Alec másnap reggel idegesen járkált fel-alá a nappaliban, miközben Magnus az egyik fotelben ült és mereven bámult maga elé. Egyikük sem szólt. A csendnek és a meglehetősen feszült légkörnek pedig nem más volt az oka, mint egy levél, amit mellesleg Magnus még mindig a kezében szorongatott.

- Hát, ennyit Párizsról – szólt egy idő után Alec, ám a járkálást továbbra sem akaródzott abbahagyni. – Esetleg előfordulhat, hogy egyszer úgy is történik valami, ahogy eltervezzük?

Magnus-nak kezdett elege lenni a hisztiből.

Az ominózus levelet kb. másfél órája hozta a futár, azóta pedig már vagy tizedszerre hallgatta végig Alec panaszáradatát.

- Talán azt hiszed, hogy én örülök ennek? – kérdezte ingerülten, miközben hevesen meglobogtatta a kezében tartott papírt.

- Nem hiszem azt – felelte Alec. – De miért pont neked kell menned? Miért nem jó valaki más?

- Mert állítólag az illető csak velem hajlandó beszélni és a te drága nephilim barátaidnak igencsak fontos, hogy beszéljen – magyarázta Magnus egyre türelmetlenebbül.

- Az „illető"? – kérdezte Alec gúnyosan. – Ki az pontosan, Magnus?

- Miért akarod tudni?

- Túlságosan titkolod a nevét. Ő is az egyik elődöm? – Az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha egy keserű falatot akart volna kiköpni.

- Ó, hát megint itt tartunk? – tárta szét a karját Magnus, majd felkelt a fotelból és elindult Alec felé, továbbra is a kezében tartva a levelet. – Tudod mit? Mi van, ha azt mondom, igen?

Alec abban a pillanatban mozdulatlanná merevedett és olyan hirtelen fordult szembe Magnus-szal, hogy a boszorkánymesternek pár lépést kellett tennie hátrafelé, hogy ne vágódjon hanyatt.

- Ki az? – kérdezte Alec, egyenesen Magnus szemébe nézve. – Mondd meg a nevét!

- Minek?

- A nevét, Magnus! Most!

Magnus sosem látta még a fiút ennyire dühösnek, így most érthető módon azt kívánta, bárcsak ne vette volna át a levelet. De már nem volt mit tenni.

- Camille – felelte végül, hosszú másodpercek elteltével. – Camille Belcourt.

- Á, egy nő. Micsoda meglepetés! – gúnyolódott Alec.

Magnus már készült visszavágni, ám Alec megelőzte.

- Hát akkor menj! – mondta, és Magnus olyan mértékű csalódottságot és féltékenységet vélt kihallani a hangjából, hogy legszívesebben Alec képébe ordította volna, hogy „nem, dehogy akar ő menni", ám ezt nem tehette meg. Már csak azért sem, mert válaszként megüzente, hogy segít. „Fene azt a jó szívemet." – gondolta magában.

- Alexander...

- Ne! – tiltakozott Alec feltartott kézzel, majd elfordult Magnus-tól. – Csak menj! Talán még itt leszek, mikor visszajössz – mondta lesújtva és egyben dühösen, majd bevonult a hálószobába és bevágta maga mögött az ajtót.

Magnus egy hatalmas sóhaj kíséretében zuhant vissza a fotelbe és újra – már vagy századszorra – elolvasta a levelet.

„Camille"

Ez a név mára már semmit sem jelentett neki, pedig egykor minden szavát itta a tulajdonosának.

Igen, valaha szerette Camille-t, de az már a múlt, ami Magnus számára nem létezett többé. Nem, mióta Alec belépett az életébe. A fiú számára viszont nagyon is élénken élt. Bármi, ami kicsit is kapcsolódott Magnus múltbéli szerelmi életéhez heves érzelmeket volt képes kiváltani Alec-ből. Nagyon heveseket...

Magnus egy részről még örült is neki, mivel ez azt jelentette, hogy a fiú szereti és nem hajlandó osztozni rajta, ami valljuk be hízelgő volt. Másrészről viszont kezdett elege lenni a folyamatos, hasonló témájú vitákból.

Végül tehetetlen dühében összegyűrte a levelet és a szemközti falnak hajította, majd felállt, sebtében nyitott egy portált és vissza sem nézve átlépett rajta.

Alec homlokát a csukott ajtónak támasztva állt, mindkét kezét szorosan ökölbe szorította maga mellett. Próbált nyugalmat erőltetni magára, ám ez minden alkalommal, mikor új múltbéli szeretőre derült fény, egyre nehezebben ment. Azt hitte idővel majd könnyebb lesz, hogy majd napirendre tér felette és el tudja fogadni, hogy Magnus-nak bizony ő előtte is zajlott az élete, ám nem így lett.

Gyűlölt minden egyes vitát, minden egyes szóváltást, de képtelen volt magában tartani és egyszerűen átsiklani felette, hogy Magnus azokat az embereket is éppen olyan jól ismerte, mint őt, ha nem jobban. Épp úgy nézett rájuk, ahogy őrá, és talán éppen olyan szeretettel ejtette ki a nevüket, ahogy most az övét is.

Alec hallotta, hogy az ajtó túloldalán Magnus összegyűri azt a bizonyos levelet, majd hallotta a portál nyílásnak jellegzetes hangját is, végül pedig csend lett.

„Hát elment." – gondolta Alec.

Titkon abban reménykedett, hogy Magnus talán meggondolja magát, ám a lelke mélyén tudta jól, hogy nem így lesz. Megígérte, hogy segít az árnyvadászoknak és Magnus mindig tartotta a szavát. Alec végtelenül becsülte ezért, ám most az egyszer bármit megadott volna, hogy a boszorkánymester megszegje az ígéretét.

Magnus este ért vissza a hotelbe, ám Alec-et nem találta a lakosztályban. Korábbi vitájukra visszagondolva nem ült le megvárni, míg előkerül, hanem helyette azonnal a keresésére indult. Nem mellesleg Alec azon kijelentése, hogy „talán még itt leszek, mikor visszajössz" szintén nem nyugtatta meg a boszorkánymestert. Csak remélni merte, hogy a fiú nem gondolta komolyan azokat a szavakat és itt van valahol az épületben, vagy legalább a környékén.

Ám, mint kiderült, egy árnyvadászt megtalálni egyáltalán nem könnyű feladat. Pláne, ha az adott árnyvadász nem is akarja, hogy megtalálják.

Magnus bejárta az épület minden zugát, ám Alec-nek nyomát sem találta. Hiába kérdezősködött, a fiút mintha elnyelte volna a föld. Végül Magnus kibotorkált az udvarra, hogy kiszellőztesse a fejét. Nekidőlt az egyik fa törzsének, ám ekkor – kisebb szívrohamot okozva a boszorkánymesternek – egy nyíl fúródott a fába, közvetlenül a feje mellett. Magnus még azt is érezni vélte, hogy a nyílhegy a fülét súrolta.

Követte a lövedék irányát visszafelé, ám ha nem néz oda, akkor is pontosan tudta volna, hogy kitől származik.

Alec az épület tetején állt, sötét haját összeborzolta az enyhe szél, íját maga mellett tartotta a kezében és olyan szúrós pillantással tekintett le Magnus-ra, hogy a boszorkánymester kétszer is meggondolta, hogy továbbra is beszélni szeretne-e vele, vagy inkább visszavonulót fújjon.

Ám Magnus-t nem olyan fából faragták, hogy csak úgy megfutamodjon. Állta a fiú pillantását, közben jobb kezével hátra nyúlt a nyílvesszőért és egy könnyed mozdulattal kirántotta a fából, majd ezután hol a nyílra, hol pedig Alec-re pillantott.

- Lelőhettél volna – szólalt meg végül.

- Nem rád céloztam – felelte Alec, csak úgy félvállról, mintha az állítás ellenkezője sem bírt volna különösebb jelentőséggel. – Hogy van a barátnőd?

- Nos, ennek örülök. És Camille nem a barátnőm. Sőt, semmi másom sem. Volnál szíves lejönni?

- Jól érzem magam itt – mutatott körbe Alec, kezében továbbra is ott volt az íja. – Talán itt töltöm a nyaralásomat.

- Á, szóval még duzzogsz, igaz? Nem gondolod, hogy kissé gyerekes vagy, Alexander?

Alec ebben a pillanatban fogta magát, leugrott a tetőről, majd kecsesen – ahogy egy árnyavdászhoz illik – landolt a füvön. Pár másodperc múlva már farkasszemet nézett Magnus-szal.

- Gyerekes? – kérdezte, nem kis sértettséggel a hangjában. – Gyerekes volnék?

- Jelen pillanatban igen.

- Vagy úgy – mondta Alec. – Másokat is illettél ezzel a becses tulajdonsággal, vagy csak az enyém a megtiszteltetés?

- Elég ebből Alec! – csattant fel Magnus. – Kicsit gondolkozhatnál. És majd akkor gyere utánam, ha felnőttek módjára leszel képes beszélgetni erről – azzal Alec lába elé hajította a fából kihúzott nyilat és elviharzott a bejárat felé.