Tegnap viszonylag későn értünk haza, így szembe nézhettünk Harin szúrós tekintetével, valamint a kis kioktatására, miszerint még mindig nem kéne a sötétben mászkálnunk. Bár talán igaza van, szerintem ma sem tudjuk teljesíteni ezt a kérést. Már kezd egy kicsit sötétebb lenni a kelleténél és még mindig itt vagyunk a parkolóban és azt várjuk, hogy egy teljesen idegen férfi észre vegyen minket valahol a tömegben. Biztos közelednek az ünnepek, hogy ennyi ember mászkál fel, s alá, kezükben rengeteg szatyorral és még a bevásárló kocsit is húzzák maguk után, hogy biztos meglegyen minden, ami kell. Szinte hallani lehet mennyire megkönnyebbülök, amikor meglátom mind a kettejüket felénk közeledni. Szerintem életem végéig ennyire fogok izgulni, ha velük találkozom, legyenek a szüleim vagy éppen teljesen vadidegen személyek, talán nem nagy baj, ha titkon tényleg a szüleimnek tekintem őket. Jungkook jobban maga mellé húz, ahogy elénk érnek a felnőttek, van egy olyan érzésem, hogy ő sose fog velük megbékélni valami miatt. 

-Sziasztok. - köszönnek. - Sokat vártatok?

-Igen. - vágja rá Jungkook egyből, mire csak meglököm. - Most mi a baj? Tényleg sokat vártunk, majd megint hallgatjuk a kioktatást, mert sötétben mászkáltunk. 

-Sajnáljuk. - sajnálkozik anyukám. - De vettünk nektek is valamit, több mindent. - mutatja fel az egyik szatyrot a kezében. - A takaród is itt van, másik irányba parkoltunk le, gyertek. 

Jungkook szem forgatva követi őket, amit muszáj megmosolyognom, valóban, sose fog velük megbékélni, hiába kedves emberek De az is lehet, hogy én vagyok túlságosan is elfogult velük kapcsolatban. Egyre jobban növekvő izgalommal együtt állok meg az autó mellett, hogy végre visszakaphassam az egyetlen olyan dolgot, ami sokat jelent számomra. Hatalmas mosollyal veszem ki a táskámból, mintha csak azt vizslatnám, hogy nem esett bántódása ez alatt a pár nap alatt. 

-Fiúk, ezt vigyétek magatokkal. - nyújtja felén a szatyrot az apám. - Van benne kaja is és pulóver is, gyertek holnap is el. Egyre jobban aggódunk, azt mondják egyre hidegebbek lesznek. 

-Tessék? - pislogok értetlenül. - Ezt mind nekünk adjátok? 

-Hát persze. - nyomják a kezembe. - Ez a legkevesebb, ha már azt hitted, hogy a szüleid vagyunk. Gyertek holnap is, vagy minden nap, ez semmiség. Aggódom értetek, még mindig csak gyerekek vagytok, tényleg nem mentek vissza?

-Ha rendőrt hív, elfutunk megint. - jelenti ki Jungkook, amivel még egyet is értek. - Nem segítenek ott semmit sem. 

-Akkor holnap is találkozzunk. - bólogat a nő eléggé kitartóan. - Nem fogadok el nemleges választ.

Mind a ketten csak hevesen bólogatunk és próbálunk egyre jobban távolodni, főleg mert a kislány az apja ölében egyre jobban kezd nyugtalankodni. Így valamennyire nincs bűntudatom azért, mert egész nap egy bevásárlóközpont parkolójában vártunk, emiatt nem jutottunk el a vásárba, hogy valami ételt is szerezzünk a többieknek is. Egyre kevesebb olyan alkalom akad, amikor ételt adnak nekünk, Harinék lassan már sikerrel sem járnak, az ünnepekre mindenki saját családjának gyűjtögeti a dolgokat. Ha valóban itt lesz karácsony, akkor már a vásárban is jóval kevesebben lesznek, sőt lehet nem is lesznek olyankor már emberek arra felé és akkor mi sem fogunk túl nagy sikereket aratni. Kang - In elmondása alapján a két ünnep közötti időszak a legrosszabb, arra is kell gondolnunk, hogyan tegyük félre az így is kevés ételeinket. Gyorsan lépünk be a bejárati ajtón és büszkén húzzuk ki magunkat, hogy nem sötétben tettük be a lábunkat, így Harinnak sem kell mindig értünk aggódnia, mosolyogva emelem fel a kezembe tartott szatyrot, amit a kör közepére teszek, hogy bele tudjanak lesni. Kissé megborzongva ülök le melléjük, a fával is spórolnunk kell, ahogy észre vettem az utóbbi napokban. Talán a nagyobb szemeteseket végig kell járjuk, hátha akad bennük valamilyen csoda folytán vastagabb takaró, pulóverunk szerencsére lett, még azt is tudjuk esetleg takarónak használni. 

-Vissza kaptam a takarómat is. - emelem fel a táskámat. - Végre. Ezt meg ott kaptuk, azt mondták van benne kaja is, illetve pulóver. Lehet inkább a mi méretünk, de még bárkire jó lehet. 

-Szerintem ez a tietek inkább, drágám. - nevet fel, ahogy kiveszi a szatyorból a pulóvereket. - Ez nagyobb, de még mindig csak rátok megy fel. Holnap húzzátok fel, kíváncsi vagyok hogyan áll rajtatok. - dobja felénk. - Mi nem kaptunk semmi kaját, fejvesztve vásárolnak az emberek, nem fogunk találni mi már semmit sem, vagy nagyon kevés eséllyel. Mindig ez van.

-A biztonsági őr, elzavart minket. - sóhajt fel Min-su. - Pedig még csak be sem mentünk, kint voltunk. Nincs mit tenni, ha rendőrt hívnak, sose szabadulunk onnan. Látod, mégis hiba volt elszöknöd velem.

-Ne butáskodj, igaz, az utcán élünk, de hozzád akartam menni. - dől a vállának. - A családom nem engedte, hogy hozzá menjek, ezért elszöktem vele együtt. nem is mertem eléjük állni azóta. 

-Majd én össze adlak titeket. - ül melléjük Jungkook mosolyogva. - Holnap is kapni fogunk kaját. Tae szülei azt mondták, hogy mindennap várnak. 

Mind a három felnőtt személy komoran néz maga elé, látom rajtuk, hogy gondolkodnak valamint. Kissé értetlenül nézek Jungkookra, legalább nem én vagyok az egyedüli embe irr, aki nme érti mi ez a mély gondolkodás.

-Valahogy el kell tennünk az ünnepekre is. - ad hangot gondolatainak Kang - In. - Azt a kettő kakaós csigát meg lehet enni, mivel az gyorsan romlik. Talán a pogácsákat kell meghagyni holnap és holnaputánra. - bólogat folyamatosan. - Fát is egyre nehezebben találok, pedig arra pár hónapig még szükségünk lenne, lesz olyan nap, mikor nem lesz meleg bent, még ennyire sem. 

-Amikor jöttem haza felé, hallottam egy beszélgetésben, tizennyolcadika van. - felezi el az egyik kakaós csigát Min - su. - Bár ilyenkor még szoktunk találni dolgokat, úgy néz ki, az idei karácsonyunk rosszabb lesz. 

Néha eléggé félek a világunktól. Most is, nagyon, sokszor számoltam ki magamnak, mit mikor ehetek meg, mennyi napot kell kihagynom evés nélkül, mielőtt még esetleg rosszul lennék az étel nélküli napoktól, de az, hogy ennyien vagyunk és azon gondolkodunk, vajon mennyit kell félre tennünk arra az esetre, hogy akkor is együnk, amikor esélyünk sincs ételt szerezni, ijesztő. Fogalmam sincs, vajon tényleg segít ez nekünk valamit vagy majd éhese és fázva fogjuk tölteni a karácsonyunkat, de őszintén tartok tőle, pedig nem sok napunk maradt hátra. És most az sem nyugtat, hogy nem egyedül vagyok. 

12.22