Idén novemberben 8 éve, hogy elbúcsúztunk tőle. Egy pályázat hatására ébredtek fel a vele kacsolatos emlékeim, így megírtam két verset.


Érdekes ember volt az én nagyapám,
Huncut mosoly bujkált bohó arcán,
Fejét csóválta csupán nagymamám,
Ahogy virgonc viccek gördültek ajkán.

Nyúlánk nyulakat tartott ő a kertben,
Szemük vörösen világított a vidéki éjben.
Szétszórt magjait tyúksereg csipegette,
Lehullt tollaikat fürgén tovaseperte.

Gyér gyümölcsfák gyűltek háza udvarán,
Gyümölcsükkel kínált minket ősznek derekán,
Termésekkel bőven megrakott kosarát
Büszke örömmel hozta el mihozzánk.

Amije volt, velünk mindig megosztotta,
Vasárnapi ebédünkre az áldást ő mondta,
Bárkinek szívesen segítségét nyújtotta,
Temploma udvarán nyáron a füvet nyírta.

Tiszteletesük többször társaként fogadta,
Kórusukból kihallatszott érces énekhangja.
Szerető emberként emlékeztek meg róla,
Amikor életét végül az Úr kezébe adta.

Más nagyapát nem ismerhettem sajnos,
Őérte viszont a hálát szüntelen kimondom,
Bölcs mondásait, mint ragyogó csillagot
Szívembe zártam, igazi, örök vagyonom!

Bár lelkemet bántja most a fájdalom,
Történetét dalommal nektek átadom,
S ha elvétve elszomorodom, arra gondolok,
Találkozunk mi még egyszer, egy szép napon!