Gondolataimban még mindig a vásárban vagyok, a fények alatt a hó csillog és a szaloncukrokat válogató férfire nézek folyamatosan. Képtelen vagyok másra gondolni, makacs módon fészkelte be magát ez a fejembe, eddig olya jól el tudtam felejteni azt, hogy valaha is meg akartam keresni őket, de így már elég nehéz ezen túl tenni magamat. Folyamatosan a tüzet nézem, néha eszegetve a kiflit, ami a reggelimet teszi ki, kint a hó is elkezdett esni, bár nem olyan nagy pelyheken, mint legutóbb, így sokkal kellemesebb kinézni az ablakon. Hirtelen olyan elveszettnek érzem magam, nyomaszt, hogy még csak arra sem voltam képes, hogy a saját szüleim ajtaján be merjek kopogni. Megeshet, hogy ugyanúgy az utcán kötnék ki, de az is lehet most pont nekem hozná haza azokat az édességeket, amiket ma vett a vásáron. Végig nézek Harinon, akinek a közelében folyamatosan Jungkook ül, legyen bármi, valahogy ők ketten és Min - su is folyamatosan egymás közelében van. Akaratlanul is elhomályosodik a látásomon a könnyeim miatt, bármennyire is vagyok ostoba, még mindig hiányoznak a szüleim és nagyon velük szeretnék lenni, legalább csak egy kis ideig, tudni, milyen emberek is valójában. A végén hátha megszeretnek annyira, hogy velük maradhassak és nem küldenek újra egy gyermekotthonba.

-Taehyung, miért vagy ennyire szótlan? - emeli rám tekintetét Harin. - Történt valami?

-Csak elgondolkodtam. - válaszolom halkan. - Ma láttam az apukámat és az jár a fejemben, hogy egyszer szeretnék velük beszélni, de nem tudom miképp álljak eléjük. Mégis mit várok tőlük, ha egy számukra idegen fiú az ajtajukon kopog azt állítva, hogy a fiúk. Lehet nem fognak hinni nekem és csak elzavarnak, egyre kevesebbszer látom annak a lehetőségét, hogy velük maradhatok egyszer.

-Itt vagyunk neked mi. - vágja rá Jungkook szint egyből, ahogy elhallgatok. - Mi foglalkozunk veled, megígérted, hogy velünk maradsz.

-Ha a családom befogadna, megkérném őket, hogy segítsenek nektek is. Soha nem válunk el!

Ehhez igenis szeretném tartani magamat, biztos vagyok abban, hogy nem lennék képes magam mögött hagyni őket csak úgy, ha úgy döntenének a szüleim, maradhatok velük. Minden apró követ megmozgatnék annak érdekében, hogy a mesterkélt családom velem maradjon, legyen bármilyen helyzet. Apró mosolyt engedek el Jungkook aggódó arcát látva, nem sok dolgot tudhatunk magunkat, valószínűleg emiatt aggódik annyira, hogy egyszer majd magam mögött hagyom őket, túl gyorsan ragaszkodóvá válunk, ha egyszer valamit megkapunk. Nekem ő hiányozna a legjobban, így fél pillanatra sem gondolok arra, hogy lesz majd egyszer olyan nap, hogy nem láthatom őt. Harin közelebb ül a tűzhöz és úgy néz rám, mintha nem tudná, miképp mondja el azt, ami éppen foglalkoztatja őt.

-Nem szoktam különösebben érdeklődni az iránt, hogy ki miért van ott, ahol, mert nem rám tartozik, de te ismered a szüleidet? - kérdezi halkan. - Beszélj velük, ha tudnak otthont biztosítani neked, beszélned kell velük, minden próbát megér, Tae. Tizenöt éves vagy, iskolában kellene lenned és nem minden reggel ételt gyűjteni.

-Szeretnék majd velük beszélni, majd ha készen állok rá, nem merek még oda menni. - rázom a fejemet. - Nem vagyok annyira gyerek, hogy hamis álomvilágba járkáljak, tudom, hogy nem véletlenül kerültem egy gyermekotthonba. Ott nőttem fel egészen idáig, nem akartak megkeresni, ha nem találom meg az adataikat, a mai napig ott lennék, senki nem foglalkozna velem. Ráadásul a szokásos verést is megkapnám a többiektől, amiért mertem szólni a nevelőnek, mert bántanak. Tisztában vagyok vele, nem fognak egyből a nyakamba ugrani és befogadni, hiszen van egy lányuk is, megeshet, hogy letagadják, valaha is volt fiúk. Kell nekem egy kis idő, de majd be fogok hozzájuk kopogni. Amúgy is, jól érzem magam veletek, örülök, hogy befogadtatok.

Összehúzom magam abban a pillanatban, hogy nyílik a bejárati ajtó. A szél a hideget erősen fújja be, a kandallóban a tűz is majdnem elalszik főleg annak a hatására, hogy nem rég lett meggyújtva. Egyből felpattanok, hogy Kang - Innek vissza tudjam adni a sálját egy ölelés kíséretében, nehezen engedem el, mert mindig olyan meleg ölelésben részesít, minden nappal egyre nehezebb kibontakoznom az öleléseiből. Amikor megfordulok, Jungkook már nincs sehol, feltehetőleg a szobája mélyén gubbaszt. Minden szó nélkül követem, még a vigyoromat is nehéz elrejtenem, ahogy arra lépek be a szobánkba, hogy a takarójába burkolózva nézi a kinti hóesést, halkan ülök le mellé, van egy sejtésem, mégis mi okozott nála ekkora törést, s én pedig nagy szerepet játszhatok ebbe. A saját pokrócomba csavarom magamat és a vállára hajtom a fejemet, az még jó hír, hogy nem húzódik el tőlem, még a fejét is az enyémre hajtja. Nem hibáztatom érte, könnyű kétségbe esnünk, ha tudjuk, ez egy hosszú távú állapot, amibe beleragadtunk, olyankor még a legkisebb dolog is nagy veszteséggel jár, ragaszkodunk ahhoz, amit nehezen megszereztünk, sőt még azokhoz is, amik könnyű szerrel pottyantok ölünkbe. Ez az elkeseredett kapaszkodás talán akkor a legerősebb, ha egy személyben látjuk meg menekülés lehetőségét.

-Tudod, hogy nem megyek sehova sem, ugye?

-Nem vagyok benne biztos. - suttogja. - Harinnak igaza van, minél előbb beszélned kell velük, mert az neked jobb lenne, mégsem szeretném, hogy igazán megismerd őket, mi lesz, ha te is elhagysz? Önző dolog lenne téged itt tartani, hiába szoktam meg ennyire, hogy velem vagy folyamatosan.

-Miért hiszed azt, hogy el akarlak hagyni? - vonom össze a szemöldökömet. - Főleg azt szeretném tudni tőlük, hogy miért gondolnak rám úgy, mint egy eldobható dologra, jelenleg az csak mellékes, hogy befogadnak vagy sem. Ráadásul, ha be is fogadnának, nem nyugodnék addig, amíg rajtatok sem segítenek, ha kell újra az utcán kötök ki, de én már nélkületek nem szeretnék élni. - szorítok kezére. - Ne makacskodj, higgy nekem.

-Valahányszor új embert ismerek meg, félek, hogy elhagy, ahogy a szüleim, ráadásul neked el sem mondtam, hogy mi miatt nem szeretnek. Így is ijesztő.

-Majd elmondod, ha akarod, nem fogom kiszedni belőled. - nyomok egy puszit az arcára. - A te szüleid sem okosak, mert elhagytak téged.

-Azért, mert meleg vagyok.

Meglepődve kapom el a fejemet válláról ugyan nem azért, mert hirtelen megváltozott a véleményem és azt fontolgatom, mégis milyen módon tudnék eltűnni mellőle, hanem csak azért, mert nem hittem, hogy ilyen gyorsan jön el annak az ideje, hogy ennyire megbízik bennem. Aprókat bólogatva dőlök vissza vállára, komolyan elgondolkodom azon, amit mondott és nem tudok rájönni arra, mégis miért olyan nagy gond ez, főleg miért kell emiatt magára hagyni azt, akit felneveltek.

-Én nem tudom. - vonok vállat. - Őszintén, tényleg nem. Sose tetszett még egy lány sem, de egy fiú sem. - vonom össze szemöldökeimet. - Nem voltam még szerelmes.

-Ez annyira most nem fog ide tartozni, de nagyon meg akarom mutatni a vásárt este. - vált témát. - Eljössz velem ma este? Majd szerzünk neked sok meleg ruhát.

-Menjünk.

Már most izgatott vagyok az estét illetően, pedig még nagyon messze van és várnunk kell pár órát rá, főleg azért, hogy ne vegyék észre, kiosontunk az éj leple alatt. Jobban Jungkook mellé ülök, hogy minél meggyőzőbb legyek azt illetően, nem megyek sehova sem, még annak tudatában sem, hogy a fiúkat szereti. Igazából örülök annak, hogy megosztotta velem, mert ezek szerint nem csak én gondolom úgy, egyre közelebb kerülünk egymáshoz.

12.09