Viktor szeme félelmetesen csillogott, miközben Mariát fogta. Nem számított arra, hogy valaki az útjába fog állni, s meg fogja akadályozni abban, hogy visszavigye táborukba a lányt. Főleg nem egy bátor De Noir. Igaz, kívülről nem látszott ijedtnek, de legbelül kicsit azért tartott Robintól. Eddig nem találkozott vele, de már most látta, hogy nincs sok előnye vele szemben. 

Ekkor Robin közelebb ment hozzájuk, s egyenesen Viktor szemébe nézett, majd így szólt:

- Te egy Dán vagy, igaz?

Viktort váratlanul érte ez a kérdés. Arra számított, hogy Robin rögtön támadni fog, de ahhoz képest elég jó a helyzet. Ő is előrébb lépett egy kicsit, s magabiztosan válaszolt:

- Igen, Viktor a nevem, ha eddig még nem hallottál volna rólam. Apám a nép vezére, és ezért egyben szolgálom is őt. 

Robin is eléggé meglepődött Viktor viselkedésén, mert ő is, ahogyan a Dán fiú ellenségeskedésre számított. "Talán így is meg lehetne oldani a dolgokat." - gondolta magában. Lehet, hogy a Dánok valójában mások, mint hitte?

- Én Robin De Noir vagyok - mutatkozott be illedelmesen, majd Mariára tévedt a szeme, aki tekintetével azt üzente neki, hogy segítsen.

Robin vette a jelet, s most már kicsit gyorsabb tempóra váltott a beszélgetésnél.

- Viktor, te honnan ismered Mariát? - kérdezte még érdeklődve.

A Dán fiú, mintha csak erre a kérdésre várt volna elmosolyodott, s vetett egy gyors pillantást Mariára, aki most nem rá koncentrált.

- Ez egy hosszú történet, de mondhatni már régóta ismerjük egymást a hercegnővel és elég jó barátok is vagyunk, igaz? - fordította maga felé a lányt, aki elég rémültnek tűnt, de egy aprót azért bólintott.

- Hát.... én nem teljesen így látom. Ha olyan jó barátok lennétek, akkor elengednéd őt - mordult Robin.

- Ó, ugyan már! Hiszen Maria nem is akar tőlem elmenni, ugyanis szeret - harsogta nevetve.

Ahogyan ezt Viktor kimondta máris két emberben indított el érzelmi lavinát. Csupán a szavaival. Robin például irigy volt, mert nem tudta elképzelni, hogy még valaki más is szeresse a lányt úgy, mint ő. Tiszta szívből szerette Mariát, ezért is akarta megvédeni őt, s azt nagyon nem szerette volna, hogy Viktor rabolja el a szívét.

Maria fejében hirtelen született egy ötlet, ahogyan Viktor szavait hallotta. Robin még biztos nem bánta meg teljesen azt, amit tett, de ez most pont így a javára is válhat, ugyanis azt gondolta ki, hogy féltékennyé teszi Robint. Úgy csinál, mintha Viktort tényleg szeretné, s akkor Robin majd jól átérzi a helyzetüket. Igen, ezt fogja tenni!

- Valóban így van ez, Maria? - kérdezte Robin meglepődve, és egyben hitetlenkedve, majd meg sem várva a lány válaszát újból szólt:

- Nem, Maria engem szeret!

- Ó, azt te csak hiszed! Mi már akkor megszerettük egymást, amikor még csak nem is ismerkedtünk meg teljesen! - kiabált Viktor, de közben nem engedte el a lány kezét.

- Ha valóban így van, akkor engedd el! Úgy is el fog szaladni tőled, és ide jön hozzám! - magyarázta Robin, majd Viktor elbizonytalanodott arcát látva elmosolyodott - Na, gyerünk! Vagy nem mered megtenni? - gúnyolódott.

- Hát jó, legyen, ahogy te akarod - duzzogott, majd elengedte Maria kezét.

Sorsdöntő, de mégis kissé nevetséges volt ez a fajta megoldás, viszont igazságos is.

Maria, aki immár szabad volt ott állt a két fiú között, de valamennyivel közelebb Viktorhoz. Most nem gátolhatta volna meg semmi abban, hogy odamenjen Robinhoz, akit igazán szeret, csak hogy nem rég egy kicsit össze is vesztek, s így a lány e szempontok szerint döntött. Robin már nagyon izgult, s várta, hogy a lány jöjjön, de nagy meglepettségére rá sem nézett. Végül elindult. A rossz az volt ebben az egészben, hogy nem hozzá, hanem Viktorhoz. Mindkettő fiúnak kikerekedett a szeme, majd arcukon minden érzelem látszott. Robin arcán a csalódás, Viktorén pedig az elégedettség, de egy kis értetlenség is, hiszen nem erre számított. Maria odaállt a Dán fiú mellé, s átölelte, amit az viszonzott. Mikor vége lett ölelkezésüknek mindketten Robin felé fordultak, majd Viktor megszólalt:

- Nos, Robin szerintem ez egy egyértelmű jelzés volt a hercegnőtől, nem gondolod? Nem hittél nekem, pedig én megmondtam, hogy ez lesz. Maria engem szeret - hangsúlyozta ki az utolsó szót. 

Robin meg sem tudott szólalni, annyira sokk alatt volt. Nem tudta,  mit kezdjen a helyzettel, de belátta, hogy veszített, s félreismerte Mariát. Úgy hatott ez rá, mintha egy kést döftek volna a szívébe. Pedig Maria őt szereti! Vagy nem? De hiszen szerelmet is vallott neki a várnál.

- Maria! Miért csinálod ezt? Hát még sem engem szeretsz?! Őt választod helyettem?! - fakadt ki.

A lány válasz helyett csak még jobban hozzásimult Viktorhoz, s élvezte ezt a fura helyzetet. A fiú, hogy még jobban bosszantsa Robint magához húzta Mariát, s a lány meglepettségére száját az övére nyomta. Maria azért ezt nem akarta volna, de nem is ellenkezett, hiszen ezzel is csak még jobban féltékennyé teheti Robint. Direkt úgy csinált, mintha élvezné a csókot, s utána még vissza is csókolta. Robinnak most már tényleg elege lett.

- Na ide figyeljetek mindketten! - lépett oda hozzájuk indulatosan, mintha szét akarná őket választani.

- Nem elég, hogy csalódnom kellett benned - fordult Maria felé, ugyanis e szavait neki intézte - még be is kell látnom, hogy hazudtál is minden érzelmedről, amit elmondtál a várnál! Te pedig - fordult most Viktorhoz - képes vagy a szemem előtt megcsókolni azt, akit szeretek! - ordította mérgesen. 

- Hát jó, legyen, ahogy ti akartátok! De rám ne számíts többé, Maria! - kiabált, majd hátat fordítva nekik elment.

Maria szeme megtelt könnyekkel, hiszen Robin ennyire még nem kiabált vele soha, és még nem látta ilyennek. Teljesen kikészült. Azért ennyire nem szerette volna féltékennyé se tenni, de most igazán, tényleg túl lőtt a célon. Szívesen utána szaladt volna, hogy megmondja neki, ő ezt mind csak egy dologért tette, s nem is szereti Viktort, de már késő volt. Nem bírta tovább: könnyei utat törtek, s arcán szép lassan végighaladva folytak le. Viktor ezt észre is vette, s újra megölelte Mariát.

- Ssss, nyugodj meg! Semmi baj! - vigasztalta, de Maria most nagyon elkeseredett.

- Ez... ez... az én hibám - szipogta a fiú vállába fúrva arcát - nem kellett volna ezt tennünk!

- Héj,... te mindent jól csináltál! Semmi okod sírni! Nagyon örülök, hogy engem választottál! - nézett hálásan Maria szemébe, de a lány nem viszonozta pillantását.

 - Maria! Nézz rám! - mondta Viktor, mire a lány rá vezette tekintetét - szerintem te egy nagyon szép, és kedves lány vagy, úgy hogy semmi okod ebben kételkedni. Ja, és Robinnal ne foglalkozz! Nem érdemel meg téged! Nem úgy bánik veled, ahogyan kéne! Ők azt hiszem nem is tisztességesen élnek, mert azt hallottam, hogy lopkodnak és...

- Az már a múlté! Azóta megváltoztak! Sokkal jobbak lettek, mint az előtt! - védte Maria a De Noirokat.

- Héj, te véded is őket? Most komolyan, szerintem mi sokkal jobbak vagyunk náluk. Na de ne is beszéljünk erről. Inkább gyere, hazaviszlek a táborba!

Maria egy pillanatra lefagyott. Hogy vissza menjen oda, ahol nem rég még fogolyként bántak vele? Viszont, ha a kastélyba megy, akkor Robin elmeséli az imént történteket, és akkor ki is tagadhatják a családból, mint árulót. Nagyon fura lenne az, de végül, nem volt más választása: beadta a derekát.

...

Robin felháborodva és mérgesen lépett be a kastélyba, ahol négy értetlen arccal találta magát szemben. Az egyik apjához, a többi pedig Benjaminhoz, Lovedayhoz, és Miss Heliotrophoz tartozott. Dühösen levágta magát az egyik székre, majd karba tett kézzel nézett maga elé.

- Robin! Hát veled meg mi történt? - kérdezte csodálkozva Loveday - Miért vagy ilyen mérges? És Maria?

Robin egy nagy levegővétel után végre megszólalt. Hangja cseppet sem volt vidám.

- Elmentünk az erdőbe. Először Maria, utána pedig én. Találkoztunk egy Dánnal, személyesen Viktorral, aki elcsábította Mariát, és most épp együtt vannak valahol, messze tőlem - hadarta gyorsan, a többiek pedig csak épp hogy felfogták a hallottakat. Csend telepedett a helyiségre, majd azt Benjamin hangja törte meg egy kis idő után:

- Na jó, én eddig bírtam. Elmegyünk ahhoz a néphez, és móresre tanítjuk őket! Nem fogják többször elrabolni az unokahúgomat! - állt fel hirtelen, majd Lovedayhoz fordult, s hangja lágyabb lett:

- Neked nem muszáj jönnöd, drágám. Ez egy veszélyes hadművelet lesz.

- Benjamin, ne kezd megint! Tudod, hogy úgy is megyek! Nem hagyom cserben Mariát! Ja, és csak úgy közlöm, hogy elég jól ismerem az erdőt! - mondta az asszony, majd ment készülődni.

- Nők - legyintett nevetve Benjamin, de bár ne tette volna, ugyanis az elkerülte a figyelmüket, hogy Miss Heliotrope még itt van.

- Már bocsásson meg, uram, de szerintem mi, nők is elég rátermettek vagyunk az ilyen dolgokra, szóval csak ne becsüljön le minket - indult fel az emeletre, majd a lépcsőfordulóban visszanézett - ja, és én is magukkal megyek.

Na ez a dolog még jobban aggasztotta az uraságot, de még Coeurt is.

- Nem nőknek való kaland az ilyesmi! - csóválta a fejét a vezér - Na, nem baj. Végül is minél több annál jobb, nem igaz? - nevetett, de Benjamin nem.

Mikor ezt Coeur látta, komolyabbra váltott.

- Ne féljen, Merryweather! Kiszabadítjuk az unokahúgát! Szólok még pár De Noirnak is! - paskolta meg a kastély urának hátát.

- Igen, köszönöm, csak félek, mire odaérünk már túl késő.... Nem ismerem ezt a népet, így azt sem tudom, mit tennének az unokahúgommal.

- Ne mondjon ilyet! Odaérünk! - mondta, majd fia felé fordult, aki még mindig a karosszékben ült - Robin! Menj, hívd a barátaidat is, úgy gyorsabban végzünk! - parancsolta, mire a fiú kénytelen volt neki engedelmeskedni, pedig elég mérges volt Mariára azért, amit tett.

Lassan ment el az ajtóig, talán túl lassan is, ami Coeur De Noirnak is feltűnt.

- Kicsit gyorsabban, fiam! Sietnénk! - noszogatta, mire az már futó tempóban ment tovább. Igen ám, csak hogy nem volt szándéka elmenni a többiekkel. Ugyan minek? Maria már úgy sem szereti, akkor minek fáradozzon érte? Úgy tervezte, hogy szól a barátainak, de majd ő nem megy velük. Az is megfordult a fejében, hogy majd így gyávának nézik, de most kinek akar megfelelni? Talán az apjának? Áh, az hülyeség! Ezekkel a gondolatokkal, és az elhatározással, hogy nem megy majd a többiekkel szaladt a vár felé.