Egyre szorosabban bújok Jungkookhoz, ahogy hűl le az idő az este folyamán, de nem szeretnék innen elmenni. Gyönyörű a karácsonyfa, ami előttünk van és jobban érződik is a mézeskalács illata, amit holnap reggelre sütnek az embereknek. Még annak ellenére is, hogy múlik az idő, a hideg pedig egyre jobban jön el, sokan vannak itt. A legtöbben a gyermekükkel vagy éppen az unokáikkal csodálkoznak a fényekben, a mikulásban, ami a fa körül adogatja a csokikat vagy éppen egy fotó erejéig mosolyog egyet. Minél tovább nézem ezeket az embereket, erősödik bennem az a gondolat, hogy beszélni szeretnék a szüleimmel. Vágyom arra az édességbe csomagolt hazugságra és, ha meginog a bizalmam a fára aggatott díszek és fénysorok megnyugtatnak, hogy minden rendben van. Ugyan nem tudom, hogy miképp fogom ezt a mellettem ülőtől megkérdezni, főleg úgy hogy ne tűnjön úgy neki, azt tervezem, hogy elhagyom. Arra valóban képtelen lennék, még csak most játszadozom annak gondolatával, hogy ő az első szerelmem vagy éppen csak összekeverem valamivel az érzéseimet. Bármelyik is legyen, szükségem van rá, reménykedem abban, hogy ez igaz fordítva is.

-Jungkook, ha kérdezek valamit, nem leszel rám mérges? - emelem fel fejemet válláról. - Nem azért kérdezem, hogy tőled távol legyek, csak kíváncsi vagyok. Eljönnél velem a szüleimhez? Szeretnék velük beszélni.

-Most? - kérdezi, hangjával főleg aggodalommal. - Nem lenne jobb holnap? Vagy azután? Esetleg karácsony környékén? Vagy újév?

-Ma szeretném. - rázom a fejemet. - Elhoztam a takarómat is, hátha valamilyen csoda folytán megismerik és nem zavarnak el onnan. Nem biztos, hogy sikerülni fog, de nem merek egyedül oda menni.

-Tényleg el szeretnél menni? - tesz fel egy újabb kérdést, mire bólintok. - Akkor persze, még akkor is, hogy félek attól, ami ott fog történni.

-Bármi is lesz ott, nem foglak elhagyni.

Egy apró mosollyal az arcán kel fel a padról, bár szerintem nem hisz nekem. Hogyan is tudná ezt elhinni nekem, ha a saját szülei nem gondoskodnak róla, úgy ahogy kellene nekik. Vigyorogva fogom meg a kezét, ahogy kifelé tartunk a vásárból, nagyon félek, igaz nem attól, hogy be fognak fogadni, hanem sokkal inkább amiatt, hogy el sem hiszik, valóban én vagyok az ő fiúk. Vajon emiatt tönkre teszem majd a karácsonyukat? Még utoljára hátra pillantok a karácsonyfára, úgy nézek rá, mintha tudná teljesíteni a kívánságomat, amit magamban motyogok el, bármennyi alkalmat meg akarok arra ragadni, hogy találkozzak velük. Nem tudom, hogy mennyire lehet késő, hiszen vannak még emberek az utcát, a vásár sem zárt be teljesen, így reménykedem abban, ők sem pihentek le túlságosan és képesek elhinni nekem, hogy szeretnék választ kapni a kérdésemre. Gyorsan elérünk ahhoz a részhez, amibe még első alkalommal is csodálkoztam, pedig akkor ennyi égősor sem díszítette a házak ablakát. Mivel nem húzzák be a függönyöket, akaratlanul is belesek néhányon. Sokan vannak, akik a takarójukba bújva nézik a filmeket, akad olyan is, aki egy gőzölgő bögrével a kezében ül a fotelban és olvas. Irigylem az ilyen embereket, azokat, akik a családjukkal tudnak bent ülni egy ilyen hideg este, nézni valamilyen unalmas karácsonyi filmet vagy zenét hallgatni, miközben azt próbálják kitalálni milyen színű legyen a fára felaggatott dísz. Nyugodtsággal tölt el, hogy Jungkook is ugyanolyan sóvárgó tekintettel tud benézni egy - egy ablakon, azt kívánva, bárcsak egyike lehetne azoknak, akiknek része van egy ilyen élményben. Lassítok lépteimen, amikor befordulunk abba az utcába, ahol laknak a szüleim, jobba megszorítom a mellettem sétáló kezét, hátha erőt ad nekem ez arra, hogy tovább menjek és ne forduljak vissza.

-Nem mondom azt, hogy minden rendben lesz. - húz magához közelebb, ahogy egyre közelebb kerülünk a házhoz. - Nincs rendben az, hogy te keresed a szüleidet, és félek attól, egyik nap nem leszel velünk, de szorítok azért, hogy... meg akarjanak ismerni. lehet nagyon kedvesek, az apukád nem tűnt szörnyű alaknak messziről.

-Ugye? - suttogom egyre jobban kétségbe esve. - Jungkook, nagyon félek.

Teljesen megállok, amikor az utca túloldalán meglátom a házat. Égnek a lámpák, így tudom, hogy még fent vannak, ami miatt jobban rám tör az idegesség, egy aggály egyszerűen csak nem hagy nyugtot nekem, annak is örültem volna, ha nincsnek itthon, akkor át tudtam volna tenni egy másik napra ezt a találkozót. Az ablakra erősített égősorok folyamatosan váltogatják színüket, amíg én a ház előtt állok és próbálom összeszedi a bátorságomat. Képzeleteimben szinte látom magam előtt azt, ahogy a karácsnyi lámpák alatt egy nyugodt estén csak együtt vagyunk, soha nem hagytak el, mert szeretnek és nekem pedig soha nem kell attól félnem, hogy egyszer azok, akiket a legjobban szeretek, nem lesznek mellettem. Érzem, ahogy lassan gördül le egy könnycsepp az arcomról, a szívem nagyon hevesen ver, tele kétséggel és félelemmel, olyan gondolatokkal, amik csak azt mondják, soha nem lesz arra esélyem, hogy az életük része legyek, keserűség áraszt el, sokkal rosszabb a haragnál, ez sokkal mélyebbre hatol és fájdalmasabb. Ajkamba harapok, hogy ne sírjam el jobban magam, amint az ablakon keresztül meglátom anyát, aki mosolyog, valószínűleg boldog a családjával, én mégis valamiért haragszom rá, amiért vidám. Azért, mert miatta sírok, pedig meg sem érdemelné azt, hogy akár egy könnycseppet is hullassak érte.

-Nem kötelező oda menni. - húz magához közelebb Jungkook. - Majd legközelebb sikerül. Bármikor eljövök veled ide.

-Oda akarok menni, csak várjunk még egy kicsit. - fordítom felé a fejemet. - Kíváncsi vagyok, csak még kell egy nagyon kicsi idő.

-Lehet ez nem segít, de szoktam látni azt a nőt. - bök az ablak felé. - Az egyik bevásárlóközpont körül szokott lenni, szokott adni kaját. És, ha nem mondod el, hogy a fia vagy, hanem csak elbeszélgetsz vele egy kicsit? Majd hazudunk valamit, ami miatt muszáj lesz beszélgetni velünk. Akkor talán rájössz, hogy érdemes vele ezt megosztani vagy nem.

-Nem. - rázom a fejemet. - Akarom, hogy tudja, én vagyok a fia.

Sóhajtva verekedem át magam a hókupacom, amit az út szélére kotortak. Ahogy közeledünk az ajtó felé, az idegességem is egyre jobban növekedik és szorosabban fogom Jungkook kezét, kifejezetten hálás vagyok neki, azért, mert itt van mellettem, még annak ellenére is, hogy fél, egyszer majd miattuk hagyom ott őket. Ők már sokkal többet tettek értem, mint a vérszerinti családom. Még utoljára a mellettem állóre pillantok, mielőtt kettőt kopognék az ajtón, igaz halkan, hátha a húgom már alszik és nem szeretném felkelteni, ő nem tehet semmiről sem. Még a kezem is elkezd remegni, ahogy hallom az egyre közeledő lépteket, abban a pillanatban szeretnék elfutni, amint kinyitja az ajtót. Enyhe fahéj illat csapja meg az orromat, talán éppen sütött és azt fejezte be nem rég. Hiába, már láttam közelebbről is, most is szinte megcsodálom ezt a nőt, a vállig érő haját, az apró mosolyát és a szemét, amibe belenézve elönt egy szokatlan melegség.

-Segíthetek valamiben? - nyugtató a hangja, bár nem sokat segít abban, hogy megnyugodjak.

-Te vagy... te vagy Kim Yuna?

-Igen, én vagyok az. - bólogat. - És ti...?

-Ő Jungkook. - mutatok a mellettem állóra, igaz csak időhúzás miatt. - Én...én meg Kim Taehyung vagyok.

-Sziasztok. - nevet fel. - Bocsánat, de nem tudom mit szeretnétek.

érzem, hogy Jungkook erősebben megfogja a kezemet, bíztatásképp. Tudom, hogy már idáig eljöttem, ráadásul beszélek az édesanyámmal is, nem futamodhatok meg pont itt.

-Én vagyok.. a fiad. - nyögöm ki nehezen, mire csak meglepődve néz rám.

12.11