Pansy aznap már nem volt képes koncentrálni semmire. Legalább olyan révedő tekintete lett, mint Lunának, egyfolytában sóhajtozott, és alig hallotta meg, ha hozzá beszéltek.
Délután összeültek Dracóval a klubhelyiségükben megcsinálni a házi feladataikat, de míg a fiú néha-néha lekörmölt egy mondatot, ő csak hozzáérintette a megmártott pennáját a pergamenhez, és közben a semmibe bazsalygott. A penna már galleon-méretű foltot csinált a pergamenen, de a lány nem vette észre.

– Látom, bevált a bájital – szólalt meg ekkor a fiú vigyorogva.
– Honnan tudod? – kérdezte Pansy meglepetten.
– Csak rád kell nézni. – Ezen a lány vihogott, aztán sóhajtott egyet.
– Tökéletes módszer ez a szerelmi bájital. Örökké hálás leszek neked.
– Nagyon helyes. És hogy fogod beadni Lunának a következő adagot?
– A mit? – kérdezte Pansy álmatagon.
– A következő adag bájitalt, mit. Remélem, nem gondoltad, hogy örökké tart majd a hatása egyetlen dózisnak. – A lány erre úgy tért magához, mintha egy vödör vízzel öntötték volna nyakon.
– Öhh... Természetesen nem gondoltam azt – felelte duzzogva, és kényelmetlenül feszengeni kezdett a helyén. – Vajon mikor kell majd beadni? – tudakolta óvatosan.
– Hát, ez gondolom, egyénenként változó. Van, akin hamar átmegy, de biztos olyan is van, akire egész sokáig hat. – Pansy erre gyorsan felpattant.
– Én akkor most... kihasználom, amíg még tart a hatása – mondta Dracónak, és beviharzott a lányok hálókörletébe. A fiú csak röhögött.

Pansy magához szólított egy törölközőt, aztán elment, és alaposan megfürdött, hajat mosott, manikűrözött, pedikűrözött, aztán magára húzta legkivágottabb felsőjét, legselymesebb tapintású harisnyáját (hátha megint megfogja a lábát a szőke lány), kedvenc miniszoknyáját és magassarkú cipőjét, majd magára permetezett egy jelentősebb mennyiséget a Lunának annyira tetsző parfümből is. Így felkészülve ellenállhatatlan vonzereje biztos tudatában vonult a Hollóhát tornya felé. Útközben összeakadt Chóval, aki meg lefele ment a lépcsőn, és ez kapóra jött neki.
– Á, Cho! Pont jó, hogy az utamba akadtál. Szólj már Lüke Lovegoodnak, hogy Piton professzor hívatja.
– Piton professzor? Lunát? Minek? – kérdezte amaz gyanakodva.
– Mit tudom én. Gondolom, valami bájitaltannal kapcsolatos dologról akar vele beszélni – vágta ki magát Pansy.

– Nézd, én éppen fürödni megyek. Nem tudnád magad megmondani neki? – Pansy csalódottan ropogtatta az ujjait. Sejtette, hogy ha ő mondja meg Lunának, akkor száz százalék, hogy nem fog hinni neki. Pedig milyen jól jött volna ki ez a véletlen összetalálkozás a hollóhátas Chóval.
– Az a fürdés ráér, ennyit meg tudsz tenni szerintem. Vagy azt akarod, hogy én magam menjek be a Hollóhátba? – kérdezte fenyegetően. Úgy tűnt, Cho jobban belegondolt, és így már neki sem tűnt túl jó ötletnek, hogy Pansy odamenjen, ezért végül lemondóan válaszolt.
– Na, jó, átadom az üzenetet – mondta a lány, és visszafordult.
– Helyes – mosolygott erre Pansy, és elégedetten indult el az ellenkező irányba.
Lement pár szintet, aztán egy teljesen kihalt folyosón bebújt egy drapéria mögé, és várt. Pár perc múlva már meg is jelent a szökdécselő Luna, aki jóhiszeműen sietett Pitonhoz. Pansy ekkor kiszökkent a textil mögül, elkapta a szőke lányt, és berántotta magával a búvóhelyre, mint egy ragadozó a zsákmányt.

– Nahát, Pansy – szólalt meg Luna a meglepődés leghalványabb jele nélkül. – Piton professzorhoz kell most mennem, de ha valami fontosat szeretnél mondani, akkor várj meg, visszajövök – mondta udvariasan.
– Nem kell ahhoz a denevérhez menned, csak én találtam ki, hogy kicsalogassalak a házadból – mondta neki a barna hajú.
– Ó – felelte Luna. – Értem. – Egy cseppet sem zavarta, hogy Pansy az előbb vetette rá magát, és hogy épp szorosan öleli.
– De semmi fontosat nem akartam mondani, csak egy kicsit folytatni, amit a mosdóban elkezdtünk – nyögte Pansy, és végigsimított Luna hosszú haján.
– Talán ez sem a legideálisabb hely – felelte a szőke.
– Nem jutott jobb az eszembe.
– Menjünk inkább be egy üres tanterembe – vetette fel Luna. Erre Pansy szélesen elmosolyodott; úgy néz ki, még tart a bájital hatása.

– Nagyon jó ötlet – mondta, és kikukucskált a drapéria mögül. Senki nem járt arra, teljesen üres volt a folyosó. Ekkor előjöttek, és Pansy hallgatózni kezdett az egyik tanterem ajtaján. Nem hallatszott semmi, így bementek, aztán magukra zárták az ajtót mindenféle bűbájjal.
– Ráteszek egy olyan varázslatot az ajtóra, hogy csak belülről lehessen kinyitni.
– Rendben – vágta rá Pansy. Hiába, büszke volt az ő okos kis hollóhátasára. Neki még egy sima lezáróbűbáj is nehezen jött össze.
Ezután bevonultak a terem legeldugottabb sarkába, az egyik ablak mellé. Ott Luna derékon ragadta Pansyt, a szokott módon a falnak nyomta, és hozzásimult; a mardekáros ettől megint elfelejtett lélegezni. Ilyen közelségben érezni az imádott lány testét... ez több volt, mint izgató. Ekkor a szőke felfedező körútra küldte egyik kezét; előbb beletúrt a tíz perccel ezelőtt selymesre varázsolt barna hajkoronába, aztán a lány fülcimpáján időzött egy kicsit. Utána Pansy arcát simogatta meg hosszú fehér ujjaival, majd az ajkát. Amaz erre bekapta a hollóhátas mutatóujját, és szopogatni kezdte.

Aztán Pansy nekibátorodott, megfogta Lunát, megfordult vele, és most ő nyomta a falhoz. De így is a szőke maradt a vezéregyéniség, szorosan magához húzta a mardekárost, és lágyan belecsókolt a nyakába. A forró ajkak érintésétől Pansy mélyen felsóhajtott, és közben a kezével a hollóhátas tincseivel játszott. Még magának sem merte bevallani soha, hogy valójában hajfétis imádó volt; a szőke haj volt a gyengéje. Dracóval is ezért kezdett el barátkozni valójában, azok miatt a szép világos fürtök miatt. De Luna szőkesége minden eddig látott színnél gyönyörűbb árnyalatban játszott, még így is, hogy a téli délutánon Pansy alig látott valamit belőle. Amikor Luna keze a fenekére vándorolt, egy aprót sikkantott, az ajkába harapott, és szinte már homályosan látott, úgy révedt ki közben az ablakon. Odalent egy alak hagyta el a kijáratot, és ment a Tiltott Rengeteg irányába. Ebben a pillanatban Pansyt ez érdekelte a legkevésbé; lehunyta a szemét, és úgy élvezte a kényeztetést. Aztán amikor újra kinyitotta, az alak kicsit oldalt fordult, hogy az erdő felé kanyarodjon, és ekkor megcsillant valami az arcán; egy szemüveg volt. Erről, és a járásáról a lány felismerte, hogy Harry Potter az, aki odakint van.

Ez a felismerés egy ötletet sugalmazott neki. Azonban semmi kedve nem volt éppen most foglalkozni vele, jobb dolga is volt ennél, mégpedig Lunát ölelgetni, Lunát csókolgatni, Lunát simogatni, tehát igazán beláthatta volna az az ötlet, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont. De a nyavalyás nem tágított, és idegesítően harsogta, hogy de igen, ez a legalkalmasabb, ennél jobb nem valószínű, hogy fog adódni, és hát az ígéret szép szó... Ez utóbbi gondolat kiváltképp bosszantó volt; Pansy egyébként sem arról volt híres, hogy megtartja az ígéreteit. De pont a szép szőke Dracót cserbenhagyni, aki szinte a testvére... A lány most már biztos volt benne, hogy elmeháborodott lett, vagy tudathasadásos. Mindegy is, azt a rohadt kis hangot úgy látszik, csak egy módon lehet elhallgattatni; ha enged neki. Pansy szomorúan sóhajtott egyet, és kibontakozott Luna öleléséből.

– Öhh, Luna, figyelj csak...
– Hmmm? – motyogta amaz Pansy nyakába bújva.
– Izé... én... annyira sajnálom, de most... huhh – kacagott fel, mert ekkor a szőke megnyalta a nyakát. – Szóval... egy kicsit most itt kell, hogy hagyjalak, de már jövök is vissza azonnal.
– Hová mész? – kérdezte Luna kócosan és kissé ziláltan.
– Eszembe jutott valami, és ha nem csinálom meg azonnal, el fogom felejteni. Sietni fogok, azonnal itt leszek megint, oké? – A hollóhátas erre csalódott arcot vágott, és beletörődve sóhajtott egyet.
– Hát jól van – mondta bánatosan, és dülledő szemeivel Pansyre nézett.
– Mindjárt itt vagyok, észre sem veszed, és már meg is jöttem – mosolygott a mardekáros, azzal kisietett a teremből.

Úgy rohant le a lépcsőkön, ahogy csak magassarkúja engedte, és egyenesen a Mardekár klubhelyiségébe viharzott. Ott aztán kivágta az ajtót, és széles mosollyal nézett végig az asztaloknál ülő néhány diákon és Dracón. Jöttére a fiú felkapta a fejét, és összecsukta a bájitaltankönyvet, amit épp olvasott.
– Nocsak, valaki itt nagyon vidám – vigyorgott. – Csak nem összejött végre valami? – kérdezte. Erre Pansy odament hozzá, és ledobta magát a vele szemben lévő fotelbe.
– Igen, összejött, nem is akármennyire. Végre...
– Na, gratulálok – szólt a fiú elismerően, és egyben megkönnyebbülve is. Pansy állandó szerelmi sirámai lassan már az ő idegeit is kikezdték.
– De most tanakodhatok, hogy hogyan adjam be neki a következő adag bájitalt.
– Hát, akkor tanakodj – mondta Draco, és megint kinyitotta a könyvét.

– De ahhoz, hogy nyugodtan gondolkodni tudjak, egyedül kell lennem. Halljátok? Egyedül! – harsogta aztán, körbenézve a klubhelyiségen. Erre néhány gyerek, aki ott ült, szedte a sátorfáját, és sietősen elhúzta a csíkot; nem volt kedvük az akaratos lány hisztijéhez, könnyebb volt inkább lelépni. Draco azonban meg sem mozdult.
– Nem hallottad, mit mondtam? – hajolt közel hozzá a lány. – A „Pansy egyedül van" azt jelenti, hogy te sem vagy itt.
– Ne már, ki akarsz innen dobni, mint valami szaros kis alsóbbévest?
– Igen – vágta rá a lány. – Csak így tudok nyugisan gondolkodni. Vagy azt akarod, hogy miattad ne tudjam majd beadni Lunának a bájitalt? – nézett rá a lány felettébb vészjóslóan. Ez a tekintet már a fiúnak sem volt tréfadolog; erőt vett magán, és felállt.
– Akkor jó elmélkedést – mondta savanyúan, és a fiúk hálókörlete felé fordult.
– Ne oda menj! – szólt rá Pansy.

– Miért ne?
– Menj ki inkább, és gyakorold az animágiát.
– Kint hideg van, nincs most hozzá kedvem.
– Mikor változtál át legutoljára? – kérdezte erre a lány számonkérőn, és csípőre tette a kezét.
– Hát... talán két hónapja.
– Két hónapja? – hördült fel Pansy. – Mit szólna apád, ha ezt hallaná? Nem azért tanított meg az animágiára, hogy aztán két hónap alatt mindent elfelejts.
– Nem felejtettem el semmit.
– Azt te csak hiszed! – csattant fel a lány. – Nyomás kifelé gyakorolni!
– Jól van már anya, megyek – duzzogott Draco, és a kőfal-ajtó felé sétált.
– A Tiltott Rengeteg szélén gyakorolj, ott nem láthat meg senki.
– Igenis, anya – nézett vissza a fiú kicsire összeszűkült szemmel, aztán kiment, és döngve bevágódott mögötte a fal.

Pansy elégedetten kuncogott magában, aztán várt egy kicsit, és ő is kiment. Felsietett az első emeletre, és ott a folyosón keresett egy ablakot, ahonnét tűrhető rálátás adódott az erdőre. Egy ideig semmi érdekeset nem látott, hiába meresztette a szemét, de aztán mozgás támadt valahol az egyik fa tövénél a távolban, majd megint semmi. A lány várt még, és aztán kijött egy alak a fák közül. Pansy ennyit látott csak, át kellett mennie egy másik ablakhoz, ami a nagy tölgyfaajtó előtti térségre nézett. Mire odaért, az a valaki is épp bement a kastélyba. Erre ő leszaladt a lépcsőn, és a fordulóban megbújt. Odalentről Harry Potter hangját hallotta felszűrődni.
– Nézzétek, mit találtam! A birtokon voltam egy kicsit szellőzni, amikor megláttam.
– Milyen szép! – mondta ekkor Hermione. Pansy háta megint végigborsózott.
– Már úgyis régóta akartam még valami háziállatot – felelte a fiú.
– Kandúr vagy nőstény? – hallatszott Hermione kérdése. Pansy erre kikukkantott a rejtekéből. Harry a kezében tartott egy hófehér macskát, amit épp megfordított, és felemelte a farkát. Az állat megveszekedetten küzdött a fiú kezében, de esélytelen volt; Harry biztosan tartotta.
– Kandúr. – Pansy csak ennyit hallott, mert vissza kellett húzódnia, és szájára szorítania a kezét, ha nem akarta, hogy a nevetése lebuktassa. A másik kezével a hasát fogta, és a könny is kicsordult a szeméből a röhögéstől.

Amikor megint ki mert bújni, a baráti hármast a pincék felé látta elmenni. Sejtette, hogy a konyhába tartanak, hogy enni adjanak a frissen befogott macskának. Beletelt jó pár percbe, míg alaposan kinevette magát, aztán várt még egy kicsit, nehogy beléjük botoljon megint. Azok hamarosan meg is jelentek újból, és ezúttal felfelé indultak a lépcsőn. Pansy gyorsan beszökkent egy szobor mögé, és úgy leskelődött.
– Gyere, felmegyünk, megmutatom neked a Griffendél klubhelyiségét – mondta Harry a macskának, aki erre eszeveszetten próbálta kiverekedni magát a fiú karjaiból.
– Talán máris meghajtotta a pite – vetette fel Ron.
– Csinálnunk kell neki egy almot – szólalt meg Hermione is. Pansy többet nem hallott, mert inkább befogta a fülét; ha még egy szót hall, hát biztos, hogy hangos hahotában tör ki.

Amikor végre megint egyedül lett, a szemét törölgetve ment vissza a Mardekár klubhelyiségébe. Oda időközben már visszaszivárogtak az emberek, de mihelyst meglátták Pansyt, elmenekültek megint. A lány nagyot szusszanva terült el egy szép zöld kanapén, és visszagondolva a látottakra még egy darabig nevetgélt magában. Aztán furcsa érzete támadt; mintha valamiről megfeledkezett volna. Nem tudott rájönni, mi lehet az, ezért a jól végzett munka feletti elégedettséggel hamarosan el is ment aludni.