Maria felállt az asztaltól s a hosszú folyosón egyenesen a konyha felé vette az irányt. Miközben ment, eszébe jutott az, mikor legelőször sétált errefelé Wrolf vezetésével. Milyen rég is volt! Akkor még kicsit félt a kutyától, mert igaz megvédte, de ennek ellenére külseje és megjelenése azt a tudatot keltette az emberekben, hogy olyan, akár egy oroszlán, ami , mint később kiderült, igaz is volt. Most viszont már kinevette magát, ha csak arra gondolt is, hogy megijedt ettől a hűséges jószágtól. 

A folyosó végén megállt s kicsit hallgatózott, mert tudni akarta, hogy nem zavarja-e a szakácsot. Bentről csak dudorászás ütötte meg a fülét, így óvatosan kinyitotta az ajtót és bement. Abban a pillanatban, mikor belépett, ínycsiklandó illatok keveréke csapta meg, melyek az egész helyiségben átjárva csalogatták beljebb. A konyha közepén egy szépen elrendezett asztalon sorakoztak a finomságok. Volt ott minden: tejútpitétől kezdve a csillaghabcsókig. Maria azt se tudta, merre nézzen ámulatában. A szakács  sorjában vette ki a sütőből a desszerteket s csak később vette észre, hogy nincs egyedül.

- Jó reggelt, azaz jó napot, kisasszony. Nem is vettem észre. Minek köszönhetem látogatását ilyen időben szerény konyhámban? - kérdezte most már vendége felé fordulva.

- Jó napot, Jamben úr. Nem akartam zavarni, csak Lovedaytól hallottam, hogy ma kivételesen nagy fogást készít, így gondoltam megnézem.

- Helyesen cselekedett. A fiatal hölgyeknek a legjobb oktatás, ha megnézik, hogyan készül el az ínycsiklandó főfogás - ment közelebb egy nagy fazékhoz, majd levette a tetejét - íme, a saját receptem alapján készült híres-neves babgulyás.

Maria óvatosan közelebb lépett a fazékhoz.

- Csak bátran, nézzen bele!

Belenézett s máris megcsapta a jó illatok kavalkádja, mely kissé éhessé tette, pedig nem volna rá oka e kiadós reggeli után. Jó nagyot szippantott belőle, majd hátrébb ment, mert Marmaloude különböző fűszerekkel a kezében beleszórt néhányat a levesbe.

- Na, lássuk csak! Valami még hiányzik belőle, de nem tudok rájönni, hogy micsoda... talán... Á, megvan! - kiáltott fel, majd egy kisebb üveg felé nyúlt. - Hogy is felejthettem el? A bors - szórta bele. - Megkóstolja, kisasszony?- tartott egy kis kanalat a lány felé.

- Igen, persze - mondta, majd egy kicsit vett belőle. - Hhmm....ez nagyon finom.

-Ugye? Na ez lesz az a nagy fogás, amire ti vártok. De majd csak ebédre - tette félre a többi ételhez.

- Nos, köszönöm Jamben úr, hogy beavatott a főzés rejtelmeibe. Majd várom az ebédet.

- Igazán nincs mit. És máskor is szívesen látom a konyhámban, de legközelebb szóljon, ha jön, hogy legyen időm felkészülni kiskegyed fogadására.

- Rendben. Viszlát! -lépett ki az apró ajtón, majd sietve eltávozott a konyhából.

Léptei felgyorsultak s útját egyenesen a kert felé vette. Mikor kilépett a ragyogó napsütésbe, már elfelejtette éhségét, melyet az imént érzett. Átvette helyét a kalandvágy és a mozgás akarata, melyre már reggel óta vágyott. Odament az istállókhoz, hogy felnyergelje lovát, mikor nagy meglepetésére Digweedet találta ott, aki már elvégezte helyette a feladatot. Mikor Mariát meglátta így szólt:

- Bátorkodtam és magam nyergeltem fel a lovát, kisasszony. Remélem ez nincs ellenére? -nyújtotta a kantárszárat a lány felé, aki nagy meglepettségében csak állt s nem vette észre a felé nyújtott tárgyat.

- Honnan tudta, hogy ma  lovagolni megyek? - kérdezte csodálkozva.

- Loveday asszony mondta, hogy a konyhában tartózkodik, és, hogy amíg ott van, tegyem meg ezt önnek, bár mikor hallottam, hogy mit tervez a mai napra, akkor már megfordult a fejemben.

- Ó, nagyon szépen köszönöm - fogta meg a nyerget, majd egy gyakorlott mozdulattal felugrott a ló hátára.

- Igazán nincs mit, kisasszony. Kellemes időtöltést!

- Köszönöm! - kiabálta már messzebbről, majd lovát kiirányította a kastély kertjéből. Mikor már bőven kiértek a természetbe, Maria vágtára váltott s az állat úgy szaladt előre lobogó sörényével, mint a könnyű szellő. Patájával nagyokat trappolt a füves részen s karcsú alakjának köszönhetően gyorsan haladt.

A természet gyönyörű volt, tele virágokkal s még sok olyan növénnyel, melyeket nem minden nap lát az ember. Nagy pusztákon keresztül haladva mentek, melyeken csak száraz fű borította a talajt s néhol az út szélén hosszú ágú fák is, melyek körbeölelték a hatalmas sík terepet. Ide csak elég ritkán járt ki a lány, mert azelőtt inkább az átokkal kellett foglalkoznia, de most már örült, hogy kedvére eljöhetett e helyre, mely oly frissítő s valamiért nyugodt is volt egyszerre. Nem messze tőlük néhány földműves is munkálkodott s nem is figyeltek rájuk. Napjuk nagy részét a munka tette ki, így családjukkal csak este találkoztak. Maria, mint régen, most is kissé megsajnálta őket s néha elgondolkozott azon, hogy neki őket nézve nincs is olyan rossz dolga ott, a kastélyban. Ha ők napokat dolgozva bírják a munkát, akkor ő, akit mindig kiszolgálnak, mert a nagybátyja nemes úr szintén bírja a napi egy órás tanulást. Az még nem is annyira fárasztó.

Ezekkel a gondolatokkal ment végig a pusztán s gondolatmenetét az zavarta meg, mikor egyszer csak azt vette észre, hogy Periwinkle megáll s kérdőn nyerít egy nagyot. Maria nem értette, hogy mi történt, így alaposan körbenézett s megértette: a lova azért állt meg, mert régen arra tanította, hogy csak eddig viheti. S ez nem is csoda, ugyanis az erdő előtt álltak, ahová az állattal együtt még nem ment be. Óvatosan végigsimított a ló sörényén s suttogva így bátorította:

- Sssss. Nyugalom, nincs semmi baj. Ez csak az erdő. Már be szabad mennünk ide, ne félj -simogatta s adott egy apró puszit a nyakára, bár valójában még ő is félt egy kicsit, hiszen már rég nem volt erre s nem tudta mire számítson, ha bemegy. Azonban kíváncsi is volt, s úgy érezte, hogy hívja őt a természet. Lassan megrázta a kantárszárat, előre parancsolva ezzel a lovat is, mely bizonytalanul, de elindult a fák sűrűjébe.

A nagy tölgyek nem engedtek be sok fényt az erdőbe, s ahol mégis van egy kis fényoszlop, ott is nagy árnyék lepte be az erdő nagy részét. Mindenhol madárcsicsergés s állatok hangja ütötte meg a csendet. A természet szép zöld színben pompázva ölelte körül  őket és még a nagy komor fákban is előfordultak élénkebb színek, melyek érdekessé varázsolták a hangulatot. Már egy jó ideje sétálhattak, mikor egyszer csak puskalövés hangja csattant fel a levegőben s a környéken lévő összes madár riadtan kapott szárnyra, hogy menedéket keressen. Maria nagyon megriadt a hangra s nemcsak ő, hanem a lova is összerezzent alatta. Vajon ki lövöldözi az állatokat?  Pár perc múlva újra lőttek s ezúttal sikeresen eltalálva egy madarat, aki utolsó erejéből próbált továbbrepülni nem sok sikerrel, mert nem messze tőlük le is esett. Maria leszállt a lova hátáról s odakötötte az állatot egy vastag fához, majd elkezdett rohanni abba az irányba, ahonnan  a madarat látta leesni. Nem kellett sokáig nézelődnie: az állat egy kis tisztás közepén vergődött a földön s mikor meglátta a felé igyekvő lányt még jobban megijedt. Maria lassabb tempóra váltott s mikor odaért elé, leguggolt hozzá, majd óvatosan szemügyre véve látta, hogy a madár jobb szárnya sérült meg.

- Nyugalom, nem foglak bántani - mondta, majd lassan elővett zsebéből egy kis kendőt s azt óvatosan a szárnya köré tekerte. Eközben egyre közeledő léptek zaja hallatszott s a bokorból hirtelen kiugrott valaki. Maria is hallott valamit, így gyorsan megfordult s szembetalálta magát egy nála fél fejjel magasabb fiúval, aki mintha meglepődött volna azon, hogy őt látta. Barna haja a szemébe lógott s öltözéke kissé vadon élő életmódról tanúskodott, ugyanis szintén barna nadrágja és pólója mellett hátán nyílvesszőtartót is vitt magával. Másik kezében egy hosszú puskát tartott s füstölgő végéből arra lehetett következtetni, hogy nemrég használhatta. A fiú még közelebb lépett hozzá, majd célratörően feltette a kérdést:

- Hol van? 

Maria tudta, hogy a madárra gondol s már az is megfordult a fejében, hogy talán ő lőtte le, így megkérdezte:

- Maga volt? Maga volt az? - mikor a második mondatot kiejtette, hangja már egyre dühösebbé vált s ezt a fiú is érzékelte.

- És ha igen? Mit számít az önnek? - kérdezte vállat vonva, s erre a lány arca még jobban vörös lett a haragtól. Ez az ember egy állatgyűlölő!

- Nagyon is sokat számít! Minek tette ezt?! Mit ártott magának az a szerencsétlen állat, hogy ezt érdemelte?! - ordibált az idegen arcába.

- De hát....ez a vadászat lényege. Tán nem tudta, kisasszony? - kérdezte most már érdeklődve, mert nem gondolta volna, hogy van olyan,  aki így kiáll az állatokért.

- Na és még ez is! Ha nem tudná, ez itt védett terület és a vadászat szigorúan tilos. Meg nem illik más erdejében vadászni!

- Ó, ez itt mind valakié? - kérdezte álmélkodva a fiú.

- Igen, és még ez az egész terület. De nem a miénk, hanem a De Noiroké.

- Azok meg kik?

- Először árulja el, hogy ki maga! - erre a fiú közelebb lépett, Maria pedig kissé hátrahőkölt.

- Ne féljen tőlem. Nem fogom bántani csak bemutatkozom - a lány erre elpirult, mert nem akarta, hogy lássa rajta meglepettségét. Az idegen lágyan megfogta Maria apró tenyerét és megpuszilta, majd felnézett s így szólt: - Kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam, a nevem Dán Viktor és csak nemrég költöztünk ide a családommal.

- Igazán egyedi neve van - erre ő is odanyújtotta a kezét s bemutatkozott - Maria Merryweather vagyok. Az édesapámmal éltem Londonban és mikor meghalt, ideköltöztem a nagybátyámhoz, Holdföldére. A mi családunk Merryweather és azok - mutatott a vár felé - pedig De Noirok.

- Ááá, így már mindjárt tisztább. Szóval az övék ez az erdő? Hát... bocsásson meg, amiért itt vadásztam, csak tudja... mi a vadászattal foglalkoztunk és nem tudtuk, hogy itt tilos.

- Semmi baj, borítsunk fágylat az ügyre  -mosolygott Maria.

- Ó Maria! Ön túl rendes. De tudja mit? Tegeződjünk!

A lány eléggé lázba jött, mert nem gondolta volna, hogy ilyen jól kijön ezzel a sráccal, így hát rögtön bele is egyezett a tegeződésbe. Kezébe kapta a madarat, majd elkezdtek sétálgatni az erdőben egyre beljebb.

- Na és mondd, mit szoktál csinálni nap mint nap? - kérdezte Viktor izgalomtól csillogó szemekkel, melyeket a lány szépsége és lelkének tisztasága váltott ki belőle. Úgy látszott, ő is örült annak, hogy megismerkedtek egymással.

- Hát... általában olvasok vagy tanulok, de szoktam hímezni is.

- Hasznos. Na de ha ilyen előkelőbb dolgokkal foglalkozol, akkor mit keresel az erdőben? Nem gondolod, hogy kissé veszélyes ez egy úrilánynak?

- Ami a veszélyt illeti, már elmúlt. Számomra a De Noirok voltak veszélyesek, de már megjavultak mind.És... szeretek itt sétálni. Olyan megnyugtató. De még jobb lenne, ha volna kivel...

- Ezt meg hogy érted? Tán nincsenek barátaid?

Ezen Maria elgondolkozott, majd óvatosan megrázta a fejét.

Ezután olyasmi jött, melyet a lány még napokig képtelen volt felfogni: Viktor vállánál fogva megállította, majd szembefordította magával. Azután közelebb húzta  s egy puszi kíséretében átölelte és ezt suttogta a fülébe: - Ne aggódj, hercegnő. Én leszek a barátod. Ha idejössz, megtalálsz.

Azzal elhúzódott tőle, majd vissza se nézve úgy elszaladt, mint a villám. Maria azt se tudta, hova tűnt. De eszébe jutott az EBÉD! Jaj, ne! Haza kell érnie!

Gyorsan visszament Periwinklehöz és magával vitte madarát is. Gyorsan rápattant, majd hazavágtázott vele. Útközben csak Viktor szavai jártak a fejében: "ha idejössz, megtalálsz". És vajon miért puszilta meg?

-