Fájdalom.

Az egyetlen dolog, ami mindig jelen volt az életemben. Az ember egy idő után annyira képes hozzászokni, hogy észre sem veszi, hogy mit okozhat a lelkével. Feltéve, ha hagyja, hogy mindez befolyással legyen rá. Ha képesek vagyunk uralni, nem hatalmasodhat fölénk. Ha megtanuljuk hogyan éljünk együtt vele, hozzászokunk.

De mi van akkor, ha ez az állapot nem tart sokáig? Valóban jó, ha nem veszünk róla tudomást? Mindez erősebbé tehet minket, vagy pusztán... az egész csak illúzióvá válik?

A fájdalom tudata nem egyenlő a gyógyulással. A fájdalom megmételyezi a gyógyulást. A fájdalom olyan, mint egy seb, amely sosem akar beforrni. Csak egyre jobban elfertőződik, ha nem kezeljük. Kezelni annyit jelent, hogy elősegítjük a gyógyulást. De ettől független a fertőzés veszélye még mindig fent állhat.

S mi van akkor, ha a fájdalom nyer?
Mi marad hát akkor nekem?

A tudat, hogy megpróbáltam. Hogy szebbé akartam tenni a fájdalmat, amit igazán sosem tudtam leküzdeni... És talán soha nem is fogom tudni.

━ Remus! – tompa hang csapja meg a fülemet, ám fogalmam sincs, hogy csak álmodom, vagy ez a valóság. Minden annyira homályos. – Kérlek, Holdacska... Mindez az én hibám!

A hang olyan ismerős... Hallottam már ezelőtt az álmaimban. Olyankor csak Ő létezett és Én. Csak Mi ketten. Senki sem tudott rólunk, és szabadon lehettünk... Boldogok.

Néha a tudatalattim sokkal jobban ismert engem, mint a józan eszem. Ő már rég tudta az igazságot, ami ellen az elmém küzdeni próbált. Ám sosem fedtem fel ezt a mélyen őrzött titkot. Talán azért, mert féltem. Vagy mert úgy igazán még én sem értettem meg ennek a jelentését.

━ Csak bajt hozok rád, kedves Holdsápom... Mindig is ezt tettem. Bárcsak ott lehettem volna, hogy megakadályozzam! – A hangja el-elcsuklik miközben beszél. Szürke szemeiben életemben először vélek könnyeket érezni. Ugyanis érzem a közelségét és az arcomra csöppenő nedvességet, ami nem lehet más, csak kósza, bús könnycsepp. Annyira nem rá vall mindez, mégsem próbálom leállítani. Túl szép ez az álom, hogy felakarjak belőle ébredni. – A Black család átkot hoz azok fejére, akik közel kerülnek hozzá. Most már értem, hogy az anyám miért gyűlöl engem ennyire... Én is átkot hozok. Átkot mindenkire magam körül...

Kellemes, meleg érintés lengi körbe a testemet, amikor megérzem, hogy nagy, forró tenyere a kezembe csúszik. Az érintése biztonságot ígér és az otthon melegére emlékeztet. Nem is törődöm a szavaival, hiszen az érintésével teljesen mást sugall.

━ Most mennem kell. – mondja rekedten és máris érzem a keze érintésének hiányát.

„Ne menj!" – szólók kétségbeesetten utána az álmomban. Nem akarom, hogy újra eltűnjön. Tartok attól, ha most elmegy, sosem látom újra. Viszont ekkor... Forró ajkak érintik a homlokomat. A bőrömet átjárja a boldogság. A lelkem többre vágyik.

Ígéret. – gondolom magamban a szót, ami először eszembe jut.

„Ígérd meg, hogy visszajössz!"

━ Ezentúl megfoglak védeni. – mondja rekedt hangon. – Önmagamtól is egyaránt.

A torkom elszorul. Legszívesebben üvöltenék, de nem érzek semmit. Ahogy eltávolodik tőlem, a testem azonnal jéghideggé válik és kiver a víz.

━ Nagyon lázas. – szólal meg egy kedves, ám bánatos női hang. – Minden tőlem telhetőt megteszek, de... Nagyon-nagyon megkínozták. – A hang elcsuklik. – Az is lehet, hogy...

━ Ne is mondjon ilyet, Miss. Pomfrey! – szólal meg az ismerős hang. – Remus erős. Fel fog épülni.

━ Black úrfi, Remus élet és halál között lebeg. – világosítja fel a nő. – Tudja, hogy... Miken megy keresztül minden Teliholdkor. Ezért is beteges sokszor. A szervezete nehezen viseli az átalakulást, és a Cruciatus átok...

Teljes képszakadás. Elvesztem az elmém felett az irányítást.

Éveket ugrok vissza a tudatomban. Emlékek vegyülnek álmokkal. Álmok pedig már rég elfeledett emlékekkel.

━ Látod azt ott? – kérdeztem a korlátnak dőlve.

Nem lett volna szabad a csillagvizsgálóban lennünk tanár nélkül, de Sirius mindig is megszegte a szabályokat. Mellém lépett és a vállunk szinte összeért, ahogy a Holdat kémleltük. Újhold volt, körülötte izzó fénykörrel.

━ Gyönyörű. – felelte, miközben engem nézett.

━ Holdudvarnak hívják. – magyaráztam. – A fénygyűrű miatt, ami körbe öleli a Holdat. – mutattam fel az égre. – Pszichológiai jelenségként a holdudvar hatás annyit jelent, hogy egy személynek egyetlen jó vagy éppenséggel rossz jellegű tulajdonsága alapján ítéljük meg a többi tulajdonságát is.

━ Szóval, ha azt mondom, hogy én szabályszegő vagyok, akkor egyből rossznak titulálnak? – kérdezte érdeklődve.

━ Valami olyasmi. – válaszoltam, bár én először más jelzőt használtam volna rá.

━ Ez hülyeség! – vágta rá. – Nem lehet egy tulajdonságból megítélni valakit!

━ Azt hiszem, ez nézőpont kérdése. A Teszlek süveg is hasonlóan dönt. A legerősebb tulajdonságunk miatt oszt be minket abba a házba, ahová szerinte tartozunk. De lehet, hogy nincs így. – vontam vállat. – Ez csak egy elmélet.

━ Valószínűleg nincs így. Hogyan kerülhettem volna be akkor én a Griffendélbe? – horkantott fel. – A családom minden tagja Mardekáros volt.

Felé sandítva kémleltem őt. A Hold fénye megvilágította a makulátlan arcát.
Tizennégy évesek voltunk. Szinte még gyerekek.

━ Bátor vagy, Sirius Black. A legbátrabb ember, akit ismerek. – mosolyodtam el. – Ezért hiszem, hogy az elmélet részben tényleg valós.

Őszinte meglepettséggel nézett rám. Valószínűleg nem számított a szavaimra, de nagyon is komolyan gondoltam őket. Bármennyire is szabályszegő és hirtelen haragú volt olykor, nem ismertem nála bátrabb embert.

━ Köszönöm, Holdacska. – mosolyodott el ő is lágyan.

Akkor hívott először így, de közel sem utoljára.