A minimális alvásomat követően kissé nehezen fogadom el, hogy fel kell kelnem a tűz mellől, ahogy kinyitom a szemem rögtön az tűnik fel, hogy csak én és Harin vagyunk itt, szerintem ő még ugyanúgy ült, ahogy rá feküdtem. Kint már nagyon sötét volt, amennyire látom, már a hó sem szakad teljes erejével, kissé kómásan és főleg vacogva ülök fel, próbálva arra buzdítani szervezetemet, hogy ébren tartson, legalább még egy kis ideig. Szememet dörzsölgetve hagyom, hogy az idősebb a homlokomra tegye jéghideg kezeit, majd még egy pusziban is részesítsem, összevont szemöldökkel rázza meg a fejét, hozzá pedig tanácstalanul fordul körbe, én addig jobban magamra húzom a takarómat és közelebb is ülök a parázshoz, melegedés gyanánt. Ahogy nyelek egyet, rájövök, hogy nem attól kapar ennyire a torkom, mert ki lennék száradva, sokkal inkább a hideg miatt meg azért, mert vizes ruhákban még képes voltam havat dobálni Jungkookra, aki most nincs itt. Bágyadtan próbálok felkelni, amiben Harin van a segítségemre, csak óvatosan meghajolok, megköszönve neki kedves tettét, túl nagy erőfeszítésembe telne megszólalni és jelenleg az is megerőltető, hogy a matracig elbotorkáljak. Megpróbálom visszatartani a köhögésemet, amint beérek a szobába, ugyanis Jungkook szerintem már rég az igazak álmát alussza, nagyon fáj a mellkasom az erőlködés miatt, ráadásul még a másik is elkezd mocorogni és felül a sötétben. Egyedül az utcai lámpák fénye miatt tudok a félhomályban szó szerint ledőlni erre a matracra, s nem pedig mellé, vacogva nézek fel Jungkook alakjára, aki még mindig mellettem ül, nem látom pontosan milyen arcot vág, ahogy rám néz, de még így is enyhén zavarba ejtő.

-Nem szerettelek volna felkelteni. - suttogom a sötétben, próbálva nem megerőltetni hangomat. - Bocsánat.

-Jól vagy? - kérdezi, hangjában aggodalommal, mire csak bólintok, még akkor is, ha nem igaz. - Harin szerint lázas voltál.

Szó nélkül telepszik le mellém, még közelebb is kúszik hozzám. Abban a pillanatban merevedek meg a kis pokrócom alatt, ahogy megérzem egyik kezét derekamon, fejét pedig a vállamon, egészen biztos vagyok abban, hogy a betegségem miatt ver ennyire hevesen a szívem, s nem pedig ennek a fiúnak a közelsége miatt. Bátortalanul húzom ki a kezemet és ölelem át, mivel nem mutatja cseppnyi ellenkezésnek sem jelét, szorosabban húzom magamhoz, tényleges ölelésbe. Ennyire szorosan életemben nem ölelt meg senki sem, bár erre közre játszhat az a tudat is, hogy csak két kölyök vagyunk, akiknek még mindig a szülői házban lenne a helye.

-Anya mindig megölelt, amikor lázas voltam. - suttogja álmos hangon. - Ugyan nem gyógyító hatású, de én mindig jól éreztem közben magam. Biztonságban. Sajnálom, nem kellett volna kimennem veled ma délután, most megfáztál.

-Ez nem a te hibád, én mentem ki. - rázom a fejemet, bár ezt nem látja. - Holnapra már rendben leszek.

-Holnap te itthon maradsz. - jelenti ki határozottan. - Hozok majd mézeskalácsot, mert láttam, hogy kitették ma. Szereted? Hozhatok valami mást is, bármit amit szeretsz. Mondjuk a forró csoki addigra kihűlne, mire ide érek, szóval nem bármit.

A sötétben csak a plafont nézem, folyamatosan gondolkodva Min-su szavain, amikor megmutattam nekik, mit kaptam Jungkooktól. Szerintük ez jelent valmait, talán azt, hogy elfogadta az itt létemet, hiszen Harin még említette is, hogy neki is szerzett már különböző dolgokat. Egy újabb köhögést próbálok elnyomni, amikor meg akarom kérdezni a másiktól, hogy szerinte mire gondolnak az idősebbek, ő több ideje van itt velük, emiatt lehetséges, tudja mire értették ezt. Végre szereztem egy barátot, erre kicsit összezavarják nagyon is tudatlan fejemet, abban a hitben voltam, ez szokásos barátok közt, bár a helyzetünkre való tekintettel, nem éppen normális helyzet.

-Szerinted mire gondolt Mins-su, amikor azt mondta, tudja mi folyik itt? - nyelek egy nagyot, leküzdve fájdalmamat. - Akkor, amikor mutattam az ajándékomat.

-Ő felnőtt, a felnőttek beszélnek olyanokat, amit mi nem értünk. - érzem, hogy bólint egyet. - Sokszor volt már ilyen, nem szoktam velük foglalkozni, te se tedd, nem hiszem, hogy van bármi jelentősége. Akkor is fura dolgokat mondott, amikor megkérdezte, miért vagyok itt. Ő ilyen.

-És miért?

Bátorkodom feltenni neki ezt a kérdést, tényleg érdekel, hogy Jungkook mégis milyen módon kezdené el saját meséjét, mégis mi az a dolog, ami ide juttatta őt. Felül, ami miatt egyből megborzongok, hirtelen jön a hideg, eddig kellemes meleget adott, most inkább csak a fagyosságot hagyja maga után. Elképzelhető, olyan dolgot kérdeztem tőle, amire nem szeretne válaszolni, már kezdeném is a sűrű bocsánatkérést, amikor visszafoglalja helyét, minél jobban átölelve engem. Egy ehéz sóhajt enged ki ajaki közül, próbálja valahogy elkezdeni a maga tragédiáját, látom, hogy saját nyugalma érdekében a pokrócom szélét kezdi el piszkálni.

-Nem olyan vagyok, mint amit a szüleim akarnak. - kezdi el halkan. - Emiatt elküldtek egy olyan helyre, ahol szerintük nekem jobb lesz és megtanulom, hogy hülyeség, amit gondolok magamról. Onnan elszöktem, akkor is pár napig az utcán voltam, a rendőrök vittek haza, kiabáltak velem, mert emiatt kivettek a családomból, úgy gondolták ez mind a szüleim hibája. Ők nem próbáltak maguknál tartani, mert nem szeretnek már, hagyták, hogy nevelő otthonba kerüljek, sok várossal arrébb az otthonomtól. Onnan is elszöktem, mert nem éreztem jól magam, igazából nagyon hiányoztak a szüleim, meg akartam nekik ígérni, hogy jól fogok viselkedni, de féltem haza menni, tudom, hogy nem szeretnek úgy, ahogy vagyok. Gondolom azt hiszik valami nevelő szülőknél vagyok.

-De miért hiszik azt, hogy rossz vagy így?

-Azt... nem merem megmondani még. - hadarja el nagyon halkan. - Majd egyszer el fogom mondani, ha úgy érzem, elmondhatom.

-Én... - kezdem el a saját utamat, ami ide vezetett, hogy jobban érezhesse magát. - Megszületésemtől fogva lemondott rólam az anyukám. Idáig nevelő otthonban éltem, de ott borzalmas volt, főleg amikor elment az egyetlen kedves nevelő, onnantól minden nap sírva aludtam el, mert csak bántottak, nehezen barátkoztam. Egyik nap meghallottam, hogy hol tartják az adatainkat a szüleinkről, akkor néztem meg, amikor ki kellett takarítanom azt a helyet. Megnéztem az anyukámról mindent és az apukámról is, messze van az a hely, ahol laktam eddig, de nem érdekelt, minden spórolt pénzemet arra költöttem, hogy feljöhessek Szöulba. - állok meg, amikor újra köhögnöm kell. - Megkerestem azt a házat, benézem az ablakon és láttam, hogy ott vannak a szüleim, meg egy kicsi lány, ő lehet a húgom, még nagyon kicsi, sokszor elesett, amikor próbált sétálni. - emlékszem vissza a képre, ami miatt egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. - Én sem mertem oda menni, most boldogok, nem akartam megzavarni őket. Talán majd egyszer elmegyek hozzájuk.

Becsukom a szememet, amikor hirtelen tör rám a szédülés még fekve is, ezzel együtt pedig a fejem is elkezd fájni. Hallom, hogy Jungkook mondd valamit, nagyon halkan, de nem tudok arra koncentrálni, a szememet is nagyon nehéz kinyitnom a folyamatos kavargás miatt, amit érzek, még a mellkasom is szinte ég belülről, ahogy megerőltetem mindig a köhögésemmel és a tüsszögéseimmel. A halk motyogás is megszűnik, engem pedig ez késztet arra, hogy feladjam a harcot és hagyjam a betegségnek, hogy álomba taszítson.

12.06 🎅🏻

Boldog Mikulást 🎅🏻