A tél első hóesése nem hoz senkinek semmi jót. Az árusok nagy része inkább a mai napra bezárt, tudva, hogy nem fog annyi ember jönni, mint a csendesebb napokon, mellettünk a gyerekeket inkább haza vitték, minden ellenkezésük ellenére is, mi ketten mégis olyan kitartóan megyünk a bolt felé, mintha onnan bármit meg tudnánk venni. Hiába rejtem zsebembe kezeimet, ott is csak a hideg éri, már a kabátomat sem tudom ennél jobban magamra húzni, cipőmben érzem a havat, ami eléggé átadja a hideget, így csak vacogva rontok be a boltba, élvezve azt a minimális melegséget is, amit kapok. Jungkookot követem, ahogy összeszed néhány szükséges ételt, köztük több pogácsát is, amit mosolyogva nézek végig, saját pénzemet a kezébe nyomom, hogy több ételt tudjunk venni, így talán elég lesz több napra is, ha mind a ketten veszünk, másra úgysem költjük. Látom a kasszáson azt a tipikus tekintetet, amit szinte mindig megkapok, a sajnálkozás szokatlan csillogását, elgondolkodva azon, vajon milyen okból kifolyólag vagyunk mi, gyerekek egy ilyen hideg napon az utcán, mégis ez a helyzet jobb, mintha szavakká formálná minden gondolatát. Amíg a szatyorba pakolja a dolgait körül nézek, itt is eléggé uralkodik a közelgő karácsony hangulata, most veszem észre, hogy a rádióból még zene is szól, nem tudom, hogy a saját karácsonyom miképp is fog telni, de ha kell körbe járom az egész várost csak amiatt, hogy azon a napon hallhassam ezeket a zenéket, visszagondolva azokra, amikor többen álltuk körül a fát, hogy legalább egy díszt is feltehessünk az ágaira. Nem könnyű díszíteni, ha egyszerre több, mint negyven gyerek rohamozza meg a helyet. Megborzongok, mikor újra megérzem a hideget, valahonnan kell szereznem egy olyan lábbelit, amit nem ázik be már attól is, hogyha ráesik pár szem hó, most meg bokáig érő fehérségbe kell hazáig gyalogolni.

-Szerintem mi leszünk az elsők, akik vissza érnek. - fordul felém Jungkook. - Az idő miatt előbb végeztünk, talán emiatt Knag-In is előbb fog, Harin mindig tovább marad, emiatt Min-su is, sose hagyja egyedül.

-Először azt hittem, hogy Harinék fia vagy. - vallom be neki. - Nem tudom miért, úgy tűntetek mint egy kis család.

-Egy kicsit olyanok, mintha a szüleim lennének, Harinnal találkoztam először, amikor próbáltam lopni tőle pogácsát. - jelenti ki teljesen nyugodtan, mire muszáj voltam felnevetni, tényleg szeretheti. - Oda adta, azzal a feltétellel, ha segítek neki visszacipelni a szatyrokat, mert a vőlegénye nem tudott vele menni, persze, hogy megtettem, olyan könnyen sose kaptam még kaját akkor. Min-su és Kang-In egyből ott marasztaltak, sokat győzködtek, mire tényleg ott maradtam, igazából annyira nem féltem velük lenni. Harin azóta nagyon sokat törődik velem, leszid, ha későn járok haza, aggódik, ha azt hallja nem ettem, próbál lebeszélni arról, hogy hülyeségeket csináljak, Min-su pedig mindenbe egyetért vele, sokszor nyugtatott meg, mikor rosszabbul viseltem a helyzetemet. Velük sokkal könnyebb és félre ne értsd, de örülök, hogy te is valahogy hozzánk találtál.

-Őszintén én is örülök ennek. - zsebemben megszorongatom a díszt, amit Jungkooktól kaptam. - Ott biztonságban érzem magam, sokszor féltem, ijesztő az utca este.

Amint elérünk egy mellék utcához, hogy rövidítsük utunkat ebben a hidegben, egyből közelebb lép hozzám, mintha bármi fenyegetés lenne ezen a kicsi útszakaszon. Hiába vagyunk gyerekek, sőt még fiatalabb is nálam egy évvel, még vele is sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mintha egyedül kéne lennem. Amint egyből meglátom a házat, egyből az a gondolatom támad, hogy bevágom az ajtót és becsavarom magam a pokrócomba, hogy minél előbb felmelegedhessek, de Jungkookra nézve nagyon rosszul éreztem magam emiatt. Valóban nincs itt senki sem rajtunk kívül, a cuccainkat letesszük az egyik szobába, ami régen talán a konyha lehetett. Mosolyt erőltetek magamra, mikor szembe fordul velem a másik egy pici vigyorral az arcán, nem akarok letörni a jó kedvét, ezért követem kifelé, még annak ellenére is, hogy egyre jobban fázok. Határozottan áll meg a ház egykori udvarában, úgy néz ki, mint aki nagyon tanakodik valamin, sötét színű hajában egyből megjelennek a fehér pelyhek, még az sem zavarja, hogy arca teljesen vörös a hideg miatt, az sem érdekli, hogy kesztyűje sincs, zavartalanul guggol le, hogy játszadozhasson a hóval. Kíváncsian lépkedek mellé, még csak felfogni sincs időm, hogy a kabátom célpontul esett egy hógolyónak, már kapom is a következőt. Felnevetve hajolok le, hogy markomba vehessek annyi havat, amennyit csak tudok, még annak ellenére is, hogy nem igen tapad a folyamatos frissessége miatt, kérdéses, mégis melyikünk kitartóbb a másik dobálásával. Még azt is elfelejtem, hogy ruháim nagy része vizes és azt is, fájnak a végtagjaim, csak arra koncentrálok, ezt a rögtönzött csatát megnyerjem. Ezt a pár pillanatot tényleg meg akarom élni, hagyom, hogy ne koncentráljak minden problémámra, ami hirtelen zúdult a nyakamba. A téli táj, mely képes a hideg ellenére a lelket felemelgíteni, egy tündérmesévé alakított pillanat, amiben úgy érzed, ennél tökéletesebb nem lehet, jelen pillanatban Jungkook lehetővé teszi számomra, hogy ne a díszített csapdát lássam ebbe az tájba. A hó saját kettőséget ad számomra, valaminek a végét és valami tiszta, új kezdet, úgy érzem magam, mint a puha pelyhek, amikbe még nem lépett senki, magam mögött hagytam jelenleg a gondjaimat, s átadom magam annak a szokatlan és ismeretlen érzésnek, ami hirtelen kerít hatalmába Jungkook mellett. Hirtelen futok előre, amikor sikeresen eltaláltam a másikat és emiatt elkezdett felém sietni, igaz sokáig nem tudok menekülni, mert az egyik gödörbe sikeresen megborlok, mellém pedig újdonsült barátom is csatlakozik. Egyből kitőr belőlem a nevetés, ahogy meghallom a másik kacagását, folyamatosan dobálva őt az újabb friss hóval, immár egymás mellett ülve, csupán csak akkor kelek fel, mikor egyre nagyobb kupaccal dobáljuk egymást. Nem érdekel, hogy valószínűleg már megfáztam, boldog vagyok, itt a hóban játsza, újra figyelem kívül hagyva, hogy nekünk bent kéne lenni a lakásban, hogy ne fázzunk meg ennél is jobban, de minek jobban érdekel az, hogy minél több hóval borítsuk be a másikat. Feltartom a kezemet, megadva magamat, amikor megérzem nyakamba zúdulni a havat, még Jungkook kezét is lefogom, hogy ne tudjon lehajolni.

-Feladom. - nevetem, a leheletem figyelve, ami kettőnk közt száll fel. - Tisztára vizesek vagyunk.

-Nevettél, szóval megérte, hogy vizes legyek. - dönti oldalra fejét. - Egyébként először hóembert akartam építeni, de nem tapad annyira még a hó.

-Te is nevettél! - mutatok mosolyára. - Ígérjük meg, ha a másik szomorú csak megdobáljuk hóval.

-Fiúk!

Kang-In hangjára oda kapjuk mind a ketten a fejünket, mind a három felnőtt felénk integet, fel sem tűnt, hogy itt vannak már,annyira belemerültünk egymás társaságába, sőt eddig azt sem vettem észre, hogy kezd sötétedni. Amilyen gyorsan csak tudunk a bejárat előtt termünk, próbálva minél jobban lesöpörni ruhánkról a havat, a meleg ajándék számomra, ahogy belépek a házba. Egyből a kandalló mellé telepszek le, zoknimat és még cipőmet is közelebb rakva a tűzhöz, hogy holnapra meg tudjon száradni. Önkénytelenül is elmosolyodom, ahogy Jungkook levágja magát Harin mellé, annyira szokatlan számomra, hogy ez a srác képes egy megfázást is bevállani, csak azért, mert azt akarja nevessek, de valahogy jó érzéssel tölt el. Olyasmi izgulással, mint mikor karácsony reggelén felkel az ember, hogy gyors szíveréssel és mosollyal az arcán kinézzen az ablakon, vajon esett - e a hó az éj leple alatt. Hirtelen pattanok fel, hagyom, hogy csupasz lábam találkozzon a hideg padlóval, ahogy a táskámért sietek, nagy vigyorral adom Kang - In kezébe a kürtöskalácsot, amit nekik tartogattam egészen idáig.

-Köszönjük. - borzolja össze a hajamat idősebb barátom. - De ne mászkálj mezítláb, fel fogsz fázni.

-Tessék. - érkezik Jungkook hangja mögülem, ezzel pedig egyidőben a fejemre is ejti pokrócomat. - Te jobban vizes lettél. - ül vissza Harin mellé. - Rábeszéltem, hogy maradjon.

-Tényleg? - vidul fel Min-su arca. - Majd keresünk neked valami helyet, ahol aludni tudsz.

-Nem kell! Ott az én szobám, elférünk ketten. - vágja rá Jungkook szinte sértődötten. - Az este is tudtunk aludni.

-Mikor lettél te ennyire osztozkodó típus. Egyből jött egy másik fiú és ilyen aranyos gyerek lettél?

Jungkook már - már vörösödve néz Harinra, bár már én sem foghatom hidegre arcom pirosságát. Takarómba jobban belecsomagolom magam, elrejtve enyhe zavaromat, ami hirtelen tört rám, ujjaim közt forgatom az apró kis díszt, talán ez életem első olyan ajándéka, amit azért kaptam, mert valaki rám gondolt és nem arra, hogy majd az egyik fiú megkapja. Kang - In felé nyújtom a tárgyat, aki érdeklődve pillant le, felvont szemöldökkel néz rám, látom rajta, hogy kíváncsi honnan szereztem.

-Jungkook adta nekem. - nézek az említett felé. - Azt mondta azért, hogy mosolygjak. - suttogom, hogy ne hallja, bár mindenki a tűz közelében van, így lehetetlenség ezt kivitelezni. - Nekem nagyon tetszik.

-Kook, hányszor mondtam, hogy ne lopj el semmit sem. - sóhajtja Harin, átnyújtva neki egy pogácsát. - Még akkor sem, ha másnak teszed, hiába volt ennyire édes ez az ok.

-Bocsánat, de tényleg nem akartam, hogy szomorú legyen.

-Én már kezdem érteni mi folyik itt. - bólogat Min-su, majd szinte egyből Harin is. - Túl öreg vagyok ahhoz, hogy csak úgy figyelem kívül hagyjam.

Sem Jungkook, sem pedig én nem értjük, hogy miről beszél az idősebb, de én nagyon nem tudok ezzel foglalkozni, ásítás közepette fekszek el Harin ölébe, aki most közelebb van hozzám. Igaza volt a másiknak, amikor azt mondta, olyan, mintha egy anyuka lenne, egyből úgy helyezkedik, hogy az nekem kényelmes legyen, sőt azt is hagyja, hogy Jungkook szintén kényelembe helyezze magát rajta és Min-sunon is egyaránt. Én még közelebb húzódom Kang - Inhez is, hagyom, hogy a pokrócomat jobban rám terítse, hirtelen fogott el az álmosság. Lehet tenyleg nagyon megfáztam és annyira nem volt jó ötlet kint maradni olyan sokáig a hidegben.

12.05