Joshua az eperhold fényében merengett; a teraszról nyíló rózsakert látványa nyugalommal töltötte el a fiú testét, amikor ránézett a virágzó rózsákra. Mély szürke tekintete békésen pihent a nyugágyon, amit a lábával billegtetett, amolyan komótosan, és közben azon gondolkodott, hogy milyen hosszú napja is volt; találkozott Demivel, végig beszélték az augusztusi programokat és, bár volt némi nézet eltérés, tisztázva állapodtak meg a programok sorrendjén. Megannyi buli, találkozó várt rájuk, minden idejüket, ha tehették volna, együtt töltötték volna. De az élet sosem volt ily kegyes hozzájuk.

- Tudod, sosem hittem volna, hogy ilyen komoly szintre emelkedik a kapcsolatunk - szólalt meg a lány csendesen a fiú mellett, épp oly nyugodtan, mintamilyen volt a helyzet - de örülök, hogy így hozta az élet.

- Tudom - mosolyodott el a fiú, a szíve pedig egy ritmussal gyorsabban kezdett el zakatolni - én is eképp gondolom, Demi.

Mindketten hallgattak, nem akarták elrontani a hangulatot némi felesleges szójártatással, helyette ott volt a békés, meghitt csend, és a szeretet, na meg a titkok, amikről mélyen hallgattak. Elvégre miért beszéljenek olyan dolgokról, amik csak fájdalmat, békétlenséget hoznak magukkal? Nem akartak minden áron a múlton, a fájdalmon, esetleg a gyűlöleten rágódni. Szégyellték mindketten beismerni, de ez volt az életük; az örökké hallgatás, a fájdalomban való béke megértése, és annak felhasználása a saját javakra. Többre nem is voltak képesek. Együtt mentek át mindenen, együtt vitték véghez terveiket, és együtt szenvedtek éveken át. Nyilt titok volt Josh titka; a fiúkat szerette. Nem volt kérdés, hogy a szívét már hány srác törte szillánkosra, vagy hogy hány ember szúrta belé a maga kését emiatt, hisz mélyen elítélték az érzéseit, és Ő maga tehetetlenül állt előttük. Nem mintha magyarázkodni akart volna, de néha csak kiállt volna a tömeg elé, és mély, eltorzult hangon kiáltozott volna trágár, becsmérlő, és undorító szavakat, melyeket még ő maga sem hitt volna, hogy ki tudott volna mondani. De ezek sosem történtek meg, még csak halvány jelét sem mutatta a dühének. Helyette békésen fogadta a bántó, gyűlölködő szavakat, melyek látszólag nem zavarták, a szívét mégis mélyen megérintették, és nem az öröm miatt, hanem a mélységes fájdalom égette a lelkét. Persze, Demi élete sem volt arany élet; az ő élete egy igaz relytéj volt mindig is. Nem számított hol, mi, és ki van a középpontban, mindig Demi volt a relytelem, a csendes vihar, és az átok, ha úgy van, ha a helyzet akarja. Senki nem hitt neki, soha nem is tették volna. Mindig én voltam a barát, aki figyelt rá, s ezért is érzem helyén valónak azt, amit tettem értem; megértettem, elfogadtam, a barátja lettem, s mi több, legjobb barátja, lelkitársává váltam. Nem mondom, voltak kemény idők, amikor heteking, hónapokig nem szóltunk egymáshoz, s nem azért, mert én nem akartam, hanem mert ő nem keresett. Sosem értettem, hogy miért nem tette, és hogy mi volt a visszarántó erő, ami ezt megakadályozta, de éreztem, hogy valami nem megy rendben. Egy alkalommal rá is kérdeztem; kezeit az ölébe fektette, hosszú, csillogó fekete haja a válla jobb oldalán finoman omlott le, és mély, kék tekintettel az én, sötét szürke szememet kereste. Mintha csak segítségért kiáltozott volna, de helyette az arcán a fájdalmas mosoly uralkodott. Tudtam, hogy ő más, tudtam hogy ő az a lány, akinek szüksége van rám, ezért is nem fordultam el tőle, mégha nem is árult el sok mindent aznap. Annyit megtudtam, hogy a szülei fiatalon haltak meg, de a nevelőkről nem igazán akaródzott beszélni, sőt, inkább kerülte is a témát. Mintha nem akarta volna felfedni, hogy otthon mi a helyzet. Persze hetekkel később látványos jelei voltak a lelki állapotának; sötét, lilás, kék foltok hevertek a karján, a nyakán pedig fojtogatás nyomai látszottak, és ő akkor is hallgatott, amikor tudtam, hogy ennél komolyabb baj van. Érthető, hisz kibeszélne erről, mégha akarna sem, tudna erről beszélni. Akkor éreztem magam először bizonytalanul, és akkor tudtam, hogy ez már nem az én hatásköröm, még véletlenül sem. Esélytelen volt az, hogy békére vezessem, ha még én sem tudtam, hogy mi a baj. Sajnáltam, de még mennyire, hogy sajnáltam. Ez nem hatotta meg őt, de láttam, hogy jól esik neki a törődés.

- Még mindig fennáll a helyzet? - kérdezte Joshua halkan, mint egy titkot, a szája is alig mozgott a hintaágyon ülve - vagy már...

A lány, a mondat másik felét megsem várva, fejével nemet intett és a fiú már tudta, esélytelen, hogy bármit is kiszedjen belőle. Helyette Joshua közelebb űlt hozzá, egyik kezével Demi ujjait simogatta, és hagyták hogy a nyári fuvallat vigye el a gondjaikat.

- És Alexszel mi a helyzet? - kérdezte a lány, de amint meglátta Joshua arcán a látványos zavarodottságot, egyből belepirult a kérdésbe.

- Az ki?

- Hát persze - sóhajtotta Demetria - te már nem is emlékszel rá, hisz olyan régen volt - nyugtázta végül, mire látta, hogy Joshua szája résnyire nyílt, mintha éppen megszólalni készülne.

- Tudod milyen vagyok; egyik nap felejtek, másik nap mindenre emlékszem. Ez az életem része. A körförgás. Néha álmodom egy sötét hajú, zöld írisz szemű fiúról, aki átkarol, de nem tudom ki az. Pedig jó lenne rájönni - mondta Joshua halkan, kicsit szégyenkezett, de végül egy halvány mosollyal leplezte a bánatát.

- Értelek - motyogta Demi.

- És neked?

Nézett a lány a fiúra értetlenül egy pillanatra, majd rájött, hogy kíváncsi, neki van - e valakije.

- Senkim nincs, de ezt te is tudod - mosolyodott el a lány egy pillanatra, majd ujjait összefűzte - de így jó.

És végül minden így volt jó. Nem bánták a kínos csendet, ami rájuk telepedett. Inkább élvezték, mint szégyellték.