Az elmúlt négy napban sok időt töltöttem azokkal a személyekkel, akiket nemrégiben még a szüleimnek hittem, igaz a legtöbbször csak követtem őket különböző bevásárlóközpontokba vagy éppen elszórakoztattam a lányukat, mikor nyűgösebb napja volt, de jól éreztem magam közben. A bennem lévő érzés, miszerint számomra titkon a szüleim maradnak, csak nőtt, amit jelenleg nem tudok, hogy ez rossz vagy éppen jó. Segítségükkel valamennyivel több ételt is folyamatosan el tudunk tenni, bár a kilátások még mindig szomorúak, ha a többiek ennyire nem járnak sikerrel, ezeket az ünnepeket nehezebben vészeljük majd át. Sóhajtva nézelődők az utcán, amit egyre kevesebb hó fed, szokatlan számomra, hogy Jungkook nincs velem, amióta oda kerültem hozzájuk, egy olyan nap sem volt, hogy ne lett volna velem, emiatt is szedem egyre gyorsabban a lábamat haza felé. Igaz, a kíváncsiságom miatt még mindig többet időzők el egy - egy szépen feldíszitett háznál, de még magamat is felülmúlom, mikor tovább megyek. Mosolyogva lépek be az ajtón, kezembe a szatyorral, ami mostanában ételt rejt, mivel nemlátok senkit sem a régi konyhába veszem az irányt. Itt van egy roskadozó szekrény, ami még tökéletes arra, hogy bármit tároljunk benne, persze egészen addig, amíg egyszer le nem szakad a polc.

-Tae. - szalad ki Jungkook a szobából. - Csináltam valamit. - nyom egy puszit az arcomra. - Csukd be szemed és gyere.

-De hogyan menjek, ha becsukom a szemem? - nevetek fel. - El fogok esni.

-Majd én vezetlek, csak gyere.

Értetlenül csukom be a szememet és Jungkook felé nyújtom a kezemet. Hiába tudom, hogy valószínűleg nem megyek neki semminek sem, mégis nagyon lassan haladok előre, bár Jungkook eléggé húz maga után. Még csak elképzelésem sincs arról, hogy mit csinálhatott, ami miatt ennyire izgatott lesz, a lehetőségeink eléggé lecsökkent, most már én is egyre jobban növekvő izgalommal együtt állok meg a szoba közepén.

-Mielőtt még kinyitnád a szemed. - fogja be a szememet biztosítás képpen. - Tudnod kell, hogy igen kevés lehetőségem volt erre és, ha meglátod, ne gondolj arra, hogy a legtöbbet nem pénzért vettem meg. Szóval elloptam. De ne haragudj.

-Nem fogok haragudni, de most már félek.

-Nyugi, ez valami karácsonyi.

Boldogan veszem el a kezét a szemem elől, hogy megnézhessem mit alkotott. Vigyorogva nézek végig a szobán, főleg az ablak párkányban vannak pici díszek, a régi függönytartón pedig girlandok vannak feldobálva. Jungkookkal szembe fordulok, hogy egy ölelésbe vonjam, szokatlan, de karácsonyi hangulatom van, legalábbis valamennyi akad, még így is.

-Ezt csináltad ma? - tolom el magamtól. - Nagyon szép lett. És egy kicsit még karácsonyi hangulatom is lett.

-Karácsonykor majd elmegyünk forró csokit inni. - veti fel az ötletet. - Általában a többiek is jönni szoktak, addigra nagyjából össze szoktuk spórolni a pénzt, tavaly is voltunk és nagyon finom volt.

Sóhajtva húzom le a matracra, hogy az ölelésébe bújhassak. Ugyan még mindig nem tudom, hogy ilyen fiatalon tudunk valóban szerelmesek lenni vagy valami ahhoz hasonló, de szerintem egészen jó úton járok hozzá. Jelenleg egy elég nagy érzelmi biztonságot nyújt számomra és még az is kellemes, ahogy mindig ölelget, mert úgy érzem, mintha a karjai közti helyet csak nekem teremtették volna. Hagyom, hogy eldöntsön a matracon és magához húzzon.

-Mit csináltatok ma a szüleiddel?

-Ők nem is a szüleim. - sóhajtom. - De igazából csak segítettem nekik bevásárolni, vettek itthonra is néhány pogácsát, akkor még meleg is volt. A lányuk egyre többször marad el nálam is, lassan megtanul járni, már egészen ügyes. Meg sokat beszél, de azt senki nem érti. - nevetek fel. - Holnapra elhívtak ebédelni, gyere te is. - piszkálgatom a haját. - Nem akarok egyedül menni, te is biztos élvezni fogod. Arra a kis időre nem kell félnünk.

-Félni? - kérdezi, mire csak hümmögök pár sort. - Te szoktál félni? Néha én is, de szerintem itt mindenki. Ijesztő, hogy nem tudod, mikor fogy el az étel, amit nehezen szedtél össze vagy mikor fogsz egész éjszaka kint lenni a hidegben. De sokkal jobb, ha sokan vagyunk, igaz, ugyanúgy ijesztő minden, de legalább nem vagyok egyedül. Tényleg örülök annak, hogy te is itt vagyok, neked könnyebb ilyenekről beszélni. És szeretek is, mert jó... barát, vagy akármi vagy. Jó, ezt a mondatot nem teljesen gondoltam át.

Nevetve nézek rá, mert valahol igaza van. Azt illetően, hogy többen könnyebb ezt átvészelni, valóban igaza van. De az, hogy mik vagyunk egymásnak, azt még csak én sem tudom, pedig ez egy olyan dolog, amit mind a kettőnknek kéne, ha már ennyi időt töltünk el egymással. Azt még csak meg sem kell beszélnünk, hogy valahol többek, mint barátok, de mégsem vagyunk azon a szinten, hogy esetleg együtt is legyünk. Érdeklődve ülök fel a helyemen és érzem, hogy Jungkook is követi a példámat, emiatt felé fordulok, próbálom normálisan megfogalmazni azt, ami eszembe jutott. Egészen eddig a pillanatig, teljesen meg voltam azzal elégedve, ahogy csak vagyunk egymás mellett, de most mégis tudni akarom, mégis mi ez, ami kettőnk közt van.

-Mik vagyunk mi? Mármint egymásnak. - döntöm oldalra a fejemet. - Ez most érdekel. - fordulok jobban felé.

-Hát... nem tudom. Szeretek veled lenni vagy beszélgetni veled, mert megértesz és őszintén tetszel nekem, hiába mondtam ezt el, nem is kevésszer. A randi is tetszett veled, pedig még sose randiztam senkivel sem. - gondolkodik hangosan. - Viszont azt nem tudom, hogy mi van köztünk, erről nem beszéltünk még. Te mit gondolsz?

-Fogalmam sincs. - nevetek fel. - Egészen eddig nem gondolkodtam rajta, és tudom, hogy azt mondtam, hogy nem tudom tetszel nekem vagy nem, de amikor megcsókoltál, rájöttem, hogy te is tetszel nekem, úgy igazán. - sóhajtom, főleg azért, hogy próbáljam terelni a zavaromat. - Szeretnék még elmenni veled randizni, vagy több napot tölteni. Mindig olya sok dolgot teszel azért, hogy mosolyogjak. Viszont... szerelmes én aztán tényleg nem voltam, soha. Nem tudom, hogy hogyan kéne ezt elképzelni vagy milyen érzés. Abban sem vagyok biztos, hogy ilyen fiatalon az ember tényleg szerelembe tud esni, én még csak szerelmes felnőtteket sem láttam. Harinékat kivéve, de nem tudom hogyan kezdődött. És az nem is olyan, mintha két fiú lennének szerelmesek. Ezért nem tudom, hogy mi van köztünk.

-Én sem kifejezetten tudom, hogy milyen szerelmesnek lenni. - rázza a fejét. - De attól még, hogy gyerekek vagyunk, biztos tudunk azok lenni, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy éppen azok vagyunk. Én várni fogok, várjunk mind a ketten addig, amíg már biztosak nem leszünk, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Amikor már tudjuk, hogy igen, összejövünk.

-Akkor én is várni fogok. - hajolok felé, hogy megcsókolhassam.

Még mindig szokatlan megcsókolnom őt, viszont egyszerre nagyon jó is. Igazából ezt illetően is egymáshoz tudunk szokni és rájönni arra is, ami saját magunknak is tetszik. Ugyanezért hiszem azt, hogy képesek vagyunk azt is megvárni, hogy biztosan tudjuk, szerelembe estünk.

12.23