Alec kissé zavarodottan állt az ágya mellett. Egyik kezében egy kék inget tartott citromsárga virágmintákkal, a másikban egy lilát, amin rózsaszín pálmafák voltak. Furcsa fintorral az arcán méregette hol az egyiket, hol a másikat. Előtte az ágyon egy nyitott bőrönd hevert.

- Ugye ezt te sem gondolod komolyan, Izzy? – szólt húgához, aki épp a fiú szekrényében kutakodott. – Ezeket én nem veszem fel.

- Miért? Szerintem aranyosak – felelte a lány, még mindig a szekrénybe bújva.

- Aranyosak?! – csattant fel Alec. – Nekem közöm sincs ehhez a szóhoz.

Isabelle végre előmászott a szekrényből – még több, gyanúsan színes ruhával – és megvető pillantással nézett bátyjára.

- Tudod, szerintem Magnusnak tetszene – mondta végül mosolyogva.

Alec nem felelt, csak a szemét forgatta és félre hajította a cifra ruhadarabokat.

- Nem igazán értelek – folytatta Isabelle – Ha nem hordasz ilyeneket, akkor mégis miért vannak a szekrényedben?

- Nem tök mindegy? – próbálta Alec lezárni a témát, ám ez nem volt ilyen könnyű, ha a húgáról volt szó.

- Hát, nem. Szóval?

- Jól van, jól van. Jace sózta rám őket, oké?

Izzy-nek elkerekedtek a szemei. – Jace?!

- Ja – jött a rövid válasz.

- Lássuk csak jól értem-e. Jace ruhákat adott neked... Mi okból?

- Neki nem kellettek – mondjuk meg tudom érteni – mondta Alec, miközben továbbra is úgy méregette a húga kezében lévő ruhadarabokat, mintha valami csúnya fertőző betegséget terjesztenének. – Izzy, utoljára mondom, hogy nem fogom ezeket elvinni magammal. Még csak ezt sem tudom biztosan, hogy jó ötlet-e ez a nyaralás – mondta, majd leroskadt az ágyra.

Isabelle erre ledobta a ruhákat és tátott szájjal meredt bátyjára.

- Alexander Lightwood. Eszedbe ne jusson olyasmi, hogy visszamondod.

- De...

- Semmi de, Alec. Mész és pont.

- Mikor lettél ilyen szigorú? Mellesleg, mi van, ha itt van rám szükség. Ha...

- Most mentséget keresel?

Alec egy hatalmas sóhajjal a két kezébe temette az arcát. Maga sem értette igazán, hogy mitől tart. Az egyik fele ebben a pillanatban elindult volna, a másik fele pedig azt súgta neki, hogy jó árnyvadászként maradjon és tegye a dolgát.

- Alec, mi baj? – hallotta maga mellől Izzy hangját. Felnézett és aggódást vélt látni a lány szemeiben.

- Semmi... vagyis nem tudom.

- Nézd, tudom, hogy lelkiismeretfurdalásod van, de...

- Nincs is.

- Alec. A bátyám vagy, ismerlek, úgyhogy ne próbálj átverni. Nem kell mindig az árnyvadészt játszanod. Ember is vagy egyben és néha mindannyiunknak kijár a szórakozás.

- Lehet, hogy nem is tudom hogy kell azt csinálni – felelte a fiú.

- Majd belejössz – felelte Izzy. – Magnus mellett nem lesz nehéz.

- Ebben biztos vagyok.

- Nézd, szereted Magnust, igaz?

- Izzy... !

- Igen vagy nem?

- Igen, de...

- Akkor nincs de. Jót fog tenni ez a nyaralás, hidd el. Mitől félsz Alec?

- Talán magamtól.

- Ennyire azért nem vagy ijesztő – mondta a lány, miközben tréfásan beleboxolt Alec oldalába. – Na, vágj már jó képet hozzá. Mit fog szólni Magnus, ha ilyen savanyú képpel fogadod? Valami azt súgja, hogy a vidámabb embereket kedveli.

Erre már a fiú is elmosolyodott. – El sem tudom képzelni, hogy miből szűrted le ezt a következtetést – mondta. – Jól van, folytassuk. De ha lehet, akkor hagyjuk ki a szivárvány színeit.

- Ezt sajnos nem tudom megígérni – tréfálkozott Isabelle – De majd igyekszem.

Egy órával – és nem kevés ruhaügyi vitával – később Alec végre bezárta a bőröndöt és Izzy-vel a nyomában elhagyta a szobát.

Rá kellett jönnie, hogy az Intézetben nagyjából mindenki tudott már a közös nyaralásukról Magnus-szal, így nem is lepődött meg igazán, mikor a kijáratnál egy kisebb tömeg várt rá. Jace és Clary már messziről kiabáltak és integettek neki. Alec számított is rájuk, arra azonban nem gondolt, hogy az anyja is ott fog várni rá. Egy pillanatra meg is torpant. Tudta jól, hogy a kapcsolata Magnus-szal megbotránkoztatta a családját - főleg Maryse-t - viszont ez már egyre kevésbé tudta érdekelni.

Most, ahogy megállt anyja előtt, próbálta kideríteni, hogy mit is gondolhat, de nem tudott olvasni az arcáról. Néhány hosszú másodpercig némán néztek egymásra, majd Alec úgy döntött nem fog magyarázkodni és egy szó nélkül továbblépett... volna. Viszont Maryse hirtelen a karjánál fogva visszatartotta. Alec meglepetten nézett előbb a karján nyugvó kézre, majd a tekintete felfelé vándorolt anyja arcára. És most az egyszer Alec nem csak a közönyt látta rajta. Maryse sok-sok év után először látszott aggódó édesanyának. Az egész azonban csak a pillanat töredékéig tartott és ha Alec nem lett volna jó megfigyelő, talán fel sem tűnt volna neki a változás.

- Igen? - kérdezte a fiú. A hangjában semmiféle érzelem nem hallatszott.

- Én csak... beszélni akartam veled mielőtt elmész – szólt Maryse, de olyan halkan, hogy Alec is alig hallotta.

- Hát beszélj.

- Alec, tudom, hogy haragszol rám, amiért nem támogatlak... ebben, de...

- Ebben?! Mi az az ez, anya? Miért olyan nehéz elfogadnod? Vagy tudod mit? Nem kell elfogadnod. Nem kényszeríthetlek rá, de akkor legalább hagyj békén – csattant fel Alec, majd kirántotta a karját Maryse kezéből.

- Alec, várj! Bocsánatot akarok kérni.

Hirtelen csend lett. Még Jace és Clary is abbahagyták a beszélgetést. Alec döbbenten nézett az előtte álló nőre, Isabelle akkora szemeket meresztett, hogy félő volt kiesnek a helyükről.

- Bocsánatot? – kérdezett vissza Alec, mert nem igazán hitt a fülének.

- Igen. Tudom, hogy kissé szigorú voltam...

Alec jelentőségteljes pillantással nézett az anyjára.

- Jó, jó, talán nagyon. Nem akartam megérteni, hogy neked így jó és hogy boldog vagy. De már látom, hogy tévedtem, szóval... ne haragudj.

- Nos, azt hiszem megbocsátok.

- Érezd jól magad, Alec. Tényleg. És köszönöm.

Miután túltette magát a döbbeneten Alec már nagyon szívesen a háta mögött hagyta volna az Intézetet, de még túl kellett jutnia a Jace-Clary kettősön, akik jóformán elállták előle a kijáratot.

- Ugye nem gondoltad, hogy csak úgy elmehetsz? – kérdezte Jace karba tett kézzel és megjátszott sértődöttséggel a hangjában.

- Nem is reménykedtem benne – felelte Alec, majd mielőtt észbe kapott volna, kapott egy csontropogtató ölelést a fiútól, majd Clary-től is – bár az övé határozottan elviselhetőbb volt, már ami a csontjait illeti.

- Aztán semmi jót ne halljak rólatok! – mondta Jace tréfálkozva, amire Alec csak a szemét forgatta és próbálta nem elképzelni, hogy mire is gondolhatott Jace.

Miután mindenki kellően kibúcsúzkodta magát, Alec végre elérte a kijáratot, ám Izzy kitartóan követte.

- Talán te is jönni szeretnél, Iz?

- Az Angyalra, dehogy! – tiltakozott a lány feltartott kézzel. – Csupán biztos akarok lenni benne, hogy beszállsz abba az autóba. Na meg érdekel, hogy Magnus-nak mégis milyen kocsija van. Nem igazán tudtam rájönni, hogy mi illene hozzá.

- Én csak azt remélem, hogy az nem csillog – motyogta Alec, ám Izzy így is meghallotta és el kellett folytania feltörni készülő nevetését.

Alec leült az Intézet előtti padra, Izzy pedig mellé telepedett. Nem szóltak egy szót sem, de Isabelle nagyon jól tudta, hogy Alec ideges, mivel az ujjaival kitartóan dobolt a térdein.

- Befejeznéd végre? – kérdezte Izzy, mikor már kezdte idegesíteni Alec folyamatos dobolása.

- Micsodát?

- Az idegeskedést. Úgy viselkedsz, mint valami szűzlány.

- Izzy!

- Jól van, bocs. De tényleg nem értem, miért parázol.

- Te ezt nem értheted.

- Igazad van, nem tudhatom. Sosem voltam Magnus „pasija" – nevetett Izzy. – Megmondtam Alec, csak érezd jól magad és kész. Ennyi a trükkje. Bárcsak engem is elvinne valaki nyaralni!

- Ezt talán Simon-nak vesd fel.

- Mi?

- Ugyan Izzy. Lehet, hogy nem vagyok egy párkapcsolati szakértő, de azért látom, amit látok.

- Mi a fene! A végén még te adsz tanácsot nekem. Azt hiszem fejlődsz, bátyus.

- Ezt most vegyem bóknak?

- Akár...

Alec végre befejezte az ideges dobolást, viszont újra a gondolataiba feledkezett és ezúttal Isabelle sem törte meg a csendet.

Pár perccel később azonban nem tudta megállni, hogy ne szólaljon meg.

- A... Alec. – Semmi válasz. – Alec! Ezt látnod kell. Én biztos vagyok benne, hogy ez nem csillog. – mondta és ujjával az utca vége felé mutatott.

Beletelt pár másodpercbe, mire Alec feldolgozta a látványt. Magnus közeledett, méghozzá egy tűzvörös, nyitott tetős sportkocsiban.

Lefékezett a testvérpár előtt, majd levette a napszemüvegét és széles mosolyt villantott. Magához képest szokatlan öltözéket viselt. Egy laza melegítő volt rajta, ami tökéletesen illett az autó színéhez – amiről Izzy továbbra sem tudta levenni a szemét - a haja pedig a szokásos módon, tüskékben meredezett.

- Helló Alexander! Isabelle.

- Magnus... Kiraboltál egy autószalont? – kérdezte Izzy, még mindig csodálkozva.

- Ezt meg sem hallottam – felelte a boszorkánymester hamis sértettséggel a hangjában, majd Alec-hez fordult. - Indulhatunk?

Valószínűleg Alec is a látvány hatása alatt volt még, mert hirtelen meg sem tudott szólalni és Izzy bátorító lökése kellett hozzá, hogy végre megmozduljon.

- Öö... persze – tért magához Alec, majd a hátsó ülésre dobta a bőröndjét és beült Magnus mellé.

- Jó szórakozást – mondta Izzy, mielőtt elindultak volna.

- Biztosíthatlak, hogy meg lesz – felelte Magnus, majd gázt adott és a vörös sportkocsi csikorgó kerekekkel indult el, ám Izzy még látta, ahogy a boszorkánymester Alec ujjaiba fűzi a sajátjait a sebváltó felett és hirtelen nem tudta megállni, hogy ne mosolyogja el magát.

Megjegyzés:

Ez az első ilyen témájú fic-em, úgyhogy szívesen fogadom a kritikákat. :) 

Egyelőre nem terveztem hozzá folytatást, de lehet, hogy a fantáziám másképp fog erről vélekedni.

Addig is, remélem tetszik ez a kis iromány. :)