Maria szaladt gyorsan előre, viszont még hallotta a De Noir vezér fájdalmas ordítását maga mögül. Kockázatos lett volna visszafordulnia, hiszen akkor máris elkapnák, ezért hátra se nézve rohant tovább. Leakarta rázni a nyomában lévő Viktort, akinek sebes lépteit egyre közelebbről hallotta maga mögül. Egy gyors pillantást vetett hátrafelé, hogy felmérje előnyét, ám ez volt a veszte... A talaj itt már nagyon lápos volt, így a lány elvesztette egyensúlyát, s lábai kicsúsztak alóla, ezért a földön kötött ki. Ez még sajnos rosszabbodott, ugyanis erre már lejtők is voltak. Maria gurult egyre lejjebb, míg egy fatönk elállva útját meg nem állította, s innentől már csak a földön feküdt kissé koszosan.  Szép, uszályos ruháját belepte a sár, s karján ütések nyomai látszódtak, amiket esés közben szerzett. Óvatosan hozzáért sebeihez, ám kezét rögtön el is vette onnan, s fájdalmában felszisszent. Megpróbált felállni, ám lába összecsuklott alatta, s visszaesett a földre. Megnézte, hogy mi van a lábával, s rájött, hogy nem csak egyszerűen lehorzsolódott, hanem még ki is ment az egyik bokája. 

Keserűen felnevetett szerencsétlenségén, s azon, hogy folyamatosan bajba keveredik. Mindig ő! Csak ő ilyen szerencsétlen! Miért kellett elszaladnia? Maradhatott volna még a Dánokkal, legalább akkor a bokája rendben lenne! Újból erőt vett magán, s immár egy fatönkhöz támaszkodva próbált felállni. Már majdnem sikerült, de amikor járásra került volna a sor, megint elesett. Ez így nem lesz jó - gondolta magában. 

Hirtelen meghallotta, hogy valaki közeleg. Normális esetben ennek örült volna, ám rögtön tudatosult benne, hogy ez csak Viktor lehet. Kétségbeesetten próbált valahol elbújni, ám ez most így sebesülten nehéz volt. Mivel felállni nem tudott, próbált arrébb kúszni a földön. Egy bokorba akart húzódni, s ezt gyorsan sikerült is megtennie. Most már onnan nézte, ahogy Viktor őt keresi.

- Hercegnő!! Gyere elő, tudom, hogy valahol itt vagy! 

Maria lélegzetvisszafojtva figyelte, s igyekezett mozdulatlanná válni. 

- Jaj, ez annyira unalmas! Gyere elő, nem foglak bántani! 

Közben pont elment a bokor mellett, ahol Maria lapult, s már egyre csak távolodott onnan. Ezt követően a lány kissé megkönnyebbült, s próbálta jobban kiegyenesíteni sebesült lábát.

...

Mindenki csak egy irányba nézett, pontosabban a De Noir vezér felé. Még mindig nagyon szenvedett, s fekete ruhájára már rá is száradt a vér. Arca megviselt volt, s levegő után kapkodott. 

Benjamin arca egyre mérgesebbé vált, s belül szinte már fortyogott a haragtól. Keze remegett a feszültségtől, s kardját egyre közelebb tartotta Árpád nyakához. Bosszút akart állni ezen a népen, s érezte, hogy már csak percek választják el attól, hogy valami meggondolatlan dolgot tegyen. 

- Uram, ne! - hangzott valahonnan a háta mögül Digweed hangja, aki már belelátott Benjamin fejébe, s sejtette, hogy mire készül. 

Benjamin még habozott, s ezt ki is használta Árpád, mert közbeszólt:

- Tegye meg, de ezzel nem jut előre! Ha én meg halok, a fiam itt van, majd ő átveszi a helyemet, s ugyanúgy megy minden tovább: a két sereg újból harcolni fog egymással. Ha viszont életben hagy, talán lesz rá esély, hogy békén hagyjuk a barátját - célzott Couerre Árpád.

Benjamin megint belátta, hogy ellenségének igaza van, s mérgében erősen megfogta Árpád gallérját, majd kicsit feljebb húzva őt a földről ezt mondta neki:

- Nem tudom, hogy mit akarnak tőlünk, de ezt a völgyet, amíg én élek, soha nem adjuk át önöknek!! Értette?! Soha! - hangsúlyozta ki a szavakat.

- Ó, hát ezt én teljes mértékben megértem... Ám ugyanakkor nem csak magán múlik ez az egész. Ha megengedi, szívesen alkudoznék önnel... - ekkor fejével intett szolgáinak, akik egy zsákot vettek elő. Benjamin feszülten, de egyben érdeklődve figyelte a történteket, s közben lassan elengedte a vezért, hogy újból a földön lehessen védtelenül.

Árpád folytatta: 

- Íme, itt családom ősi ereklyéje, melyet már évek óta őrizgetünk. Amikor népem ideért, s letelepedtünk, akkor ez minket illetett. Tudja miért? - kérdezte, de meg sem várva a választ folytatta - Mert mi még előttetek érkeztünk ebbe a völgybe... Bár valószínűleg ezt ön is tudta.

- És mi lenne ez az ereklye? - kérdezte őszintén érdeklődve Benjamin.

A szolgák lassan kivettek valamit a zsákból, s most már mindenki láthatta, hogy mi ez a tárgy. A zsákból elővett tárgy nem volt más, mint az égkő, amit Árpád nagyon értékesnek tartott.

- Ez... ez mióta van maguknál? - hökkent meg egy percre Benjamin.

- Már az őseinktől vettük át régen. Tisztába van az erejével? 

- Igen - mondta komoran.

- Nos, akkor ha ezt odaadnám magának, miénk lehetne a völgy? - tért a lényegre Árpád.

- Na de várjon, annyit azért ez nem ér... - akadt ki Benjamin - Inkább hagyjuk abba a vérontást, és béküljünk ki. Ha ez meg lenne, talán még élhetnének is itt velünk együtt, a vidéken.

- Visszautasítja az ajánlatomat? - kérdezte Árpád indulatosan.

Benjamin újból elő rántotta a kardját, s felé szegezte.

- Igen, ez a kő nem ér annyit, mint a völgy! - tiltakozott. 

Ezután újabb ordítás harsant fel a levegőben. Mindenki odakapta a fejét, s azt látták, hogy Vazul újabb csapást mért Couerre, akinek már rendesen belilult a karja.

- Na jól van, ha maga így játszik, akkor én is! - ordította Benjamin, s kardját magasba emelve szúrt ő is egyet Árpád felé, aki szintén felordított. Odakapta kezét oldalához, ahonnan csöpögött a vér, majd támadójára emelte tekintetét, aki önelégülten mosolygott.

- Látom, nem egy gyáva alak! - szólalt meg, majd újra felordított, amikor próbált kiegyenesedni, de a seb miatt ez fájdalommal járt.

...

Maria előbújt a bokor mögül, majd tovább mászott a földön, miközben kezeire és lábaira rátapadt a sár. Nem tudta merre, de ment, arrafelé, ahonnan újabb ordibálásokat hallott. Végül nem bírta sokáig: ereje elhagyta, így muszáj volt megállnia, hogy pihenhessen egy kicsit. Körbenézett, s meglátta, hogy mennyire bent van az erdőben. Miközben ült, hátát nekidöntötte egy fának, s nagyokat lélegzett. Le kell, hogy nyugodjon! 

Hirtelen egy faág törés hangra lett figyelmes, hogy valaki arra lépett, ezért az eltört. Ijedten körbekémlelt, s meglátta maga előtt pár méterre Viktort. A fiú még mindig őt kereste, s hamar meg is látta.

- Hercegnő, hát itt vagy - húzta pimasz mosolyra a száját, s egyre közelebb jött Mariához, aki pedig hátrébb csúszott.

- Menj innen! - kiabált rá Maria, s a lehető leggyorsabban húzódott még hátrébb.

- Jaj, hát azt hittem, barátok vagyunk! - ért oda, s leguggolt a lány elé - Talán nem is tudsz felállni?

A lány óvatosan megrázta a fejét, majd rögtön visszaváltott barátságtalan stílusba:

- Ez is miattad van! Ha nem kezdtél volna el üldözni, akkor most fel tudnék állni! - kiabált vele.

- És ha te nem szaladtál volna el, nem üldöznélek - emelte fel állát a lánynak, miközben ezt végig a szemébe nézve mondta, de Maria elkapta a fejét.

- Milyen kár, hogy te nem szeretsz engem.... Pedig jó kis feleségem lehetnél ám... Persze Dánként - mondta mosolyogva Viktor.

- Felejtsd el! Soha nem mennék hozzád! - vágta rá Maria, majd próbált messzebb húzódni Viktortól.

 - Hadd segítsek - jött utána, majd a lány felé tartotta a kezét. Maria nem akarta elfogadni. 

- Megoldom egyedül is - tiltakozott.

- Maria... igazán lehetnél velem barátságosabb is... csak jót akarok neked - fogta meg a kezét Maria akarata ellenére - Légy a feleségem, kérlek - szorította továbbra is a kezét.

- Eressz el! - próbálta kiszabadítani a lány a kezét, de nem sikerült. Már épp kezdte feladni és hagyni, hogy Viktor felsegítse, ám egy hang szólalt meg nem messze tőlük.

- Viktor, engedd el!

Viktor a nevét hallva a hang irányába fordult, s Maria is kíváncsian nézett megmentőjére. Az illető nagyon közel állt hozzájuk, s tekintetével őket fürkészte. Ez a személy Robin De Noir volt.

A lánynak kikerekedtek a szemei, annyira meglepődött azon, hogy a fiút itt látta. Miért jöhetett ide? Arca rögtön felderült, ahogyan Robinra nézett, s hirtelen nagyon megörült a fiúnak. Szólásra nyitotta a száját, ám hang nem jött ki a torkán. Annyi mindent mondott volna neki egyszerre, s nem is tudta hol kezdje... Bocsánatot akart kérni tőle a viselkedéséért, s szorosan átölelni, hogy örökre így maradhassanak. Már hiányzott neki a fiú hangja és közelsége. Igen ám, csak hogy ez a helyzet most nem volt arra alkalmas, hogy bármit is mondjon Robinnak, hiszen nem csak ők ketten álltak itt. Itt van velük egy ellenség is, aki szét akarja őket választani.

- Nocsak, Robin, rád nem számítottam. Nem úgy volt, hogy nem jössz? Vagy talán meguntad az otthon ücsörgést? Jellemző, hogy pont a csata végén jelensz meg, hiszen csak egy gyáva alak vagy! - köpte Viktor Robin felé a szavakat, miközben gúnyosan mosolygott.

- Tudod, szerintem inkább te vagy a gyáva, ugyanis ha kijössz ide, akkor nemcsak nézni kéne a harcot, hanem mondjuk beállni és kardot rántani - mondta nyugodtan Robin.

- Ó, ha ilyen nagy a szád, akkor küzdjünk meg! - vette elő hosszú kardját a Dán fiú.

Robin is ugyanezt tette. 

- Ne, fiúk, erre nincs szükség! - kiáltott kétségbeesve Maria - Ne legyen még több vérontás!

A két fiú egy pillanatra Mariára nézett, majd újból egymásra.

- Muszáj ezt tennem - mondta Robin inkább maga elé halkan.

Ezután már egymásnak is estek, s kardjukat keresztbe tették. Farkasszemet néztek, miközben egyre nagyobb lett köztük a feszültség. Újból elkezdtek harcolni, míg Maria egy fa tövéhez húzódott, s ijedten leste a történteket. Mindkettő fiú ügyesen mozgott, s kiszámíthatatlan volt minden lépésük. Folyamatosan tartották a szemkontaktust, miközben nagyokat suhintottak kardjukkal. 

- Az enyém lesz - szólalt meg harc közben Viktor - Maria az enyém!! - csapott Robin felé, de az kitért egy másik irányba, így nem érte az ütés.

- Te beképzelt hólyag! Nem állhatsz közénk, Maria engem szeret és én is őt! Érted?! - ordibált, majd egy gyors mozdulattal végighúzta kardját Viktor homlokán, aki figyelmetlen volt, így már vérzett is. Kezével letörölte az arcáról lecsorgó vért, majd folytatta a harcot, de most már sokkal dühösebben. Teljes testsúlyával ránehezedett Robinra, így lehúzta őt a földre, majd ott birkóztak tovább. A De Noir fiú próbálta lerázni magáról Viktort, ám az csak eszeveszetten hadonászott a kardjával. Hirtelen a kard hegye erősen megkarcolta Robin kezét, ami szintén vérezni kezdett. A fiúnak ez kevésbé fájt, ezért volt még sok ereje. Viktor azonban gyorsan harcolt, így teljes erejével belevágott Robin karjába, s ez már nagy fájdalmat okozott neki. 

Robin a kezéhez kapott, de Viktor lelökte a földre, majd kicsit arrébb rúgta. A De Noir fiú fájdalmában halkan mordult, s Maria ezt mind nagyon ijedten nézte végig. Amikor pedig Viktor még egyet szúrt Robinba a kardjával, fel is sikított a lány. Szemei könnyeztek, s szíve hevesen dobogott. A fiú, akit szeretett, épp most sebesült meg, s ki tudja, mennyire. Viktor elégedetten emelte fel kardját, majd Mariára nézett. A lány hátrébb csúszott, hiszen attól tartott, hogy talán Viktor őt is bántani fogja.

...

Couer már alig volt eszméleténél. Szemeivel halványan látott, s mindenhol véres volt. 

Árpád szintén megsebesült, de nem úgy, mint a De Noir vezér. Rajta csak egy seb volt, s még mindent tisztán látott. Ereje ugyanannyi volt, mint eddig. Benjamin még egyszer felemelte a kardját, majd így szólt:

- Mostantól, én, a Merryweatherek vezére és a völgy egyik vezetője, önt, Árpád, a Dánok vezérét mostantól halálra ítélem! Nem hajlandó velünk kibékülni, legyen hát ez a sorsa! - ahogy ezt kimondta, a kard már lendült is egyenesen Árpád mellkasába, s beleszúródott. A férfinek ordítania sem volt ideje, azonnal meghalt. Ezek után csend telepedett a vidékre, s mindenki csak tanácstalanul állt maga elé révedve. Ezt a csendet egy Dán szolga törte meg, pontosabban Vazul, aki ledobta kardját a földre, majd így szólt:

- Több éve, mindössze csak egy cél lebegett előttem. Az, hogy bizonyítsak vezérünknek, tehát mindig olyat tettem, amit ő elvárt tőlem. Igyekeztem és minden erőmmel azon voltam, hogy így cselekedjek. De ma, ma új esélyt látok magam előtt! Itt állok egy nép előtt, sőt kettő előtt, akik képesek voltak legyőzni seregünket. Azt a sereget, melyet évszázadok óta senki sem bírt legyőzni - leguggolt Benjamin elé, majd folytatta: - Fogadd el bocsánat kérésemet, és hadd esküdjek hűséget neked, új vezér. Légy te a vezetőnk! 

Benjamin hosszan nézte Vazult. Valamiért nem tetszett neki ez a férfi, ahogyan végigméri. Gyanús alak, biztosan van hátsó szándéka is. Nem akart hinni neki elsőnek. Eszébe jutott Couer De Noir is, ahogyan elbánt vele. Egy olyan ember szolgálja, aki barátját megsebzi?

- Nos, azt hiszem még nem bízhatok benned. Nem is ismerlek és a De Noir vezért is majdnem megölted... - mondta határozottan.

- Az csak Árpád miatt volt - mentegetőzött a férfi - Kérem, bízzon bennem!

- Nem tudok egy olyan emberben bízni, aki ennyire kegyetlen - célzott Couerre.

- És ha a sereg megadja magát? - kérdezte hirtelen Vazul.

- Hmm... - gondolkozott Benjamin - akkor talán igen.

Vazul arca felderült, majd szembe fordult a Dánokkal. 

- Hallottátok az urat. Adjátok meg magatokat és mostantól szolgáljuk a Merryweathereket és a De Noirokat!

A sereg tétova pillantást vetett Benjaminra, majd szép lassan már potyogtak is le a kardok sorban a földre. Még néhány páncél is lekerült róluk, s mind leguggolva ordították:

- Éljen az új vezér! Éljen a béke!