Minden olyan gyorsan történt, időm se volt felfogni mi történik körülöttem. Csak a mentőautó érkezésére jutott tudatomig. Felzokogok ahogy meglátom Sehun mozdulatlan testét, gondolkodás nélkül rohanok hozzá és fogom meg a kezét. Szép fehér ingét most a vér, vörös színe borította be. Nem volt magánál, a keze amit kétségbeesetten szorítottam, jéghideg.
-Sehun, kérlek kelj fel- rántottam gyengém végtagját, ám semmire nem reagált, a sors mást szánt neki. Fiatal még, alig három évvel idősebb nálam, és bár nem valami fényes életet élt, nagyon jó ember sőt jobb nem is lehetne. A kemény szigorú külsőt eltekintve igen is együtt érző. Bárcsak előbb ismertem volna meg, többet szeretnék tudni róla, szeretném ha minden apró kis titkát megosztaná velem, rengeteg közös emléket szerezni. Ezek mind csak elérhetetlen vágyak voltak amit a jellegzetes egyhangú csipogás erősítette meg a tényt miszerint, már nincs köztünk. Nem akartam elhinni,  épp most veszítettem el a legjobb barátomat, oldalra pillantottam a lélegeztető gépre azonban semmi élet jelet nem mutatott. Közvetlenül mellettem egy könny áztatta szemekkel bámuló Jongin állt, teljesen összetörten. Ö is a legjobb barátját veszítette el, a különbség csupán annyi hogy gyerek koruk óta ismerték egymást. Újra rá emeltem a tekintetem és ez volt az a pont ahol már sehogy sem tudtam visszafogni a könnyeim. Zokogva borultam holttestére, minden fájdalmam kiadva. Miattam nem is értem halt meg, egy ilyen szerencsétlenért aki meg sem érdemeli az életet. Így igaz, nem érdemlek meg semmit, azt kívánom bárcsak ne születem volna meg, akkor Sehun még mindig élne.
-Nee...Kérlek Sehun ne- nem hagyhatsz itt- dadogtam szívéhez hajolva, minden egyes szálba kapaszkodva, abban bizva hogy ez csak egy vicc, mindjárt felül és nevetni fog szánalmas lényemre. De bárcsak így történt volna, az se bánnám ha soha többet nem beszél velem vagy esetleg látni se kíván, nem számít csak éljen.
-Chaehee, ö...Sehunnie már nincs köztünk- érintette Jongin a vállam, legalábbis a hang alapján ö az.
-Nem, nem. Sehun nem halt meg, csak szórakozik velem- minden erőmmel kapaszkodtam ingébe, ám mindhiába. Hisztérikusan ráztam testét reménykedve benne, hogy reagálni fog ha csak egy kicsit is. Minden cselekedetem abba maradt mikor egy lövést hallottam meg nem messze tőlünk. Óvatosan remegő kezekkel engedtem el Sehunt. Fokozatosan fordultam a hang forrásához de ami ott fogadott az mindenen túl ment. Taehyung alig pár méterre állt tőlünk, fegyverrel a kezében, a földön lévő személyre szegezve, aki nem volt más mint Baekhyun. Üvölteni szeretem volna, mindent kiadni magamból de legfőbbként oda rohanni Taehyunghoz és megölni. Igen, valóban ezt szeretném, annak az embernek elvenni az életét akit oly annyira szeretem, aki mindent elvet tőlem, kezdve a legjobb barátommal majd bátyjámmal. Ennek ellenére ledermedten álltam ott mint valami szerencsétlen, szüntelenül bámulva bátyjám holttestét.
-Mondtam hogy szenvedni fogsz majd téged is megöllek- üvölti szavait nekem címezve. Elmosolyodva emeli rám fegyverét majd meghúzza a ravaszt. Ijedten ülök fel az ágyban, hevesen kapkodva az éltető oxigén után. Félve pillantok körbe, semmi jele Taehyungnak ugyanis a szobámban vagyok. Magam köré vonom karjaim a történteken gondolkodva, akkor csak egy álom volt? De minden annyira élethű...Összerezzenek mikor kinyílik az ajtó, azonban csak Chanyeol az.
-Látom felébredtél- lágyan mosolyog leülve a székre
-Baekhyun, Sehun és Jongin...- suttogtam magam előtt
-Elmentek- nem akartam hallani ahogy bejelenti miszerint nem élnek, ezért félbe szakítom
-Nem, nem, nem- kezdtem el szipogni hajamba túrva. Nem történhetett így, miattam haltak meg. Chanyeol finoman megfogta kezem, gyengéden simogatva, ami a helyzetet eltekintve nagyon jól esett.
-A rendőrségen vannak. Miért remegsz ennyire?- tehát valóban csupán álom volt? Nagy kő esett le a szívemről, nem bírnám elviselni ha valóban...még bele gondolni is fájdalmas.
-Miért vagy itt?- figyelmen kívül hagyom kérdését
-Nem emlékszel?- játszani kezdet ujjaimmal amolyan nyugtatásképp. Magam elé meredve próbáltam felidézni a történteket. Arra tisztán emlékszem, hogy vártam Taehyungra majd mikor megjött azt mondta, meg fog ölni. Kisebb dulakodásba kezdtünk, ám nem lett semmi komolyabb bajom azt a pár sérülést leszámítva amit sikerült megszereznem, mivelhogy Chanyeol a semmiből támadt Taehyungra. Mozgásképtelené tette, szerintem nem lett volna rá szükség hiszen ahogy lefogta Chanyeol, lenyugodott mintha csak erre várt volna. Még arra is emlékszem, hogy Baekhyun aggódva ölel szorosan magához, valamit suttogva fülembe de többre nem.
~ Chanyeol szemszög ~
Szomorúan nézek végig rajta, minden bizonnyal most játszódik le a tegnap történtet azt azonban nem tudja, hogy Taehyung nem is olyan rossz mint mutatja magát, sőt igazán kedves srác. Ezzel a rideg viselkedéssel csak megvédeni akarja egy sokkal rosszabb dologtól, amit jelent pillanatban nem tudhat, míg nem teszünk ellene valamit. Mardos a bűntudat, mert hazudnom kell neki, viszont az vigasztal, hogy érte teszem. Óvatosan fordítom magam felé mosollyal ajkaimon törlöm le könnyeit, mit meglepve reagál aztán jobban rákezd a sírásra. Sóhajtva vonom ölelésbe, nyugtatásképp hol hátát hol a haját simogatva. Tudom, hogy meg van ijedve bár ez kevés ahhoz amit most érezhet, csakhogy a nyugtatáson kívül nem tehetek semmit. Először rettegtem attól, hogy netalán Taehyung kezei közé jut, egészen ezidáig gyűlöltem, meg akartam ölni vagy minimum szét verni azt a csábos arcát, de amint kinyögte mit miért tesz, rögtön megváltozott a véleményem róla. Igazán szeretetre méltó egy srác, képes a saját testi épségét nem is, hanem az életét feláldozni érte, ami számomra nagyon sokat jelent. Sajnálom öt, hiszen nem könnyű hazudni a szeretteinknek, eldobni mindent magunktól csakhogy biztonságban tudjuk számunkra fontos személyit, ezért is vagyok hálás neki. Egy önzetlen barát nagy kincs, s Taehyung nagyon is önzetlen hiszen ha ö nem lenne akkor Chaehee sem. Annyira bele merültem a gondolataimba, hogy észre se vettem a karjaim közt alvó lányt. Mosolyogva döntöttem le az ágyra, vigyázva nehogy felkeljen takartam be majd egy homlok puszi után felkaptam telefonom, kilépve a szobából. Kikerestem a névjegyzékből Lay nevét majd a zöld kis ikont elhúzva hívtam fel.
-Baj van?- aggódva szol bele a készülékbe
-Nem ,dehogy csak rémálma volt
-Maradj vele nehogy pánikrohama legyen megint- finoman utal rá, ha nem teszem amit mond vele gyűlik meg a bajom. Nagyon nyelve bólintok amit ö ugyan nem láthat.
-Természetes hogy vele maradok- sóhajtok fel benézve a szobába ahol Chaehee viszonylag nyugodtan alszik
-És vigyáz a szádra, ne feled nem tudhat az egészről- ezúttal Baekhyun szól bele
-Nem leszek hülye elmondani neki, viszont most megyek- bontom a hívást anélkül hogy megvárnám a válaszát. Gyors léptekkel megyek az ágyhoz mivel Chaehee nehezen kapkodja a levegőt, egy újabb rémálomra gyanakodok, ezért óvatosan helyet foglalok mellette. Már épp ébreszteném fel mikor hirtelen kipattannak szemei, kétségbeesetten bámulva rám. Gondolkodás nélkül ölelem szorosan magamhoz.
-Rémálom?- suttogom fülébe. Válaszként bólint majd a mellkasomba fúrja fejét. Pár perces csend telepedik ránk, de nem az a kínos hanem inkább kellemes csend. Hallom ahogy egyre normálisabban veszi a levegőt, érzem teste melegét, szíve ritmusát ami furcsa mód megegyezik a sajátommal, ezek az apró dolgok megmosolyogtatnak, és boldoggá tesznek. Számtalan nő volt már az életemben, de egyik se váltotta ki ezt a boldogságot belőlem mint ö. Felemelő érzés így tartani karjaim közt és az hogy úgy bújik hozzám mint kisgyerek az anyához, még boldogabbá tesz.
-Aludnod kéne- töri meg a csendet vékony rekedt hangja
-Később fogok aludni- tolom el kissé magamtól, nem volt olyan jó ötlet mivel észre vette a bekötött kezem. Kikerekedett szemekkel kapót végtagom után, végtelen óvatossággal végig simítva a kötésen.
-Nem fáj?- érinti meg a sérült felületet
-Csak egy apró karcolás, szóval ne aggódj- fülig érő szájal nézem ahogy vizsgálja sérülésem, bár semmit nem láthat a kötés miatt úgy látszik ez nem igazán érdekli.
-Köszönöm. Nem lenne nagy kérés ha velem aludnál?- motyogja elengedve végtagom. Nem kicsit lepődők meg kérésén, de persze hülye lennék visszautasítani.
- Ne butáskodj- nevetek fel zavart arckifejezésén. Beljebb megy így nagyobb teret adva nekem, hogy kényelmesen tudjunk feküdni az ágyban. Oldalamra fordulok hogy aztán nyugodtan áttudjam ölelni derekánál fogva. Érzem ahogy megremeg cselekedetemre de ahelyett hogy elhúzódna, még inkább hozzám bújik.
-Nem félj, én mindentől megvédlek.Szép álmokat- súgom közel füléhez, leheletemtől libabőrös lesz, ami megmosolyogtat majd egy apró puszit nyomok arcára mitől tiszta vörös lesz. Szinte azonnal elalszom miután behunytam szemeim.