Halvány mosollyal nézek le a kezembe szorongatott szórólapokra, már egy ideje kerülgetem az embereket és próbálok minél többet a finom illatok felé csábítani, amennyire csak tudom, bár a kinézetem még mindig nem segít hozzá sikeremhez. Akadtak emberek, akiket nagyon meghatotta hánytatott sorsom, emiatt legalább úgy tettek, mintha nagyon felkeltette volna érdeklődésüket azok a kalácsok, velük még mindig jobban jártam, mint az olyan személyekkel, akik megvetően néztek vissza rám, miközben próbáltak minél messzebb kerüli tőlem. Megborzongva a hidegben ülök le Jungkook mellé az egyik közeli padra, valamennyire büszke vagyok magamra, ha nem is sokat járultam ahhoz hozzá, hogy népszerűsítsem a helyet, legalább egy kicsit igen. Felnézek az égre, ahol még mindig kitartóan esnek a makacs hópelyhek, egyre nagyobb és egyre sűrűbb szemekben esik, a cipőm teljesen átázott, így a lábaimat már nem igen érzem a hideg miatt, a kezem is egyre jobban zsibbad, szinte fáj, ahogy a lapok súrolják bőrömet. Nem tudom, emiatt a teljesítés miatt kapok egyáltalán valamit, de én addig nem fogok vissza menni, ameddig elégedettek nem lesznek velem. Felkapom a fejemet, mikor Jungkook valamit az orrom alá dug, nem is vettem észre, hogy elment mellőlem, érdeklődve nézek rá és a kezében lévő gőzölgő bögrére, semmi szó nélkül nyomja a kezembe egy pici mosoly társaságában. Némán nézek le a kezemre, élvezem, hogy valami fel tudja melegíteni szinte megfagyott ujjaimat. Amint megkóstolom azt, amit hozott hirtelen nézek felé, még ilyen helyzetben is olyan széles mosolyt produkálok, mintha minden rendben lenne körülöttem. Mintha felfelé vezetne az utam, nem pedig lefelé, a vörös masniba csomagolt boldogtalanság. Felvont szemöldökkel nézi a számára biztos szokatlan reakciómat, ezt a hideg napot biztos nem tudnám elviselni egyedül, az utcán, ahol csak reménykedem abban, hogy találok egy olyan menedéket, ahová kevésbé fúj be a szél és nem remeg ennyire a kezem, mert fázom.

-Szeretem a forró csokit. - vonok vállat. - Köszönöm, ez valamennyire jobb kedvre derít. Nem sikerült olyan jól, hogy embereket csalogassak oda.

-Jól csinálod, sose veszik el ezeket az emberek. - mutatja fel a szórólapokat. - Koszos utcakölykök vagyunk, ha nem kirabolni akarjuk őket, akkor kéregetni, előítéletesek az emberek, de van olyan, aki csak elveszi, talán vesz egy sütit is, ha olyan jó napja van. Nem fognak azok elfogyni, de ne legyél emiatt szomorú, legalább próbálkozol. Én is csak ezt teszem.

Felkel a helyéről, a stand felé biccentve, jelezve, hogy kövessem. Halkan kelek fel a hideg padról, próbálom azt az utat követni, amit az emberek már nagyjából kijártak, hogy a cipőm ne ázzon át ennél is jobban, a végén meg fogok fázni. Valamennyire félve lépek oda és nyújtom át a szórólapokat, nem tudom mennyit kellett volna odaadnom az embereknek, de a nő kedves mosolya nem kelt csalódást bennem.

-Fiúk, menjetek vissza. - nyújtja át a kis pénzt, amit kerestünk. - Nagyon hideg van ma, nem szeretném, hogy megfázzatok, menjetek. Több ember ilyen hidegben és hóban nem fog jönni, én is be fogok zárni mára. Kürtös kalácsot pedig vegyetek, még meleg.

Mivel Jungkook közelebb van hozzá, mint én lekap egyet közülük és a kezembe nyomja. Sűrű meghajlások közepette kezdünk el eltávolodni a helyünktől, lenézek a kezemet melengető édességre, orromat megcsapja a fahéj illata és a gőz keveréke, gyomrom is megkordul az étel láttán. Jungkooknak valóban igaza volt, ez nagyon finom, pár pillanatig eléri, hogy szinte otthon érezhessem magam. Egy olyan helyen, ami eddig nem adatott meg számomra, csupán csak elképzelésem van arról, mégis milyen lehet, ha egy olyan helyen vagy, amit a családod tölt meg. A sűrű hózápor miatt kissé hunyorogva próbálom meg körbe vezetni a tekintetemet a vásáron, bár olyan sok van helyen vannak emberek, hogy nem tudom az összeset megnézni innen. Elhaladunk forraltbort árusító emberek előtt, olyan is akad, aki mézeskalácsot árul, néhány dísz is megfordul nála, hiába nem tudok venni egyet sem, megnézem őket, képzeletben szinte az összeset megveszem. Bárcsak lehetőségem lenne arra, hogy a szobámat tele halmozzam különféle díszekkel, égősorokkal és bundás, hópehely mintájú takaróval az ágyamon.

-Szeretem a kürtöskalácsot. - tör egy darabot az édességből. - Amikor kicsi voltam, csak emiatt jöttünk el ide anyuékkal. - húzza el a száját.

Szomorkásan bólintok egyet, nem tudom milyen oknál fogva van itt, a szülei nélkül, de látom a szemeiben azt a szomorúságot, ami egy kicsit mindig jelen van. Csak most több. Erősen harapok ajkamba, mikor érzem, hogy lassan könnyesedik be a szemem, ez egy olyan helyzet, amiben még csak sírnom sem lenne szabad, sőt soha. Mindenkinek meg van rá az oka, hogy miért itt van, Jungkook szemében is hiába ül szomorúság, még sem sír azért, mert itt van.

-Van valami baj? - lök vállon. - Azon kívül, hogy az utcán élsz. Olyan hirtelen lett rossz kedved, pedig csodáltam, hogy tudsz mosolyogni, aranyos volt.

-Nincs semmi baj. - rázom a fejemet zavartan. - Csupán csak szomorú, hogy ezek már csak emlékként vannak, mármint az, hogy a szüleiddel vagy itt, kérsz bármilyen sütit vagy egy díszt. - bökök az előttem lévő tárgyra. - Lehet, hogy gyerekes, de én nagyon szeretném az anyukámat, kérni akarok tőle forró csokit, mézes kalácsot és kisebb hisztit levágni azért, mert kint akarok maradni hóembert építeni.

A hidegre fogom azt, hogy szipogok, nem azért, mert sírni akarok egy teljesen alap dolog miatt, amiért bármit megadnék. Körül nézek a vásáron, sokan vannak gyerekek, fiatalabbak is, mint én, ott álldogálnak a forró csokis előtt, csillogó szemekkel nézve a tejszínhabbal díszített meleg italt. Megrázom a fejemet és egy mosolyt erőltetek magamra, hiszen nem lenne szabad ilyen szinten szomorkodnom, van ma is hol aludnom, többi ember társaságában és még meleg helyet is adnak, én meg egy olyan miatt panaszkodom, ami miatt nem éri meg. Száz könnycseppet is ejthetnék érte, nem jön elém hirtelen elém akár az anyukám vagy apukám é visznek haza, szerető otthonba pedig főleg nem raknak. Jungkook hirtelen fogja meg a csuklómat és elkezd elhúzni attól a standtól, érdeklődve nézek rá, hiszen nem tudom mi ütött belé ilyen hirtelen, nem figyeltem rá, lehet mondott valamit nekem. Szorosan szorongatom a zacskót, amiben a kalács lapul, nehogy elejtsem és a végén a többiek még csak meg sem tudják kóstolni, vigyorom teljesen őszinte, mikor a másik kezére nézek, ami kitartóan engem szorongat, főleg, amikor több ember közt megyünk el. Szinte már teljesen kiértünk a vásárból, a díszek már sokkal ritkábban vannak, az égősorokból is kevés van már, sőt a mézeskalács illata és a halk karácsonyi zene sem hallatszik már, Jungkook is lassít léptein, hátra pillantva áll meg az egyik égősor felett és komolyan néz rám.

-Tessék, ez a tiéd. - nyújtja át a díszt. - Ezt sokszor nézted.

Meglepődve nézem a kezében tartott apró tárgyat, ami egy fagyöngyöt ábrázol. Nem tudom eltitkolni a vigyoromat, ami egyre csak szélesedik, főleg akkor, amikor egy gyors ölelésbe vonom, amitől először tartózkodik, majd megérzem a hátamon kezeit. Az első pillanattól kezdve olyan, mintha tartózkodna minden olyan dologtól, ami hozzá köthető, ami érthető, hiszen idegen vagyok számára, de mégis egyre több törődést kapok tőle, ami miatt a szívem olyan hevesen ver, amit nehezen viselek el. Lassan tolom el magamtól és újra az ajándékomra nézek, nagyon élveztem a közelségét, őszintén melegséggel töltött el ez a szoros és gyors ölelés.

-Köszönöm. - mosolygok. - Mikor vetted te ezt?

-Nem vettem meg, azért siettem, mert igazából elloptam. - von vállat, tarkóját vakargatva. - Azért húztalak el, bocsi, de nem akartam, hogy rendőrt hívjanak.

Értetlenségem vette át a helyet jelenleg, bele gondolok abba, hogy vissza vigyem, hiába örülök annak, hogy kaptam bármit is tőle. Hiába nincs pénzünk, azért lopni még mindig nem lenne szabad, rosszul érzem magam azért, mert nem akarok megválni tőle, szeretném, ha nálam lenne, nem tudom miért tartom ekkora becsben ezt.

-De miért?

-Mert mosolyogsz, már mondtam. - indul meg hazafelé. - Ritkán látni a közelemben olyan személyt, aki annyit vigyorog, mint te és őszintén. Nem erőlteted, tényleg örülsz, még egy lopott dísznek is, nem akarom, hogy ez valahogy elvesszen, jó látni azt, hogy valaki még örül a közelemben, ami kicsit furcsa, mert... Nos, mert nincs semmink sem. Akkor is mosolyogtál, mikor először láttál, szokatlan volt nekem, ezért kaptad ezt a díszt. Olyat mondtam, ami után szomorú lettél és nem akartam, ilyenekre nincs pénzem, de megtanultam lopni, ráadásul egy fagyöngy ez.

-Miért örülsz ennek ennyire? - pillantok kezemre.

-Tudod mit jelent a fagyöngy? - kérdezi, mire megrázom a fejemet. - Amikor egy karácsonyi vásáron voltunk, apa megcsókolta anyát, hirtelen és nem értettem miért, azt mondta, mert egy fagyöngy volt felettük. Állítólag akkor meg szokták a másikat csókolni, de igazából nem tudom mennyire igaz ez, igazából nem lényeges, de legalább ennek van jelentése, nem mint a többinek. - lassít léptein. - Nagyon fázol már?

-Egy kicsit, beázott a cipőm. Miért?

-Kitaláltam valamit, amitől jobb kedved lehet. - húzza vigyorra ajkait. - Még mielőtt sötét lenne, Harin biztos leszidna, amiért téged is kint tartalak a sötétben.

Bólogatva rejtem zsebem mélyére az ajándékomat, a kabátot próbálom sokkal jobban magamra húzni és figyelmen kívül hagyni azt, hogy fáj a lábam, amiért teljesen vizes a zoknim is. Igazából nagyon fázok, bármit megadnék a pokrócomért, még akkor is, ha vékony anyagból készült, az is jobb lenne, mint ezek a vizes ruhák, de nagyon kíváncsi vagyok, mit talált ki Jungkook.

12.04