Eddig azt hittem az a rossz, hogy nem vagyunk annyi időt együtt vagy éppen nem osztjuk meg a másikkal azt, ami bánt, de ennél még az is rosszabb, ahogy most állnak kettőnk közt a dolgot. Hiába megyünk együtt a vásár felé, hogy szokásosan valamilyen élelmet keressünk, rosszabb minden. Nem csak az idő fagyos ezen a reggelen, de a hangulatunk is, fogalmam sincs azért, amit mondtam neki tegnap este vagy azért, mert alapból elromlott valami. Gondolataimba merülve pillantok le kezünkre, annyira nem értem ezt a fiút, képtelen hozzám szólni, de még csak véletlenül sem engedné el a kezem, sőt még reggel sem tudtam mozdulni, mert rajtam aludt. Biztos vagyok benne, jelenleg az bántja, hogy beszéltem neki az esetleges adoptálásról, olyan gyorsan kényszerített arra, hogy mindenféleképp velük kell majd mennem. Úgy látszik azt az ígéretemet már rég elfelejtette, hogy vele maradok és nem fogom csak úgy itt hagyni. Tulajdonképpen egyiküket sem szeretném ennyire egyszerűen itt hagyni és elfelejteni azt, milyenek voltak azok a napok, amiket velük töltöttem. Sóhajtva lépek a kis bódé felé, hogy elvegyem a szórólapokat, lassan már azt is kezdem megszokni, hogy sokan inkább csak fintorogva kerülnek ki. Jelenleg nem is az köt le, hogy minél kevesebb szórólap legyen nálam, sokkal inkább Jungkook felé pillantok folyamatosan, próbálom kitalálni, hogy mi az, ami miatt ennyire távolságtartó. Néha az az érzésem van, mintha direkt akarna egyre távolabb lökni magától, minden indoklás nélkül, holott megérdemelném, legalább ezt, annyira ostoba nem vagyok, hogy csak úgy beletörődjek egy ilyen dologba. Senki sem akarja azt elveszíteni, akit szeret. Mély elmélkedésemből az a nő szakít ki, aki mindig elfogadja a szórólapokat, így legalább valamennyire jobb kedvvel és egy hatalmas mosollyal nyújtom felé, legalább valakit nem taszítok el. Kissé megszeppenve nézek szembe Jungkookkal, mikor határozottan fordít magával szembe, számomra teljesen értetlen okokból még egy csókot is kapok tőle. Egyre jobban kezdek aggódni érte, főleg mikor meglátom, hogy könny ül szemeiben.

-Nem akarom, hogy elmenj. - szipogja. - Tudom, hogy megígértettem veled, hogy gondolkodás nélkül velük kell menned, de nem akarom, hogy elmenj. Félek attól, hogy még csak beszélni sem fogunk.

-Jungkook, ez most hogy jött neked? Miért ne beszélnénk?

-Ha örökbe fogadnak, akkor iskolába fogsz járni, ahol sokat kell tanulnod. Lesznek barátaid is, velük is kell majd foglalkoznod és a családod is új lesz, amihez szintén hozzá kell szoknod. Időd sem lesz, hogy beszéljünk.

-Merészek a gondolataid. - vonom egy ölelésbe. - Rád mindig lesz időm. Amúgy is... Kicsit sem biztos, hogy engem szeretnének adoptálni vagy... vagy lehet téged is akarnak. Nem tudom.

-Én nem akarom őket. - tol el magától. - Nem hagyom magára Harinékat, több éve velük vagyok. Ráadásul a fura, mostoha tesód sem akarok lenni, te a szerelmem vagy, nem a testvérem. És őket meg biztos nem szállásolják el, ki az, aki befogadna kettő gyereket és három felnőttet úgy, hogy közben van egy egészen kicsi lányuk is. - hadarja egyre gyorsabban. - Csak te mész. És igen, félek attól, hogy teljesen idegenek leszünk, most is kezdünk eltávolodni, ami főleg az én hibám. De nem gondoltam volna azt, hogy ez az egész ennyire rossz lesz.

-Miért lenne a tiéd? - törlöm le a saját könnyeimet, kifejezetten nagy hatással van az rám, hogy ő is szomorú. - Én töltök minden időt velük.

-Mert direkt csinálom. - csuklik el a hangja. - Mennyivel könnyebb már úgy esetleg szakítani, ha eltávolodunk egymástól. Könnyebben mész hozzájuk, könnyebb lesz tovább lépni innen, új barátokat szerezni, olyan... normális életet élni. Ha túlságosan is megszeretsz, a végén még olyan hülyeség is megfordul a fejedben, hogy nem mész velük. Az lenne a hülyeség, ha maradnál.

Mély levegőt véve ragadom meg a kezét, hogy valamennyire távolabb kerüljünk az emberektől. Még szerencse, hogy arra megyünk, amerre csak akarunk, hiába osztogatjuk jelenleg ezeket a szórólapokat. Igazából nagyon dühös vagyok Jungkookra, nem ezért, mert azt hiszi, valamilyen oknál fogva, csak úgy tovább lépek, mintha mi sem történt volna, hanem azért, mert helyettem akarja ezt eldönteni. Veszekedni is képes lennék vele, ha nem késztetne folyamatosan sírásra a szomorú szemei, meg a könnyektől csillogó arca, azért is haragszom rá, amiért annyira megszerettem, hogy ilyenkor is vigasztalni akarom. Szótlanul nézek rá, amíg próbálom kitalálni, mégis mit mondjak neki, túl sok gondolat áraszt el hirtelen.

-Nem lökhetsz el magadtól valaki olyat, aki szeret, csak azért, mert te ezt látod jónak. Nem döntheted azt el, hogy én tovább fogok lépni és végleg elfelejteni titeket. Vannak barátaim, ott van Harin, Mins- su és Kang - In, még te is a hülye fejeddel. - bököm vállon. - Ha nekem az a normális, hogy te az életem része vagy? És nem az, hogy idegenekkel barátkozzak egy osztályteremben? Nem csinálhatod ezt!

-De ne veszekedj velem.

-Akkor legyél továbbra is a barátom, a szerelmem, az, akivel a napomat együtt töltöm és az, aki hajlandó velem beszélni és nem lök el magától! - úgy látszik, mégis veszekedek vele. - Hiányzol, nem számít az, hogy egy házban vagyunk. Nem úgy viselkedsz velem, mint eddig és ez hiányzik. Nem csak te félsz, én is, mert nem akarok veled szakítani és aggaszt, hogy te ezen gondolkodsz. Ebbe az elméletbe nem egyezek bele. Ne csinálj ilyen hülyeséget.

-Sajnálom. - suttogja. - Csak... nehéz esetleg elengedni téged. Megszoktam, hogy mindig velem vagy, ijesztő, hogy tudom, hamarosan olyan napok lesznek, amikor még csak annyit sem vagy velem, hogy kikerüljelek a házban.

-Az sem biztos, hogy valóban örökbe akarnak bárkit is fogandi, nem tudjuk, nem is mondtak semmi biztosat, nem is éri meg ettől tartanunk. Kook, most neked kell megígérned. Nem fogsz velem azért szakítani, mert szerinted így könnyebb lesz nekem. Ezt majd én döntöm el és megsúgom, hogy nem lenne jobb. Szóval...

-Jó, megígérem, nem szakítok veled, nem löklek el magamtól, veled leszek minden nap és veled alszok este. - bólint határozottan. - És tényleg sajnálom, mert te is hiányzol nekem igazából.

Nevetve húzom magamhoz, hogy megölelhessem. Végre egy olyan ölelés, amire nem telepszik egy fagyos hangulat és tényleg nyugodtsággal, biztonsággal tölt el. Elhiszem neki, hogy nem fog csak úgy eltolni magától, csupán amiatt mert tart attól, egyszer nem leszünk egymás életének része. Biztos, hogy nem fogok ebbe csak úgy beletörődni, nem fogom ezeket a dolgokat veszni hagyni, bármi történjék is, Jungkook akkor is az életem része marad. Ezért az egy dologért sok mindent képes lennék megtenni, ha csak én tudom ezt megérteni, az sem biztos, hogy jól döntenének a befogadásom mellett.

01.10.