~ Chaehee szemszög ~

- Chanyeol?- az említett ölébe hajtottam kobakom lehunyt pillákkal. Annyira nyugodt most minden, olyan vihar előtti csend. Pár hete, mikor párom haza engedték a kórházban, kitalálta, hogy bemutat a szüleinek. Először persze nem akartam, hiszen annak ellenére, hogy volt szerencsém a kórházban is találkozni velük, véltem miszerint nem fogadnak be és akkor csak Chanyeol miatt voltak kedvesek. Nem lett volna szabad erre gondolnom elvégre a szülei első pillanattól kezdve kedveltek, nem is beszélve a nővéréről, azonban mindenkiben ott bujkál azt a szorongás miszerint párja családja nem fogadja úgy ahogy szeretnék. Ám ez a szorongás egy pillanat alatt szertefoszlott amint átléptem a szülői ház küszöbét. Az a családias hangulat ami fogadott egyszerűen leírhatatlan, legalább annyi szeretetet kaptam mintha évek óta ismernénk egymást. Nem faggattak az életemről, a múltamról, ha akartam elmondtam és nyugodtan végig hallgattak de semmit sem erőltetek rám. Nem érdekelték az anyagi hátterem, egyszerűen örültek annak aki vagyok valójában, és hogy boldoggá teszem Chanyeolt.

- Hm- hümmög válaszként közben játszani kezd egyik tincsemmel. Most is a szüleinél vagyunk, csak mi ketten ugyanis valami elhalaszthatatlan dolguk akadt. Mivel nem tudtunk mit csinálni, jó idő lévén kiültünk a kertben azon az öreg hintán.

- Semmi – nyitom ki óvatosan a szemem, körbe nézve a kertben. Szinte mindenhol vannak virágok, amit ugyan Chan apja nem igen szeret, de a feleségéért képes elviselni. Mindig is ilyen szerető családra vágytam, ezért nem csoda ha melegség járja át mellkasom és otthon érzem itt magam.

- Biztos?

- Biztos- bólintok igazat adva, ám tudom, hogy nem hiszi el. Ismer már annyira, hogy tudja mikor bánt valami, viszont ha elmondom lehet tönkre teszek mindent, amit végképp nem akarok.

- Tudod, hogy megbízhatsz bennem?- nagyot nyelek kérdése hallatán. Természetesen megbízom benne, nem is ezzel van a baj, sokkal inkább velem. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, majd sötét szemeibe pillantva ülök ölébe, átkarolva nyakát.

- Bízom benne, efelől ne legyen kétséged, csak nem szeretnék gondot okozni

- Szóval mégis van valami- állapítja meg egy apró csók kíséretében

- Tudod, tegnap míg fürödtél...

- Megcsaltál Tobennel?

- Mi?- ijedten kapom rá tekintetem de amint észreveszem az apró mosolyát, automatikusan nevem is felfelé görbülnek ajkaim- Nem te hülye- csapok óvatosan mellkasára nehogy fájdalmat okozzak. A következő pillanatban a földön veszem észre magam, Chanyeolnak pedig fájdalmasan eltorzul az arca. Figyelembe sem veszem mennyire fáj a tenyerem mivel tele van apró kavicsokkal, most mindennél fontosabb Chanyeol.

- Jól vagy?- érintem meg karját, ám ő figyelmem kívül hagyja kérdésem

- Te megörültél?- kiabál a megszeppent Jiminre, aki történetesen az unokatestvére. Egy nagy sóhaj után segít felállni amit egy hálás mosollyal köszönök meg.

- Ne haragudj hyung, nem akartalak ennyire megijeszteni- süti le szégyenlősen szemeit

- Hülye vagy Jimin- morogja orra alatt majd óvatosan hatalmas kezei közé fogja sérült végtagom, alaposan megnézve, hogy nem esett semmi baj. Mikor ez bebizonyosodik egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el telt ajkait.

- Ne legyél modortalan Chanyeol, biztos nem szándékos volt – pillantok a még mindig ártatlanul pislogó Jiminre. Ha jobban meg nézi az ember, észre vehető mennyire hasonlítanak egymásra, noha Jimin sokkal érzékenyebb mint az óriás – Gyere- ragadom meg mancsát a házba indulva. Idő közben leporoltam a kezem, így azon kívül hogy a kavicsok nyoma látszott a tenyeremen, semmi probléma nem volt. De még ezért is morgolódott párom. Semmiképp sem akartam veszekedni vele, ezért bocsánatot kértem Jimintöl a viselkedése miatt, majd egy bögre kávé társaságában, foglaltam helyet a kanapén valami film után kutatva. Ám mikor pár percek múlva sem jelent meg Chanyeol, a keresésére indultam. A fürdőszobában találtam meg, épp próbálta kicserélni a kötést. Fejcsóválva indultam segítségére amit nem a legjobban fogadott.

- Nem szabadna ezt látnod- dünnyögi miközben óvatosan kötözöm be az igen szépen gyógyuló sebet.

- Láttalak már rosszabb állapotban is- érintem meg az egyik seb helyet. A váratlan érintésre összerezzent de semmit nem szólt- Mennyi sebeit lehetek- csúszott ki a számon akaratlanul.

- Köszönöm Jagiya- dünnyögi fülembe és egy puszit is kapok rá. Ha valaki azt mondta volna, hogy ennyire közel kerülünk egymáshoz mikor komában volt, gondolkodás nélkül szembe röhögtem volna majd jó párszor felpofoznám. Azonban most megköszönném neki, hisz nem csak a szerelmem kaptam vissza, hanem egy új családot is.