Reggel, amint kinyitom a szememet csak a fénnyel szemezek, ami fájdalmasan fogadok a reggeli órákban, szinte egyből érzem, elkezd fájni a fejem, sőt az egész mellkasomban, mintha tűz robbant volna fel bensőmben. Mély levegőt veszek - már amennyire tudok, hogy erőt vegyem magamon és a hátamra forduljak, kissé szenvedő hangokat hallatok, kicsit sem fogom vissza magam, mivel nincs mellettem senki, így egész nyugodtan tudok már - már haldokolni köhögésemben. Nehezen kelek fel a matracról, megkapaszkodom a közeli ablakpárkányban, ahogy kinézek az ablakon, kétség sem fér hozzá, hogy gyönyörű a hó, már akadnak olyan is, akik szánkóval húzzák maguk után a kisebbet. Nehezen nyelek egyet, megfordulok és főleg szédülve veszem az irányt a régi nappali irányába, ahol mindig összegyűlünk, meglepődve látom, hogy kivétel nélkül mindenki itt van, egyből a földre rogyok, bár nem azért, mert ezt szerettem volna tenni, csupán csak erőm nem engedi, hogy tovább állva maradjak. Kang- In vállára hajtom a fejemet, próbálom elnyomni a szédülésemet, ezért becsukom a szememet, hátha így sikerrel járok. Köhögésemet követően csak jobban elkezd fájni mellkasom, mintha csak apró tűkkel bántanának, kábán emelem fel a fejemet, mikor meghallom, hogy hozzám beszélnek, igaz azt nehezen érzékelem, hogy ki az a személy. Jungkook kivételesen nem marad Harin és Min-su mellett, hanem közelebb kúszik hozzám, majd átölelve hagyja, hogy neki dőljek.

-Orvoshoz kéne menned, Taehyung.

Kinyitom a szemeimet, jobban Jungkookhoz bújok, mintha így el tudnám kerülni a nyilvánvaló tényt, igaza van Knag-Innek, még akkor is, ha ennyire tiltakozom ez ellen. Azt is tudom, nem fogom felkeresni az említett személyt, ostoba döntés vagy sem, nem szeretnék senkinek sem esélyt adni arra, hogy újra vissza vigyen abba a házba, az orvos nyilván keresni fogja a szüleimet, ha nem tudok nekik mit mondani, hívni fog valakit, aki aztán szépen vissza cipel és kezdhetem újra az egészet elölről.

-Ma ki ne merjetek menni a házból, ha már nem mentek orvoshoz és te is Jungkook! - szólal meg Min-su. - Mind a ketten itt maradtok bent. Harin, elmegyek helyetted minden helyre, itt maradsz velük vagy én maradjak?

-Maradok. - válaszolja halkan. - Fiúk, ti ketten meg az ágyba! Ma nem keltek fel, különösen te, Tae.

Még mindig úgy kapaszkodok a fiatalabba, mintha az életem múlna rajta, hátha majd így jobban fogom magam érezni. Igazság szerint tényleg jobb mellette, mint teljesen egyedül, főleg betegen, általában, amikor meg voltam fázva, kaptam valami gyógyszert és ott lettem hagyva. Most semmi ilyesmit nem kapok, de mégis van olyan személy, aki törődik velem, a rövid ismeretségünk ellenére is, mégis sokkal jobban érzem így magam. Újra elfoglaljuk mind a ketten azt a helyet, amit még csak nem régiben hagytunk el, s hiába most keltem fel álmaimból, szinte egyből újra magukkal ragadnak.

✧༝┉˚*❋ ❋*˚┉༝✧

Majdnem egy hétig képtelen voltam felkelni, az is szinte pokoli fájdalommal járt, hogy nagyobb levegőt vettem a kelleténél, az étkezések alkalmával inkább csak sírtam a torkom fájdalma miatt, a napjaim igen nagy részét azzal töltöttem, hogy aludtam, próbáltam átvészelni minden percet. Hiába voltam beteg, az időm nagy részében nem igen voltam képes érzékelni aut, mégis hol vagyok, valahol élveztem ezeket. Jungkook több időt töltött velem, ebben a kis szobában, sőt alig mozdult el mellőlem, ugyan nem beszélgettünk túl sokat, mégis biztosított arról, hogy minden rendben lesz, én pedig elhittem neki. Óvatosan böködöm meg az arcát, aminek hatására kinyitja szemeit, ritka eset, mikor én előbb felkelek, mint ő, talán korán lehet, hiszen még kint is kissé sötét van, épp csak megmutatja azt, hamarosan reggel.

-Úgy látom, jobban vagy. - húz magához közelebb. - Már én is.

-El akarok ma veled menni inni egy forró csokit. - bólintok határozottan, ahogy felülök. - Meg akarom köszönni, hogy itt voltál velem.

-Hova készültök? - támasztja meg Harin az ajtót, mire összerezzenve fordulok felé. - Épp csak meggyógyultatok, nekem ki ne merjetek menni, mert nem tudom mit csinálok veletek.

-Kérem, engedje meg. - pattanok fel a helyemről. - Most nem esik a hó.

-Elengedlek, ha nem magázol minket. - szörnyülködik fejét rázva. - Borzalmas hallgatni, csak huszonnégy évesek vagyunk. Egyedül Kang-In öreg. - suttogja mosolyogva.

-Sietünk haza!

Hatalmas, csillogó szemekkel nézek le Jungkookra, aki álmosan kel fel fekhelyünkről. A csendes támogatása miatt teljesen feltöltődtem boldogsággal, valahogy szeretnék neki adni valamit, még akkor is, ha nem várja el. Mosollyal az arcomon húzom magamra a zoknimat és a cipőmet, bár a másik fiú még csak most botorkál ki a szobából, én ennek ellenére magamra kapom a kabátomat és hagyom, hogy Kang - In a nyakam köré tekerje a sálát. Min-su éppen Jungkookot oktatja ki, ne maradjunk sokáig és öltözzön fel rendesen, amíg én már szinte az ajtóban várok rá. Úgy érzem, közelebb kerültem hozzá, még annak ellenére is, hogy új dolgot nem tudtam meg róla, csak hagyta, hogy ölelgessem egész éjszaka, ha éppen fáztam vagy arra vágytam, valaki törődjön velem. Főleg az ő közelségét szoktam meg a leggyorsabban, talán azért, mert hasonló korúak vagyunk vagy szimplán azért, mert van benne valami kellemes. Mindig amikor ránézek valami új dolgot fedezek fel benne, ami miatt melegség tölt el, most már nem értem, miért hittem azt valaha is, hogy ellenséges lenne. Elkapom róla a tekintetemet, amikor felém fordul, tisztában vagyok vele, nem zavarja, ha nézem, de saját magamat is azon kaptam a legtöbbször, hogy arcán minden apró részletet megfigyelek, számomra kellően zavarba ejtő elfoglaltság ez.

-Tae. - szólít olyan halkan, mintha félnie kéne valamitől. Vigyorogva nézek rá, arca nem tudom, hogy a hidegtől ilyen piros vagy azért, amit mondani szeretne nekem. - A kezed... - mutat rá. - Megfoghatom?

Az a fajta izgulás, mikor a gyomrod bizsereg és a szíved heves tempóban ver, ahogy a fa alatt lévő ajándékokat megközelíted, valahogy ehhez tudnám hasonlítani azt az érzést, amit most érzek, hogy Jungkook a kezemet fogja. Lehet neki ez nem tűnik fel, de az arcom nem a hideg miatt ennyire piros, sem azért, mert lázam lenne, bár ennek az okát nem tudom. Olyan érzésem van mindig a közelében, mint amikor leesik az első hó, örülök miatta, mert a napoknak ad egy olyan különleges hangulatot, amit más nem tud, az enyhe aggodalom az iránt, talán ez kevés ideig fog tartani és a kíváncsiság, vajon lesz több hó? Vajon lesz olyan, hogy ez a szokatlan izgalom a közelében, több lesz és nem csak az ilyen pillanatokban? Nagyot nyelve hagyom, hogy magával húzzon a vásár felé. Legyen ez az érzés bármennyire is idegen, mégsem ijeszt meg, hiszen mellette biztonságban érzem magam.

12.07