~ Chaehee szemszög ~
"Anya ha ezt a levelet olvasod, akkor azt jelenti, hogy egy hőst neveltél fel. Nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy soha nem lehettem ott mikor szükséged volt rám, azt hogy ilyen emberé váltam. Szeretném ha egyetlen egy könnycseppet sem ejtenél értem, a szép emlékekre emlékezetek, nem akarlak egy percig sem szomorúnak látni titeket. Boldogan haltam meg hiszen a családom, szeretteim biztonságban vannak. Semmit sem bánok amit tettem életemben, hisz az mind miattatok volt, de talán egy dolgot mégis bánok, azt hogy nem voltunk igazi család. Apának fontosabb volt a munkája mint mi, ezért engem is erre tanítót, viszont nem tudok rá haragudni. Tudom, értem tette, azért, hogy a számomra fontos embereket meg tudjam védeni, és ez sikerült. Nagyon hálás vagyok neked apa. Egy valamit szeretnék tőletek kérni. Mivel a ti szerencsétlen gyereketek szerelmes lett a legjobb barátja húgába, nagyon szeretném ha vigyáznátok rá. Mondjátok el neki mennyire sajnálom amit tettem, de meg kell értenie ezt volt a legjobb megoldás. Vagyis így gondoltam. Talán nem volt bölcs dolog szemétként viselkednem vele, akkor nem tudtam mit teszek, ezt a megoldást találtam jónak, és nem is próbáltam mást keresni. Életem legnagyobb hibáját követem el? Nem számít, már nem tudhatom meg viszont soha sem akartam eltaszítani magamtól. Ennek ellenére arra kérlek, hogy hazudjatok neki. Tudom nem éppen szép dolog ilyet kérni, de nem szeretném ha azért gyötörné magát amiért el sem tudott búcsúzni tőlem, nyugodtabb leszek ha utál. Szóval arra kérlek mondjátok el, hogy csak egy játék volt számomra, semmit sem éreztem iránta. Így könnyebben fog elfelejteni. Bocsássatok meg, hogy így kell eltávoznom.  Köszönöm, hogy a gyereketek lehettem."
Nem mondtam semmit, nem is volt mit. Alig kaptam levegőt. Baekhyun mellettem van,  szorosan fogja a vállam, ha netalán elájulnék ne törjem be a fejem. Szinte semmit sem látok a könnyes szemeimtől, ahogy az utolsó sorokat olvasom. Kezem elkezd remegni, akárcsak a Parkinson korban szenvedő embereké.
-Kyungsoo, ez...mit jelentsen?- alig tudtam kiejteni a szavakat, azonban választ nem kaptam- Hogy a fenébe volt képes ezt tenni velem? Hisz megmondtam neki, egy karcolás nélkül jöjjön vissza- ordítok kiejtve a levelet kezemből, ami magányosan ér a földre, akárcsak én- Hogy mert meghalni?- suttogom szorosan bújva bátyám védelmező karjai közé.
-Chaehee- próbál beszélgetést kezdeményezni Kyungsoo, ám mindhiába. Összetörten ereszkedem térdre, hangos zokogásba kezdve- Yah! Chaehee- próbálkozik újult erővel
-Ki volt?- fordulok hirtelen a férfihoz, ki megszeppenve pislog párat - Ki vette el tőlem Chanyeolt? A szerelmem- álok fel hirtelen, azonban megszédülök de szerencsére Baekhyun hamar megfogja a vállam, s nem történik semmi baj. Bár az sem érdekel ha meghalok, nélküle értelmetlen az életem. A következő pillanatban még magam is meglepem a váratlan cselekedetemmel. Erősen fogom meg Kyungsoo kabátját a nyakánál, olyan tekintettel bámulva rá, amitől némi félelmet fedezek fel megcsillanni sötét szembogaraiba.
-Chaehee
-Mond már ki a franc merte megölni Chanyeolt?- ordítom szegény arcába.
-Fejezd be Chaehee. Ezzel a hozzáállással nem oldódik  meg semmi- érinti meg a vállam bátyám. Más körülmények között, szégyenlősen húznám össze magam, de most róla van szó.
-Mit számít az, úgysincs már itt. Vissza akarom kapni, az sem érdekel ha soha többé nem beszél velem, csak éljen- zokogok fel kiadva minden fájdalmam. Nem tudom elhinni, hogy már nincs köztünk.
-Mi történt?- csendül fel Taehyung hangja
-Meghalt, Taehyung- szipogok felnézve a férfira- Chanyeol itt mert hagyni egy szó nélkül, csak ez a baszott levél marad tőle- csapok az említett papír darabra, ami számomra bárminél többet jelent, hiszen ez az egyetlen dolog ami még tőle maradt. Látom ahogy lefagy, hogy nem tudja mihez kezdjen. Végül le guggol elém szoros ölelésbe vonva. Úgy bújok hozzá mintha minimum ő lenne a megváltó. Ebben a pillanatban így is érzem. Hosszú perceken keresztül zokogtam, teljesen elveszetten  érezve magam. Ha jobban bele gondolok, bátyámon és Yerin kívül senki sem annyira fontos számomra. Bármi történt ők ketten mindig megtudtak nyugtatni, vigasztalni, ám most az egész világ sem képes rá, csupán egy személy. Miért? Ezt a kérdést tettem fel újra meg újra. Másra nem is tudnék gondolni. Annyi mindent elérhetett volna még. Emlékszem egyszer mesélt, hogy a későbbiekbe szeretne egy családot, két gyerekkel mivel imádja őket. Erre gondolva a gyomrom görcsbe rándul, torkom össze szorul és egy nagyobb sóhaj kíséretében fel tápászkodok a konyhába indulva. Egy serpenyőt pillantok meg, ami még jól is jöhet most, tehát felkapva az említett edényt indulok vissza a nappaliba, majd jó erősen fejen vágom Kyungsoot. Mivel nem számított rá, következő másodpercben a padlón találta magát.
-Minden a te hibád- ordítok vele egy újabb ütést mérve szerencsétlen férfira. Mindenki kitágult szemekkel vizslat, egy tapodtat sem mozdulva. Jól is teszik, különben ők is kapnak, az sem érdekel ha a Minisztériumból lépne elém egy ember. Egy az egyben fejen basznám őt is- Mi a francnak nem védted meg, elvégre társak vagytok- egy újabb ütést adnék neki, azonban valaki kikapja a kezemből a gyilkos eszközt, majd szorosan ölel magához- Nem az a dolga egy társnak, hogy bármi áron megvédje a másikat?- nem érdekel milyen erősen fog le az illető, akkor sem hallgatok el, sőt rosszabb leszek.
-Chaehee elég lesz. Kérlek fejezd be- suttogja fülembe Taehyung, ám most nem hat rám
-Ennyit ér számodra a csapat? Bassza meg, soha többé nem láthatom. Érted? Elvették tőlem mert te nem voltál képes megvédeni- zokogok fel hangosan. Testem el kezd remegni ahogy minden remény elveszik belőlem miszerint bármelyik pillanatban betoppan az ajtón vigyorogva közölve, hogy csak egy vicc- Családot akart. Egy gyönyörű feleséget aki majd szül neki két csodás gyereket, és együtt nevelik fel őket boldogságban. De ezt már nem valósíthatja meg, nem láthatja ahogy cserepednek fel gyerekei, nem vigyázhat rájuk, nem dorgálhatja meg ha valami rosszat csináltak. Nem adhat meg nekik semmit, már nem csinálhat meg semmit- suttogom elfojtott hangon Taehyung mellkasába. Ilyen fojtó érzés lenne, ha azt az ember veszítjük el akit a legjobban szeretünk? Mintha a lelkem tépték volna ki aztán a veszett kutyáknak dobják, azok meg jót lakmároznak belőle. Ha tudtam volna mi következik ezek után, megválogatom szavaim.