Magányos farkas az éjszakában,
Halad lassan az erdő árnyában,
Fenyőfák a Holdat néhol kitakarják,
Ő megszokta már az est félhomályát.

Hófehér bundája szürkeségbe olvad,
Tappancsai alatt a friss hó behorpad,
S ha az ágak között denevér elillan,
Kék szeme ravaszul, drágakőként villan.

Fák közül téved egyszer egy tisztásra,
Ezer napnak fénye csillan akkor rajta.
Éj sötétjében fehér gyémántként ragyog,
A magányos farkas tovább andalog.

A sűrű hóesés őt nemigen zavarja,
Egy helyben emiatt hiába maradna.
Belenéz inkább a jeges tó tükrébe,
Büszkén néz rá vissza fehér tükörképe.

Felkapaszkodik egy magas hegyoldalon,
Mancsai a sziklán csúsznak néha nagyon.
Ő tovább küzd, még nem adja fel,
S a csúcsot elérve végre békére lel.

Lassan elsétál a sziklaszirt végére,
Tekintetét fordítja a hatalmas égre.
Alatta a völgyben téli erdő pihen,
Délceg sziluettje kifürkészhetetlen.

A hóesés immár lassacskán eláll,
Puffadt felhőkön át ezüst Hold kukucskál.
Az erdő fái között téli szellő siklik,
A hegycsúcsok között vonítás visszhangzik.

Fent a sziklaszirten, a dicső magasban
Dicsőíti a Holdat a farkas egy dalban:
Bár még nem kapott egy életre társat,
Legalább megkapta e gyönyörű tájat.