Hálás lehetek azért, hogy van tető a fejem felett, még akkor is, ha ez egy elhagyatott ház teteje, ahol még a fűtés is igen szerény körülmények között kivitelezhető. Meg szeretnék minden tőlem telhetőt tenni, segíteni ennek a kedves férfinek és társainak, akik erre az éjszakára a szállásomat biztosítják, így egy kicsit sem gondolkodtam azon, amikor elindult fát gyűjteni. Megyek vele, minél jobban beljebb az erdőben, mindent felveszek, ami szerintem szükséges lehet egy tűzhöz vagy éppen annak meggyújtásához. Még azzal is megpróbálkozom, hogy a munkások elé megyek, megkérve őket, adjanak némi ételt, amit a házba tudok vinni, üres kézzel nem illik érkezni sehova sem, s bármennyire szeretném megtartani ezt a szép hagyományt, sajnos lehetőségem kevés akad ebből. Ha tudtam volna, hogy jövök ide, nem ettem volna meg ennyi pogácsát és az ott élőknek is hoztam volna kevés harapnivalót. Az este nem csak a csodásan szép eget hozza magával, amire felnézve elcsodálkozik az ember a csillagokon, hanem nagy hideget is. Kabátomat annyira összehúzom magamon, amennyire csak telik, ahogy visszaindulunk a keskeny úton. Újonnan szerzett barátomtól elveszek néhány fadarabot, látszik rajta az idő vasfoga, amihez még az utcai lét borzalmas évei is társulnak, hogy mindenki számára megmutassák saját, nyomorúságos életünket. Amennyire csak tudok, segítek neki, még a tűz felélesztésébe is segédkezem, bár azt inkább csak nézem, nehogy nagy felfordulást csináljak. 

A többi itt lakó még nem tért vissza az aznapi keresésből, így csak ketten melegszünk a tűz előtt, rég volt már az, amikor egy kandalló előtt ültem és nem kint dacoltam az egyre hűvösebb világgal. Eszembe jutnak az idők, mikor gyermeki tudatlansággal játszottunk, legnagyobb gondunkat az éppen elfogyott sütemény okozta, ami belengte az egész épületet, mindenki gyomrát megkorgatva illatával. Hiányoznak azok a fenyőillatú napok, a meleg zoknik és a pulóverek, amik nagyok voltak ránk. Biztonságot nyújtottak egy olyan cudar világ elől, ahol semmi jóra nem számíthatunk, megvetően néznek ránk, amikor csak egy kis ételért reménykedünk, rosszabb esetben úgy döntenek, üthető személyek vagyunk, akik senkinek sem hiányoznak. A hideg felkúszik a hátamon, amint kinyílik az ajtó, emiatt fel is kelek egyből a helyemről, tudom, hogy nem kell félnem, hiszen sorstársra lelnek idebent, mégis ösztönösen lépek hátra. Először egy fiatal nő lép be, kabátjának zsebeibe vannak mélyesztve kezei, sapkája alól épp csak kilátszik az arcra, szemei elkerekednek, ahogy meglát az idős férfi mögött állva. Csakúgy kíváncsi értetlenséggel méreget a férfi is mellette. Képtelenek gyermeki létemet hova tenni, inkább néznek nagy szemekkel, mintsem megvetéssel fordulnak hozzám. Lassan hajolok meg előttük, némán köszönök meg már előre is minden tettüket, kezdetnek azt, hogy nem újra a z utcán találom magam. 

-Egy újabb gyerek? - szólal meg a nő. - Hogy érzed magad? - lép egyet felém. - Ma már tudtál enni? 

-Tudtam enni, igen. - fordulok a táskám felé, hogy kivegyem a megmaradt pogácsákat. - Önöknek is hoztam, igaz nem sok, nem gondoltam volna, hogy ma este egy házban alszom.

Két lépés távolságra vagyok a nőtől, így nagyon gyorsan karjaiba zár engem. Először meglepnek a szoros karok magam körül, olyan melegséggel  zárnak magukhoz, hogy muszáj viszonoznom ezt a kedves gesztust. Ez az egy ölelés jobban átmelegít, mint  a tűz, szinte már ösztönösen húzóm magamhoz közelebb, mikor gyengéden simít végig hajamon, akárcsak egy anya védelmező ölelésébe lennék. Nem szeretném elengedni, védve érzem magam, amit hetek óta nem tapasztaltam, állandóan félelemben éltem minden nap, aminek a mai napon vége, legalábbis hagy fellélegezni egy kicsit. 

-Egy kicsit se aggódj miattunk. - borzolja össze a hajamat a számomra ismeretlen férfi. - Mi is hoztunk ételt, lehet majd Jungkook kérni fog, mindig erre pályázik. 

Mosolyogva bólogatok, ezek szerint még érkezni fognak emberek. Valamennyire kíváncsi vagyok, vajon mennyien lehetünk olyanok, akik még itt lesznek. Kelletlenül engedem el a fiatal nőt, amikor megtöltődtem a biztonság érzésével, halkan foglalom vissza a helyemet a kandalló előtt, a táskám mélyéből kiveszem a megmarad pulóvereket és a kör közepébe teszem le őket, hogy bárki el tudja venni, ha szükségessé válik. Az ujjaimon egyre jobban kezdem érezni a tűz melegét, már a hidegtől sem reszketek annyira, mint előtte. Itt vagyunk egy pici körben, mindenki arca a szenvedést tükrözi, valaki csendesebben tűri, valaki halvány mosollyal próbálják elnyomni rettegését. Az emberi lét szenvedés, alapja a fájdalom, ugyanakkor igényeljük a boldogságot is, a sötétség után jönnie kéne a fénynek, mégis bármennyire is várjuk, nekünk a sötétséget csak újabb követi. 

-Harin vagyok. - szólal meg a nő elsőként. - Ő Min-su, a vőlegényem. Vagyis volt a vőlegényem. 

-Majdnem lett egy feleségem. - fogja meg a mellette ülő kezét. - Téged hogy hívnak?

-Taehyungnak. - húzom magamra a kis pokrócomat. - Tizenöt vagyok. 

-Neked nem kéne itt lenned velünk. - rázza a fejét Harin. - A szüleid mellett, egy meleg házban, nem itt. Egy gyereket is szörnyű itt látni, nem még kettőt.

Időm sincs megkérdezni, milyen gyerekről beszél még, mert kivágódik az ajtó, újra engedve a hidegnek. Mindannyian jobban összehúzzuk magunkat, amíg dacolunk a hideggel. Most, hogy nem az utcán vagyok, a hirtelen jött hideg sokkal nagyobb csapáskánt ér, még közelebb is ülök a tűzhöz. Nagy szemekkel nézek az előttem álló fiúra, főleg az lep meg, hogy tényleg előttem van egy másik gyerek, talán még velem egykorú is, valamiért barátságosabbnak látom így ezt a helyet. Apró mosolya addig tart, amíg rám nem néz, szemlátomást minden apró centimet végig nézni, amit tud a takaró miatt. Egy biccentés kíséretében foglal helyet előttem, képtelen vagyok nem nézni őt, már csak azért is, mert rég találkoztam velem hasonló korú személlyel. És azért is, mert van valami abban, ahogy felcsillan a szeme, amint meglátja a pogácsákat, megfogott benne az ismeretlen. 

-Azt hittem haza sem érsz. - dorgálja meg Harin. - Gyorsan sötétedik már, legközelebb előbb itt szeretnélek látni, Jungkook. - sóhajtja aggodalmasan. 

Elnézem, ahogy engedelmesen bólogat, talán ismerik egymást, sőt lehet egy egész család van előttem. Sajnálom, hogy el kell hagynom ezt a helyet holnap reggel, jó érzés, hogy ilyen gyorsan befogadtak engem ide, pedig csak egy betolakodó vagyok, saját maguk számára is alig tudják megkeresni az ételt, nem kell nekik egy újabb ember, aki még ráadásul gyerek is. Ásítva hajtom a mellettem ülő Kang-In vállára a fejemet, nem húzódik el, sőt még közelebb is ül hozzám, ahogy még be is takar, önkénytelenül is elmosolyodom, sose kaptam egy ismerős személytől sem ilyen gondoskodást, nem még egy ismeretlentől. 

-Menjetek lefeküdni. - szólal meg halkabban. - Jungkook szobájában elférsz. Kísérd be, Kook, kérlek. 

Látom rajta, hogy nem szeretné megtenni, de mivel egy idősebb szólt rá, megragadja a pogácsáját és int a fejével, hogy kövessem. Kicsit nehézkesen megyek utána, a tűz nélkül erre igen sötét van már, nem ismerem a helyet, valamennyire félek is, hogy elesek. Van egy olyan érzésem, hogy nem örül nekem. A nézése még a sötétben is azt az érzést kelti bennem, hogy rossz dolog az, ha itt vagyok, pedig elég mélyen járok saját sötétségemben, azt hiszem, nem ő fog támaszt nyújtani erre a kis időre, amíg itt vagyok. Érzem, hogy megfogja a kezemet, úgy vezet tovább, biztos lassan megyek. Próbálom kitalálni, mi lehet az ő története, mindenki másé különböző módon kezdődik és ér véget, vajon Jungkook a saját történetét hogy kezdené? Érzem rajta, nem szívesen enged oda, ahol ő van, mégis szinte minden lépésemnél segít, nehogy bármi bajom legyen.

-Köszönöm. - suttogom a sötétben. - Ne haragudj, hogy zavarlak. Csak ma este fogok maradni, holnap reggel megyek el, nem is fogsz többet látni.

-Aludj. - ületet le, feltehetőleg egy matracra, mert puha. - Én fáradt vagyok. Van takaród? 

-Csak ez. - simítok végig az anyagon. - Benne van a nevem, ez az egyetlen olyan dolog, amit senkinek nem adnék.

Hihetetlen az ember. Ilyen helyzetekben is képes önző lenni, szinte védi a saját dolgait, területét. Mivel érzem, hogy mellém fekszik, próbálom rádobni a takarómat, nem lehetek önző, itt vagyok az ő szobájában, az a minimum, hogy egy ilyen kis pokrócon osztozkodom vele. Közelebb fekszik hozzám, érzem, hogy a mellkasa a vállamnak nyomódik, apró mosollyal csukom be a szemeimet, talán nem is annyira barátságtalan. Ez lesz az első éjszakám, hogy nem vacogva alszom el, sőt kezd egyre melegebb lenni a kis pokrócom alatt. Tényleg nagyon sajnálom, hogy az ilyen estéket nem minden nap élhetem át.

12.02