Charlotte aznap már sokadjára próbálgatta az áldása határait. Keresztbe vetett lábbal dülöngélt előre-hátra az öreg fatuskón. Órák óta igyekezett összeszedni elég fókuszt, de a Korden által hozott bagázs nagyobb hangzavart csinált, mint otthon az egész erőd. Így csak a lehetőségei legalját kapargatta.

Otthon, mi? A lány elcsodálkozott a kósza gondolaton. Ugyan ősi uralkodók vére folyt az ereiben, mégis egy apró, katonai erődöt tartott az otthonának. Habár, soha nem bánta meg, hogy elfogadta a Parancsnok ajánlatát és belépett az erőd katonái sorába. Új lehetőségek és kihívások nyíltak számára. Arról nem is beszélve, hogy a helyi katonák teljes vállszélességgel támogatták. Nem számított mibe kezd bele. Charlotte akaratlanul elmosolyodott, de hamar letörölte. Szolgálatban volt, kívülről csak a küldetéstudat látszódhatott. A szívében viszont hegyet hagyott neki.

Lassan két év telt el, az incidens óta, amit a végső válogatóján tett, de csak most szólították fel fontos feladatra először. Pontosabban, Korden maga hívta el, így a lány a kötelességének érezte, hogy tőle telhető legjobban megóvja mindentől. Tudta, hogy mennyire fontos most ez a szerepe.

Ugyan a lány már régóta hozzászokott, hogy a nevelőapja diplomáciai küldetésekre jár a szomszéd Császárságba, de ez most valahogy más volt. A Császárság lovagjai már véletlennek nem nevezhető rendszerességgel portyáztak a Melloris Királyság területén. Az üres kifogás, hogy az uralkodójuk tudata nélkül cselekszenek, egyre nagyobb hazugságnak tűnt. Még a vak is látta a határok menti szervezkedést. Mindkét oldal hátát a háború fekete szele borzolgatta.

Ezen pedig Őfelsége, a Király betegsége sem segített. A hivatalos hírek szerint tökéletes egészségnek örvendett, de a Parancsnok – aki bejáratos hozzá – egészen mást mesélt. Az a kevés személy, aki tudta az igazságot, aggódni kezdett. Őfelségét olyan gyengeség verte le a lábáról, amitől még az ágyat sem tudta segítség nélkül elhagyni. A lány alig két éves aktív szolgálata alatt pedig a Király látszatra legalább húsz évet öregedett. Így egyértelmű, Korden csak a legnagyobb titoktartás ígérete mellett adott át ilyen információkat a hozzá közel állóknak. Nem szabadott kitudódnia semminek, mert abból pánik születne. Akkor anarchia foglalná el az aranyozott trónt.

A lányt megálljt parancsolt a kalandozó gondolatainak. Dolgozni jött, nem filozofálni. Utóbbihoz nem ivott eleget. Kifinomult érzékei visszahúzták a valóságba, majd az ösztönei figyelmeztetően felsóhajtottak. A sátortábor korábbi hangoskodása terhes csendbe fordult. Charlotte lábra lökte magát a baljós váltás nyomán.

A lány a zavar központja felé vette az irányt, lába nyomán a szél előtáncolt a fák közül. Szelíden táncolta körbe, ameddig nem kapott utasítást. Utána pergő, zúgó csárdásba kapcsolt, ami teljesen elfedte Charlotte amúgy is halk mozgását. Ebben a mesterséges nyugtalanságban ért az első sátrak mellé.

A jég recsegve kúszott elő a kövek alól, nem is kellett szólnia. Egy szívverés alatt, sebesen felmászott a testére, hogy szemmel nem látható, vékony védőréteggel vonja be. A kemény anyag fehér színt vett fel, a lány által hőn szeretett ruhává alakulva. Másolat volt ugyan, de praktikus másolat. Hóangyal egyre növekvő hatalma olyan ellenállóvá tette, hogy semmilyen acél nem lett volna képes áthasítani.

A lány egyesével, kritikus alapossággal nézte át bajtársai sátrát. Rossz előérzete ellenére, egyikből sem hallatszódott más, csak egyenletes szuszogás, vagy férfias horkolás. A katonák aludtak. Nem történt semmi abnormális. Nem ölték meg őket és semmilyen kábító hatású gáz sem terjengett a levegőben. A lány nem látott semmilyen nyomot, ami rajtaütésre, vagy csapdára utalt volna. Egyedül a lég remegett furcsán, de Charlotte ráfogta, hogy csak éhes és képzelődik.

Miután megbizonyosodott róla, hogy csak az idegesség járatta vele a bolondját, hosszan fújva lehuppant a rég kialudt tábortűz mellé. Belesüllyedt a bokáig érő fagyos hóba, de cseppet sem bánta. Felhúzta a lábait, átkarolta, majd fáradtan hátradöntötte a fejét. A táborban igazi télhez illő mozdulatlanság uralkodott. A közeli erdő állatai is mind elhúzódtak aznapra, közelgett már az este. A lány kiélvezte a ritka nyugalmat.

Hosszú órákig élvezte a néma altatóját, majd ahogy tompa suhogást hallott, a felette összekulcsolódó ágakra emelte a tekintetét. Egy vörös tollú sólyom landolt fölötte, éles szemeit a lányra szegezte. Charlotte enyhén félredöntötte a fejét, kíváncsian visszabámult a szokatlan jelenségre. Majd a lány előkotort a hátizsákjából némi kétszersültet és kinyújtott tenyérrel felajánlotta az állatnak. A ragadozó percekig csak mozdulatlanul próbálta értelmezni a gesztust, a lány esküdni mert volna, hogy emberi értelem bújt meg a szemei mögött.

A ragadozó némi vacillálás után mégis döntött és könnyedén levitorlázott az őrhelyéről. Karmai helyén az ágakból sötét füst gomolygott, de a lány ösztönei mégis későn süvöltöttek fel. A madár sebesen vitorlázott az eleség felé, érthetetlen meleget hozva magával. A ragadozó tollai és csőre éppen súrolta a fedetlen tenyerét, Charlotte pedig fájdalmasan felsikoltott.

A lány teste egyetlen szívverés alatt pokoli hősébe borult. A vére sistergően felforrott, a bőre megrepedt és a hamuhoz hasonló színt öltött. A tüdeje összeomlott, a benne rejlő életmentő oxigén elégett. Gondolatait őrző dermedt gátak tömegei egyesével omlottak le, védtelenül hagyva az elméjét. Az ismeretlen erő megállíthatatlanul tarolta le az áldását, míg el nem jutott az utolsó, tiszta jégből álló falhoz. Az alját sem tudta megolvasztani, a jég visszacsapott.

A lány karjából csapott ki, azonnal újraalkotva a páncél-ruháját, kizárva a természetellenes tüzet. Majd a halványkéken derengő anyag, megnyúlt és hajlított szablyává alakult az ifjú Iegris markában. A sólyom elégedetlenül rikkantott egyet a hirtelen váltás nyomán, de nem tudott elrepülni. A penge lecsapott és a madár fekete hamuként összeesett, ahogy a tél nyers esszenciája elérte.

Miután a fenyegetés megszűnt létezni, a lány erőtlenül megtántorodott. A tél, ami felett uralkodnia kellett volna, megtört körülötte, az áldása engedetlenül ficánkolt. Az erő, ami évek óta igazgatta az útját eltűnt és a lány elzuhant, mint a botját vesztette vak. Keményen nekicsapódott az átfagyott földnek, csak úgy puffant. Hátán feküdt, végtagjai ólomnehezen süllyedtek le. Nem tudott megmozdulni. Nem kapott levegőt. Elájult.

Nem tudta, mennyi idő telt el, de arra ébredt, hogy lélegzik. Ugyan, mélyen és recésen, de lélegzik. Úgy érezte, hogy a testében több olyan csont roppant meg, aminek nem látott volna szabad. Élesen felszisszent.

Ekkor érezte meg a meleg szelet, ami körülötte tekergett. Mint szerető anya, óvatos, de szakértő módon pakolta össze a lányt. Vékony tűvel és cérnával megszőtte darabokra szakadt áldását, kérges kezével begyógyította a sérüléseit. Charlotte megkönnyebbülten, de fájdalmas lassúsággal kinyitotta a szemét és lassan körbekémlelt.

A sátortábor sehol sem volt. A helyén egy óriás fa állt, aminek a látványát a lány nem is tudta teljesen felfogni. Vaskos gyökereivel mélyre nyúlt, helyet vágva magának a természet kemény rendjében. A lombkoronát se széltében, se hosszában nem lehetett látni, hol végződik. A teteje nyúlt egyedül látható méretekbe, egyenesen a Törött Ég rései közé. Mégis, az ifjú Iegris tekintetét az ágak vonták magukra. Ugyanis azok mindegyike életteli, vad színben pompázott. Sárgában, zöldben, karmazsinban és kékben fürödtek.

A zöld és sárga ágak sápadtan, míg a vörös és a kék erőteljesen lüktettek. Mintha át akarnák venni az irányítást. A két uralkodó szín közül a kék tűnt erősebbnek. A fa törzséből indulva az egész közepét lefedte. Mélyebb és telítettebb érzést keltett benne, Charlotte nem tudta levenni róla a figyelmét. Az ágak és gallyak együttese lassan, de folyamatosan pulzált, mintha élvezték volna uralkodójuk figyelmének minden másodpercét. A lány ajkaira puha mosoly kúszott.

Az erő, ami a lombkoronában rejlett, beszélt hozzá, mesélt neki. A lány pedig csendesen és alaposan figyelt. Megtudta, hogy a tiszta hatalom, ami előtt áll, nem más, mint a Mindenség Fája. A létforma, ami összefogja az életet a halállal, a földet az éggel. Az, ami fenntartja a törékeny egyensúlyt. Megértette, hogy a különböző színek a világban kallódó, eltérő áldásokat jelölik. Ezzel együtt azt is, hogy a zöld és a sárga, avagy a tavasz és az ősz választottja már rég meghalt. A halálukkal együtt kibillent a fa az kritikus egyensúlyból és az ágai felszabták az eget. Akaratlanul is rászabadítva a benne rejtőző horrort a Régi Birodalomra.

A lány feltápászkodott és közelebb lépett a végtelen őrzőhöz. Ráfektette a tenyerét és a homlokát a kemény kéregre. Hosszú levegőt vett, majd halkan megszólalt. A hangja nyomán megreszketett a matuzsálemi erő.

– Nem érzek haragot feléd. – súgta gyengéden. – Csak hálát, amiért erőt adtál nekem. Hallasz? Megbocsátok neked az Iegris vérvonal és a néhai birodalmunk nevében. Te nem tettél semmi rosszat.

A fa enyhén, de sebezhetően megremegett. A lány úgy érezte, mintha nagyot sóhajtott volna, de csak a lefelé billenő lombokat látta. A dús levelek tétován végigsimítottak a kobakján, Charlotte pedig halványan elmosolyodott. Lám, annyi generációt látott felemelkedni és elbukni, mégsem tudta, hogyan reagáljon az emberi kedvességre. Ez a melegség is, amit akkor kiadott, csak rövid ideig tartott. Charlotte egyet pislogott és újra a tábor mellett találta magát.

Lassan fogta fel, hogy visszatért a valóságba. Az újragyújtott tábortűz monoton, ropogó hangja lassan, de biztosan észhez térítette a lányt. Nagyokat pislogva próbált hozzászokni az erős napfényhez, ahogy sikertelenül megpróbálta feltolni magát. Zavartan nézett le a ruhájára, de azonnal megértette a problémát. Az eszméletlenül töltött este alatt kemény hóvihar lehetett, mert Charlotténak a feje is alig lógott ki a súlyos hó alól.

A közeli katonák észrevették a mozgást, majd, amikor felismerték benne a társukat, rögtön a segítségére siettek. Előkerültek a kézi ásók a nyeregtáskákból és erőteljes, de óvatos mozdulatokkal kikaparták. A lány enyhén vörös arccal egyenesedett ki bajtársai kedélyes hahotája közt.

– Jól van, fiúk, fókuszáljunk az előttünk álló küldetésre! – vágott át a hangulaton Korden erőteljes basszusa. – Már láttunk nagyobb csodát is Hóangyaltól.

– Dehát, Parancsnok, bő méter hó alatt aludt a drága húgunk! A csuklója alig lógott ki! – kuncogta az egyik katona.

Korden alakja az erdő felől tűnt fel és nadrágját megigazítva felugrott a fekete hátasára. Meghúzott egy messziről szagló laposüveget, majd meleg vigyort villantott az osztagára.

– Azért csak induljunk, rendben? Ma már oda szándékoznék érni, nem vagyunk messze. Az első kört én állom.

A delegáció varázsütésre megkomolyodott és szakavatott mozdulatokkal felnyergelték a lovakat. Egyesével felültek, gyakorlott formációba állva a parancsnokuk mögött. Korden elégedetten mustrálta a szórakozott fegyelmet, majd a pártfogoltjára vetette a tekintetét és melléléptette a sötét hátasát. Lenyújtotta a kezét.

– Gyere, húzd fel magad, Char! Elég széles a nyereg kettőnknek is.

A lány hátrált egy lépést és határozottan megrázta a fejét. A korábbi sólyommal való találkozása után támadt egy ötlete, amit ki akart próbálni. Abban a ragadozóban a nyers tűz testesült meg, a perzselő nyár. Akkor már miért ne tudná megidézni a sajátját?

Maga elé idézte a fa emlékét, de ezúttal a benne rejlő kékséget szólította meg. Az áldása legmélyebb, addig ismeretlen mély. Belenézett abba a fagypont alatti végtelenbe és az üresség visszabámult rá. Majd minden megcsavarodott körülötte. Egyetlen pillanatra ugyan, de a világ kifordult önmagából, mint a vizes bunda. Mire visszavette normális alakját, a lány már érezte benne a változást.

Az említett változás pedig testet is öltött előtte egy fehér ló képében. Az izmos mén közelebb lépett, majd mély tisztelettel meghajtotta a nyakát. Charlotte a társa homlokára fektette a kezét és gyenge csókot lehet rá. Érezte a lány igaz valóját. A dermesztően hideg, de örökké őszinte tél hódolt be neki. Teljes hűséget ajánlva az igaz uralkodónak.

A lány a hátasa oldalához lépett és tisztelettudóan fellökte magát. Világos szőrén ülte meg, tudta, hogy a fagyot nem lehet megszelídíteni. Lábával szorosan átfogta az oldalát, majd magabiztosan kihúzta magát. Néma, de sokatmondó pillantást vetett a leesett álló katonákra, de nem igazán tudta őket hibáztatni. Számukra nem evilági látványt nyújtott. Még a sziklaszilárd Korden is döbbentnek látszott, szóval Charlotte szokásától eltérően, átvette a vezetői szerepet.

– Menjünk. – érkezett tőle a szűkszavú utasítás.

A csapat megindult előre, mint egy jól olajozott gépezet. A lovak patái szemmel követhető nyomokat hagytak a dús hóban, de a vele járó ropogáson kívül csendesen haladtak. Ahhoz viszont, hogy a bajtársai levegyék róla a tekintetüket, órák kellettek. Charlotte megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, ahogy a mögötte haladó lovagok végre társalgásba kezdtek. Az emberi susmogás és az előkerülő üvegek oldották a környező fagyot.

– Fehér napunk van ma. – érkezett mellőle egy nyugodt hang. – Épp ahogy szereted, nemde, Char?

A lány riadtan oldalra kapta a tekintetét. Csak most vette észre a mellette haladó Kordent. A férfi súlyos páncélját a hó, míg a szakállát az idő festette fehérre. Habár, méltóságteljes tartásán egyik sem fogott. Ugyanannyira, ha nem jobban, tűnt büszkének, mint évekkel ezelőtt, mikor először találkoztak. Ízig-vérig lovak volt.

– Mhmm. – értett egyet.

– Tudod, van itt valami, amit már egy ideje meg akartam kérdezni. – a férfi hosszú szakállát simogatta. – Szabad?

– Mhmm.

– Mi történt pontosan az utolsó vizsgádon? Von Pariert aznap látták utoljára, ahogy lóhalálában elvágtatott, érthetetlenül üvöltözve. Abigail az elmúlt években minden egyes alkalommal megtagadta tőlem az információt, akárhányszor kérdeztem. Res pedig nem hiszem, hogy valaha képes lesz újra beszélni. Vagy járni, ha már egyszer témánál vagyunk.

–...miért most? – Charlotte a lova nyakát kezdte szuggerálni.

– Tessék?

– Két év telt el azóta. Mégis, megannyi alkalom ellenére, egyszer sem kérdeztél rá. Miért most?

– Az általam egyik leghatalmasabb ember, a Császár színe elé fogunk járulni. – a felettese semlegesen vállat vont. – Ha beüt valami probléma, tudnom kell, mennyiben számíthatok rád. Ezért szeretném ismerni a képességeid határát.

Charlotte továbbra is a ménje nyakát bámulta, de alig észrevehetően bólintott. Az elméje visszatért ahhoz a harchoz és felkavarodva előtörtek az emlékek. Azon az estén hagyta, hogy a harag vezesse a kezét. Nem szívesen fogott ásót, hogy újra előássa a mélyre temetett szégyenét, de mesélni kezdett. Korden az igazságot és csak a színtiszta igazságot érdemelte.

– Hideg éjszaka volt. – kezdett bele lassan. – Von Pariert osztották be mellém hivatalos bírónak, Abigailt pedig én kértem meg, hogy ott legyen. Res a kiképzésünkhöz méltóan állt fel ellenem. Mindig is utáltam a fiút, de el kell ismernem utólagosan, tudta, mit csinál. Robbanékony fegyelemmel és törékeny nyugalommal telt el. Akkor ő félretette minden korábbi nézeteltérésünket. Én nem. Akkor éledt fel az áldásom és a hatalmat arra használtam, hogy kielégítsem a mohó dühömet. Vissza akartam fizetni a hosszú évek zaklatását. Amikor elindult a párbaj, csak arra tudtam gondolni, hogy Res szenvedni fog. Túl messzire mentem.

Charlotte a mai napig pontosan emlékezett arra, hogy akkor mennyire elszabadult. Az alapszabály egyszerű volt. Akkor van vége a vizsgának, ha az egyik fél hallhatóan feladja, vagy harcképtelen állapotba kerül. A lány addigra már eldöntötte, hogy mi lesz Res vége. Annak a teljes tudatában, hogy senki nem fogja megállítani, halálos kecsességgel feszült bele az alapállásba. Ahogy a startot jelző sípszó elhangzott, ridegen elmosolyodott. Úgy játszott a fiúval, mint macska az egérrel. Egyszer előretört, egyszer közel engedte. De sose érte el.

A fegyverét szedte először ki a Res kezéből. Hamisan meglendítette a jobbját, mire az ellenfele rögtön védekezően felkapta a kardját. Azonban a lány félúton megállította a rohamot, a talpára helyezte a súlypontját és megeresztett egy köríves rúgást az ellentétes irányból.

A támadás pontosan elkapta Red derekát és valami egészségtelenül megrezzent. A fiú mélyen felnyögött és ösztönösen odakapta a kezét. Ezzel meggyengült a szorítása, Char pedig kegyetlenül kihasználta az alkalmat. Még egyet rúgott, egyenesen a kard markolatát tartó marokra. Az végleg meglazult, eltört a csont, az acél pedig messzire repült.

Char hátrébb ugrott és elégedetten nézte a fiút ahogy az próbálta visszafojtani a fájdalma hangjait. A lány egyhelyben lazán ugrálni kezdett, hívogató mozdulatot téve ellenfelének. Resnél betalált a provokáció és vörösödő fejjel lerohanta. Sebes ütések és rúgások követték egymást, de egyik sem érte el az igaz uralkodóját. Charlotte mérföldekkel gyorsabb volt annál.

Majd bekövetkezett minden harcos rémálma, az egyensúlyvesztés. A fiú megcsúszott a kövön. A jeges kövön, hogy pontos legyek. Hogy került jég az erőd egyik legjobban zárt helységébe? Nos, Hóangyal sosem tervezett tisztán nyerni. Mi is a tiszta győzelem egyébként? A lány csak felhasználta a lehetőségeit, hogy előnyt gyártson magának.

A fiú hibájával újra kicsapott, ezúttal a tenyere élével. A Char csontjaiban rejtőző jég is kitört ezzel együtt. Res a torkához kapott, majd értetlen tekintetet vetett az ellenfelére. Nem fogta fel, hogy a lány teljesen megfagyasztotta a hangszálait.

Innentől a lány felé fordult a mérleg nyelve. Megszűnt az esély, hogy az ellenfele feladja, így a fiú élete s halála az ifjú Iegris kezében nyugodott. Ő pedig már az elején eldöntötte, hogy látványos műsorral fog győzni. Ahogy a terv véglegesen körvonalazódott a fejében, az áldása acélosan felnevetett, majd örömmel engedelmeskedett.

A szoba vasrácsos ablakai elemi erővel berobbantak. A kint tomboló hóvihar pillanatok alatt beáramlott a réseken, átláthatatlan, tejfehér ködbe borítva mindent. A látási viszonyok leromlottak, a kijáratok eldugultak. Von Parier ugyan próbálta feltépni az ajtót, de a régi, olajozatlan retesz makacsul ellenálltak a kiáltozásokkal vegyes próbálkozásainak. A zsanérok lefagytak a természetellenes fagytól. Ebben a fehér káoszban, Charlotte Iegris otthonosan, színtelen lidércként mozgott.

– Kihasználtam az adottságom és láthatatlanul Res háta mögött termettem. – folytatta a lány, miután visszatért az emlékei mezsgyéjéről. – Ráfogtam a lapockájára és azon keresztülnyúltam a jéggel. Az ujjaim meghosszabbításaként éreztem, mit csinálok. Szorosan rámarkoltam Res gerincére és megfagyasztottam azt nyaktól lefelé. Lebénítottam. Már azon voltam, hogy ki is tépjem egészében...

– Amúgy nem szegtél szabályt, ha ezen aggódsz. Legalábbis nem közvetlenül. – Korden a szakállát dörzsölte. – A szabályok értelmében, megölheted az ellenfeledet, ha úgy alakul. Csak meglehetősen ritka alkalomnak számít a köreinkben.

– Máig émelygek az emléktől.

– Akkor ezért töltöttél vele annyi időt a gyengélkedőn.

Sokkal inkább hangzott kijelentésnek, mintsem kérdésnek, de a lány fintorogva bólintott. Hetente több órát is Res mellett töltött, levessel itatva a nyomorékot. Beszélt hozzá, még úgy is, hogy választ egyértelműen nem kapott. Nem mintha szerette volna ezt csinálni, de ennyivel tartozott a fiúnak és a nehéz lelkiismeretének is. Azt meg már az elejétől tudta, hogy a látogatásait nem lesz képes titokban tartani.

– Szép kis történet. – Korden alaposan meghúzta a butykosüveget. – Csak azt nem magyarázza meg, hogy utána Von Parier miért vágtatott el az erődből, mint egy elmebeteg őrült.

– Azt üvöltözte, hogy boszorkány vagyok, szóval belecsaptam egy karhossznyi jégcsapot a falba. Fél ujjnyira az arcától. Kissé magára vette.

– "Kissé", azt mondja. – a férfi kedélyesen felnevetett. – Char, te Rest nem bírtad idegekkel, de én ugyanezt éreztem ex-helyettes-parancsnokom felé. Gyakorlatilag mindenben hátráltatott, amibe valaha belekezdtem. Abban egyetértünk, hogy megérdemelte, de megtennél nekem annyit, hogy ha valaki legközelebb tiszteletlen veled, akkor kevésbé leszel agresszív? Csak egy fokkal. Elvégre, diplomácia a fő célunk, nem akaratlanul kirobbantani a háborút.

– Szóval, ha találkozunk Császári Őfelségével, akkor nem ölhetem meg, hogy teljes biztossággal megakadályozzam az igenis lehetséges háborút?

– Hóangyal! Honnan a Törött Égből támadnak ilyen gondolataid?! Vesd el, de azonnal! – Korden úgy hangzott, mint egy atya, amikor a gyerekét csínytevésen kapja. – Nem fogok belemenni, hogy ez politikai szinten mekkora hiba lenne. Nem figyelnél, én pedig nem szeretem feleslegesen járatni a számat. Szóval maradjunk a rövidtávú, de jelentősebb problémánál. Ez a jelentős probléma pedig Lucas Hyatel név szerint.

A fehér mén éledetlen nyerítést hallgatva behúzta a satuféket, ahogy a lány térde megszorult körülötte. Charlotte lassan fordította döbbenettől üveges tekintetét a felettese felé, akinek rögtön magasba szöktek a szemöldökei. Az együtt töltött évek alatt jól megismerte a lány, de az arcán lefolyó érzelmi viharhoz hasonlót még sosem látott tőle. Gyenge remény derengett a távoli, de éles fájdalom fátylán.

– Rosszat mondtam, Hóangyal? – próbálkozott óvatosan.

– Ismételd meg! – az ifjú Iegris hangja jegesen reccsent.

– Tessék?

– Amit az előbb mondtál. Ismételd meg!

– Császári Őfelségét megölni mekkora politikai hiba lenne–

– Nem! – a lány idegesen felcsattant. – A nevet!

– Hyatel. Lucas Hyatel. Ismered?

Charlotte fagyos szíve tüzesen kalapálni kezdett, ahogy a férfi megerősítette a kijelentését. Dermedt vére felhevült és az arcába szökött. Nem akart hinni az egyre gyűlő reménynek, de ellenállni sem tudott neki. A tudata próbálta lenyomni a logikus tényt a torkán, hogy Lucas emberileg nem élhette túl, de a lány elhessegette. Csüngött Korden szavain.

– Igen. – Char hevesen bólogatott. – Mesélj! Mindent! Kérlek!

– Ah-ah, először te beszélsz Hóangyal. – a férfi hangjából nem kevés aggodalmat lehetett kihallani. – Ki ő neked?

– A régi párom. – a lány elvörösödött. – A jegyesem mindinkább. Még nagyon, nagyon régről.

– Mindig meg tudsz lepni, te lány. Nos akkor, belekezdek. Lucas Hyatel, avagy Sir Hyatel egy magas rangú lovag, közvetlenül a Császár alatt szolgál. Fecskeként lavíroz a politika mocskos posványaiban és olyan szinten harcol, hogy kiérdemelte a Megállíthatatlan Forgatag nevet. Char, ne nézz rám így, mert könnyen olvasható vagy. Hogy válaszoljak a kimondatlan kérdésedre, nem, tudomásom szerint nincsen senkije. Ami azt illeti, ideje sincsen rá. Annyi dolga van, szerintem még nem is alszik.

A lány dermedt lelke felengedett, mint tavasszal a fagyott mezők. A csalfa remény virágzó rózsái szirmot bontottak benne. Halovány, de édes mosollyal az ajkán ficergett a nyeregben. Újfajta érzés kerítette hatalmába, ami a leginkább az ismeretlen izgalomhoz hasonlított. Frusztráló feszültség bújt a bőre alá, ami nem engedett neki nyugalmat. A kikezdhetetlen kontrollja hirtelen már nem is volt annyira kikezdhetetlen.

– Korden hívja Charlottét, Charlotte jelentkezz! – a férfi megmozgatta az arca előtt a kérges kezét. – Térj vissza a földre, te lány!

– Igenis. – az ifjú Iegris megrezzent. – Figyelek.

– Figyelj, bármennyire is szeretném, nem adhatok zöld utat a kettőtök kapcsolatának. Sir Hyatel jelenleg nem a barátunk.

– De ha újra összejönnék az kikényszerítene egyfajta szövetséget, nem? Elvégre mindkét oldal elvesztené a legerősebb kártyáját, ha azok egyszer csak nem engedelmeskednének.

– Ez nem ilyen egyszerű. Az a valószínűbb, hogy mindkettőtöket száműznének és nélkületek is végbemenne a háború. Ezt viszont nem engedhetem, mert szükségem van rád.

– Felfogtam...

– Habár, ha valami nem hivatalos dolog történik kettőtök közt, amit egyik oldal sem tud bizonyítani, akkor az olyan, mintha meg sem történt volna. – a férfi sokatmondóan kacsintott. – Nemde?

A lány gyerekesen bugyuta vigyort villantott a felettesére.

– Vegyük úgy, hogy ebből semmi sem hangzott el hangosan, Char.

– Igenis.

– Gyerünk, fiúk, dolgoztassuk meg a lovakat! – a parancsnok hátrakiabált a csapatának, akik még véletlenül sem hallgatództak. Nem, ők sosem tennének ilyet. – Legfeljebb két óra alatt oda akarok érni.

Ahogy a parancs elhangzott, a küldöttség engedelmesen rákapcsolt. A lovak súlyos patái alatt ropogott a hó, Charlotte fülében visongott az északi szél. Az áldása ugyanis igyekezett alkalmazkodni a gazdája érthetetlenül meleg érzéseihez, de sikertelenül. A fagy recsegve próbált szót érteni vele, de üres fülekre talált.

Mikor a tél a lányt választotta örököséül, pótolni akarta benne a veszteség után maradt lyukat. A hiányzó szeretet és a halálba torlódó gyerekkorát szerette volna pótolni. Most viszont, hogy a lány szíve csordultig telt egy rég elveszettnek hitt szerelemmel, hirtelen nem találta a helyét. Elgondolkodott, egyáltalán szükség van még rá?

A delegáció ebből mit sem látva dobogott a fehér, kies pusztaságokon. Nyugodt csendben haladtak, amit csak órákkal később szakítottak meg, mikor a hátasaik nagyot prüszkölve lefékeztek a Császárság köves falai alatt. A külső őrök lusta pillantást vetettek Kordenre, látták már elégszer. Felszóltak a mellvédre, mire a bejáratként szolgáló rácsos kapu felemelkedett.

Az külső katonák karba tett kézzel ugyan, de feszült fegyelemmel kísérték végig a behaladó csapat minden tagját. Egész életükbe ez volt a munkájuk, ösztönösen felismerték a lehetséges veszélyforrásokat. Minden akadékoskodás nélkül szabad utat engedtek Korden csapatának, de az utolsó előtt összezárták a lándzsáikat.

– Azonosítsa magát! – kiáltott rá az egyik.

A fehér ménen ülő jelenés hátrahőkölt ültében. Lapos pillantást vetett a csapata többi tagjára, akik hasonlóan meglepettnek látszottak. Miután a lány zavarában nem engedelmeskedett, azonnal felé szegeződtek a pengék, még a mellvéden is feltűnt pár fémes nyílban végződő számszeríj.

A delegáció kiképzéséhez méltóan reagált. Ahogy az egyikükre fenyegetés nehezedett, a többi úgy kapta elő a fegyvereit. Kardok csúsztak elő a hüvelyekből, vesszők kerültek az íjakra. Megkeményedett arckifejezéssel ugratták előre a lovaikat és ketten két kést szorítottak a Charlottét sakkban tartó őrök torkához. Elég erősen, hogy gyér vérpatakot fakasszanak, de nem elég erősen, hogy végezzenek velük.

– Nem tudom, kinek képzeled magad, de nem fogsz egy ujjal sem a húgunkhoz érni. – a Királysági csípősen megjegyezte. – Ahhoz előbb velünk kell végezned.

– Azt elég gyorsan meg tudjuk oldani. – sziszegte vissza a Császársági.

A mellvéden ülő íjászok és a küldöttség íjászai farkasszemet néztek egymással. Mindkét oldal tudta, hogyha elszabadulnak az indulatok, akkor nem ússzák meg áldozatok nélkül, de ez nem akadályozta volna meg.

– Uraim, Uraim, semmi szükség az erőszakra! – Korden felemelt kézzel próbálta megállítani a feleket, de sikertelenül. A jelenet már kibontakozóban volt és emberi erő nem tudta megállítani. Ezért Charlottéra emelte a tekintetét. – Hóangyal, az Égre, miért állsz ott, mint a faszent?!

–...valami...valami nincs itt a helyén. – válaszolt a lány erősen émelyegve.

Hóangyal érzékei kivehetetlenül sikoltoztak, amióta csak a falak alá ért. Úgy érezte, hogy teste a szó szoros értelmében olvadozik. A metsző szél elutasította az uralkodóját, de nem szándékosan. A fagy visszahúzódott körülötte, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna. A csontjaiban bujkáló jég feloldódott, gyengén hagyva csontjait. A tél valami erősebb erő nyomán szivárgott a lányból. Neki pedig ez cseppet sem tetszett.

– Korden Amalen Parancsnok, mintha tegnap lett volna. – érces férfihang jött a közeli házak felől. – Problémát okoznak az embereim?

Charlotte felkapta a tekintetét és kiszáradt a szája. A cserepes tetőkön egy karmazsinba öltözött régi ismerős állt. Ekkora távolságból is lehetett látni a szálkás karjait, amik széles vállakhoz, azok pedig jól fésült, barna hajhoz vezettek. Talpai láthatóan kormos nyomot hagytak a cserepeken, ahogy elrugaszkodott a magasból. A hő hevesen körbeölelte, a hó már azelőtt elolvadt alatta, mielőtt földet ért. A férfi bukfenc kíséretében tompította a lendületét és mire felállt belőle a vörös páncélja éles fényű láng kíséretében eltűnt. Magabiztos tartással, de szigorú tekintettel lépett oda a küldöttséghez.

– Ismételten, üdvözlöm a Császárságban, Parancsnok. – nyújtott kezet.

– Nem mintha saját akaratból lennék itt, Sir Hyatel. – Korden elfogadta a gesztust és emberesen megszorította. – Nem akarnánk felesleges problémát okozni, de az őreid oktalanul feltartóztatják az egyik legjobb emberem.

– Akkor jól láttam. Elnézést kérek a nevükben is, rögvest rendet teszek.

Majd a lovag szembefordult a Császári őrséggel és olyan intenzitással hordta le őket, hogy azok még reszketni sem mertek. Mereven előre szegezett fejjel állták a szidás magas hullámait, de a sárguló nadrágszáruk elárulta őket. Lucas megállást nem ismerve zúdított rájuk mindent, amik között bent volt a "szégyent hoztok a Császárra", de a "amatőr módon fogtátok fel őket" vegyes keveréke is.

Charlotte lángoló arccal léptette el a lovát a korábbi fenyegetések mellett. Bajtársai kedélyesen lapogatták a vállát, ahogy eltették a fegyvereiket, de ezt ő nem látta. Teljes figyelmét régi szerelme kötötte le. Hosszú, hosszú évek teltek el már, mióta utoljára látták egymást, de Lucasnak határozottan előnyére vált. A lánnyal ellentétben, aki szinte semmit sem öregedett, ő megférfiasodott és még inkább jóképűvé vált.

A Törött Égre, az a járomcsont!

A lány jólesően legeltette a szemét jegyesén, aki érezhette a tekintet a hátában, mert oda is fordult. Mélyen egymásba fonták a szemeiket egy pillanatra, majd...

...majd semmi sem történt.

Lucas elfordult és kifejezéstelen tekintettel Korden mellé lépett, lapos mosolyt vetve rá. Könnyed csevejbe kezdtek, miközben megindultak a császári palota csúcsos falai felé. Charlotte úgy érezte magát, mintha a nyakába zuhant volna egy gleccser. Leverte a hideg verejték és felgyorsult a lélegzete. Lehetséges volna, hogy a fiú elfelejtette volna? Vagy valami annyira megváltozott, hogy nem ismerte fel? Mi lehet a gond? Az arca? A tartása?

A feldúltsága azonban nem akadályozhatta meg abban, hogy elérje, amit akar. Előre nógatta a fehér ménjét, felzárt a parancsnoka mellé. Minden erejét megfeszítve, türelmesen kivárta míg azok ketten befejezik a társalgást, majd belecsapott. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy mi is az igazság. Más nem számított neki.

– Sir Hyatel. – szólította meg.

– Ah, Miss. – a jegyese ránézett, de nem lobbant a szemében a viszontlátás lángja. – Még egyszer elnézést kérek az embereim nevében.

– Iegris. A nevem Charlotte Iegris.

– Rendben, akkor Miss Iegris. – még mindig semmi rezdülés. – Új tagja a küldöttségnek? Tudom, hogy Amalen Parancsnok csak a legjobbakkal éri be.

A lány erősen nézte, de nem válaszolt. Lucas tényleg elfelejtette. A gondolat hidegzuhanyként érte és leverte a hideg verejték. Az áldása meghallotta az elkeseredett, néma kiáltást és megválaszolta magának a korábbi kérdését. Igenis szükség volt rá, de még hogy!

A szél éles, pergő táncba kezdett a házak között. Sűrű hó hullott a tiszta égből, míg a horizonton túl fekete felhők bújtak elő a hegyek mögül.

Pokoli vihar volt készülőben.