Nappalként járom én az éjszakákat,
Napfényem a bánat, felszántja a tájat,
Perzselő nyár vagyok téli nyugalomban,
Megbánás a tüzem, száraz könnycseppek a porban.

Tavaszban élek bár, szomorú ősz vagyok,
Mióta létezem, lassacskán elmúlok,
Nyári nagy melegben téli szellőt hozok,
Mikor dúl az élet, legbelül meghalok.

Egy vagyok én, vándor, kinek minden lépte
Éjjelként hagy nyomot a nappali létbe,
S mikor más, szeretve, a csillagokat nézi,
Arcomat a magány napfénye égeti.

Valaki, kinek van minden, mégis semmi,
Túl távolinak tűnnek átlagos álmai,
Az, ki megtehetne dolgokat, de nem mer,
Aki még győzhetne... de már soha nem nyer,

Az, ki szívét száznak rögtön odaadná,
Végül válik mégis a magány rabjává,
Akinek lehetne sokkal több barátja,
Különcsége ettől mégis elrángatja.

Az vagyok, ki fázva, sivatagot járva,
Az, aki szomjazva, az esőben állva,
Siratja a tengert, mely lábát nyaldossa, s
Magányosan néz fel az elmúló Holdra.

🌒