléshez nem elég a tű és cérna. Hogy javítottad meg a ruhád?

– Gyorsan, de fájdalmasan. – mosolygott rá a lány.

– Ezt nem kétlem. Ne aggódj, amint Korden hazaér, első dolgom lesz elmondani neki, mit tett az a trió.

– Felesleges. -indult el a lány az aréna felé. Jól tudta, hol van, sokat járt már arra. -Majd én.

– Char, ne tégy olyat, amit a harag vezérel, mert csak szégyenben ér véget. Okkal mondom. Az utolsó ellenfeled Res lesz.

– Hmm.

– A bíró Von Parier.

– Hmmmm.

– Ott legyek én is? Hogy biztosan tiszta harc legyen?

– Kérlek.

– Rendben. Gyere, mutatom az utat!

Charlotte követte Abigailt a folyosón, miközben erős mosolyra derültek az ajkai. Harag? Az mégis micsoda? Ő maga a tél. A tél nem érez, csak teszi a dolgát. Gondoskodik róla, hogy a gyenge csúnyán és gyorsan elbukjon.