A Merryweather kastély tornyai  pontosan akkorák, mint a legmagasabb fák az erdőben. Ha valaki a tetejükön állna, akkor mindent látna, ami a vidéken történik. Nemcsak az erdőt látná át, hanem a De Noir birtokot is, ami azért nincs olyan közel hozzá. 

Sir Benjamin, aki ennek a hatalmas épületnek volt a tulajdonosa, ebben a percben pont arra gondolt, hogy felmegy a legfelső teraszra, és körbenéz. Már régóta nem volt ott fent, s most ideje, hogy megnézze. Így is tett volna, ha nem keresztezi valaki ötletét, aki nem más, mint Loveday. Léptei csak úgy visszhangoztak a régi köveken, s egyre gyorsabb tempóban sétált férje felé, aki meglepődve nézte, hiszen felesége kétségbeesett arca nem jó dologról árulkodott. Sose látta így, csak legutóbb akkor, amikor kiderült, hogy Maria az erdőbe ment, mert eldöntötte, hogy megmenti a völgyet. 

- Benjamin! Nem láttad Mariát? Felmentem a szobájába, hogy megnézzem hogy van, de nem volt ott. Még a kertben is néztem, hátha Wrolffal van, de nem. És tudod, hogy magától nem szokott csak úgy elmenni.

Na ezen a ház ura nagyon meglepődött. Mindenre számított, csak arra nem, hogy unokahuga eltűnik. De hiszen nem is látta, hogy elment volna hazulról. Viszont már úgy látszik a felesége azt is észrevette, hogy egyáltalán nincs a kastélyban.

- Biztos, hogy mindenhol megnézted? Szerintem kiült az erkélyére olvasni.

- Nem, már mindenhol néztem. 

- Gondolod, hogy elment valahová? És ha igen, akkor hová?

- Szerintem biztos. Talán... a De Noirokhoz! Biztos, hogy ott van! 

Ekkor kicsapódott az ajtó és Miss Heliotrope rontott be rajta, miközben össze-vissza beszélt idegességében. Így járkált fel-alá, majd megállt a házaspár előtt. Nem sokkal utána Digweed és Marmaloude is odajöttek.

- Jaj nekem, jaj! Ez annyira borzasztó! Jaj! - idegeskedett a nevelőnő. Digweed, pedig udvarias emberként odalépett elé és nyugtatgatta, miközben egy vizes kendőt tartott az asszonynak, aki homlokára tette a hideg anyagot.

- Kérem, nyugodjon már meg és mondja el, mi történt! - kérlelte Benjamin a nőt, akinek már egyre kevésbé tűrte el ezt a fajta aggodalmát.

- Jó, el-elmondom. Maria.....eltűnt.

- Igen, mi is pont erről beszéltünk és azt gondoljuk, hogy átment a várba, de még tanakodunk.

- Mi van, ha az erdőben van? Ott elrabolhatja  az a barbár nép! Vagy, vagy lehet, hogy már el is rabolták.... - gondolkozott hangosan Jamben úr, s erre Miss Heliotropot megint elkapta a kétségbeesési roham, s ezért Benjamin szúrós tekintettel nézett a szakácsra.

-  Átmegyek apámhoz! - mondta Loveday, majd felkapta kék köntösét és már el is tűnt. 

- Jól van, mi még nézzünk körül a kastélyban, hátha csak nem láttuk az előbb, de itt van! - adta ki a parancsot Benjamin, majd a négyes külön vált. Digweed még a lovaknál is nézte, de csak Periwinklet látta. "Szóval nem lóval ment." - gondolta. Marmaloude a konyha körül keresgélt, sikertelenül, és Miss Heliotrope meg Digweed minden más helyen.

...............................................................................................

Mindeközben máshol is folytak ám az események: Robin az erdőben szaladva kiabálta a lány nevét, de nem jött válasz. Már majdnem mindegyik részén körbenézett, s Mariának egyszerűen nyoma veszett. Mindezért magát okolta, mert ő üldözte el. Ha türelmessebb lett volna hozzá, akkor minden jól alakult volna, s talán még most is együtt lennének. Imádta a lányt, még a bálban is, csak ugye akkor nem akarta elkezdeni az udvarlást, de mostmár belátta, hogy nagyon fontos számára az, ha vele lehet. És most meg... lehet, hogy valami baja esett. Szeretett volna segíteni neki, de azt se tudta merre induljon, vagy... és ekkor eszébe jutott, hogy biztosan visszament a kastélyba. Hát persze! Ez a legésszerűbb megoldás! Hogy ez miért nem jutott eddig az eszébe! Gyorsan megfordult és a kastély felé vette az irányt, amikor nekiütközött valakinek. Kissé hátrált, majd szemügyre vette az illetőt, aki Loveday volt. Mindketten nagyon meglepődtek, hiszen nem egymásra számítottak.

- Robin? Hát te meg mit keresel itt? - kérdezte meglepődve.

- Hát... az van, hogy már lassan én sem tudom. Itt vagyok  körübelül egy órája és keresem Mariát, de egyszerűen nyoma veszett. Azért jöttél, hogy átadd az üzenetét? Ott van a kastélyban, ugye? Tudom, hogy nagyon mérges rám, de azért nem mondott valamit neked arról, hogy... - nem tudta befejezni, mert nővére közbeszólt:

- Na várj csak egy pillanatra! A várba ment hozzád? - kérdezte reménykedve.

- Igen, de mostmár nincs ott, mert elszaladt és én beszélni akartam vele, de.... - megint közbeszólt: 

- Mi az, hogy elszaladt? Mi történt köztetek? 

- Hát...pár aprócska nézeteltérés.

- És te hagytad elszaladni? De mondd, hogy nem az erdőbe ment!

- Őő..... de, szerintem oda, vagyis na várj! Ezek szerint most nincs a kastélyban? - kérdezte összezavarodva.

- Nincs, és pont ezért jöttem, hogy megnézzem, nálatok van-e, de úgy látszik fölöslegesen fáradtam. Ez viszont  baj, mert akkor nagy a valószínűsége annak, hogy elrabolták! - kiáltott fel.

- Miii??? Elrabolták?! - képedt el Robin is.

- Jaj, most mit csináljunk? Azt sem tudjuk, hogy hol van éppen az a nép! Figyelj csak! Te most szerintem menj haza, és egyelőre ne mondj semmit senkinek! Én is így teszek. Ha este nyolcig nem jön vissza, akkor riaszthatod a klánt! - mondta Loveday, majd visszaindult.

................................................................................................

Eközben Maria ott raboskodott a Dánoknál és reménykedett benne, hogy nem marad itt örökre. Már két órája ücsörgött a hideg, pinceszerű tömlőcben, amikor ajtónyikorgás hangját vélte hallani. Gyorsan felállt, majd odasietett az ajtóhoz. Egy szolga állt ott, s kizárta a nagy vaskaput, majd így szólt:

- Urunk látni kíván téged - mondta, majd meg sem várva a lány reakcióját karját megragadta és már vitte is kifelé. Maria kihasználva az alkalmat körbenézett, hogy merre tudna kiszaladni, ha elszökne innen. Nem volt nehéz megjegyezni az utat, mert csak egy irányba vezetett. Bementek a sátorba, majd megálltak Árpád előtt. A főnök végigmérte a lányt, majd tekintetét kereste, de ő nem nézett rá. Csak a földet pásztázta, mintha lenne ott valami érdekes.

- Nos... hivattalak, mert ugye beszélni valónk van. Ezt mondtam is az elején. A kérdésem egyszerű, ha őszintén válaszolsz rá, akkor a tőlünk telhető legjobb bánásmódban fogsz részesülni - magyarázta, de a lány még mindig a földet nézte. A főnök ezt figyelmen kívül hagyva így folytatta:

- A kérdésem az, hogy hányan vagytok egy családban és ezen a földön jó-e a megélhetés?

Semmi válasz. A sátorban nagy csönd uralkodott. Rajtuk kívül még egy szolga volt bent, méghozzá az, aki Mariát kikísérte a börtönből. 

- Maria! Nézz a szemembe és válaszolj!

A lány továbbra sem tett semmit. A főnököt ez kezdte idegesíteni.

- Talán süket vagy? Azt mondtam válaszolj! - állt fel törzshelyéről, majd közelebb lépett hozzá.

Maria óvatosan felemelte a fejét és elnézett Árpád mellett.

- Na jó! Ha nem vagy képes magadtól válaszolni és a szemembe nézni, akkor kényszerítünk rá - abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta két szolga termett a lány mellett és karjánál fogva felállították, mert eddig guggolt, majd odavitték közvetlenül Árpád elé és egy kardot szegeztek a nyakához.

- Nem fogok válaszolni a kérdésére, mert azzal elárulnám a családomat. Akármilyen  súlyos büntetést is fogok kapni ezért. Még ha megöl, akkor is.

- Hát... ez elég rossz döntés volt, de te tudod - mondta, majd intett a szolgáknak, akik kezdték volna a kardot használni, de ekkor egy hangos ordítás hallatszódott. A hang ezt kiabálta:

- Neeeee!!! Ezt ne tegyék meg!! Elég!! - rohant be valaki a sátorba, majd kikapta a kardot a szolgák kezéből. Ez a személy, pedig nem volt más, mint Viktor, mindenki nagy döbbenetére. 

- Fiam? Te meg mit keresel itt? Ebbe ne avatkozz bele! - szólt a főnök, még mindig meglepve.

- De! Apa, én ismerem ezt a lányt. Ő az, akiről meséltem neked, tudod, aki elvette tőlem a madarat. Ne bántsd őt! - állt védelmezően Maria elé, aki nagyon nem számított a fiú jelenlétére, és azt sem gondolta volna, hogy Árpád fia. Szóval tényleg ide tartozik?

- De.... várj csak! Akkor nem csak álmodtad azt a lányt? Ő az? Hiszen a kastélyban lakik. De sajnálom, akkor sem védheted meg, ugyanis nem teljesíti a kérésemet.

- Nem baj. Még nem is kell. Engedd, hogy velem legyen egy kicsit. Hiszen idegenek vagytok számára, és akkor persze, hogy nem mond semmit. Majd én törődök vele.

- Nem, arról szó sem lehet! Te csak elengednéd!

- Nem fogom. Gyere! - fogta meg a lány kezét, majd meg sem várva apja reakcióját kimentek a sátorból. Egy darabig szótlanul gyalogoltak egymás mellett és Viktor céltudatosan a sátra felé vitte Mariát, aki nem tehetett mást, mint hogy követte.

- Öö.... köszönöm, hogy megmentettél - mondta végül ki.

- Igazán nincs mit. Tudod, épp erre jártam, amikor hallottam a hangodat, ahogyan apámmal beszéltél. Először alig hittem el, hogy te vagy az, de lám: végre újra találkozunk.

- Igen...... bár kicsit fura helyen és szokatlan körülmények között, de örülök én is, hogy látlak.

- Tudom, hogy ez neked nem a legjobb dolog, hogy elkaptunk, de hidd el, hogy ha velem maradsz, nem fognak bántani.

Maria hitt a fiúnak, bár szíve szerint inkább tényleg hazament volna. 

- Hát... őszintén szólva nem hittem volna, hogy ők a családod. Ahogy azt sem, hogy újra találkozunk. Miért ilyen szigorú az apukád? - kérdezte, miközben Viktor beinvitálta sátrába.

- Nem tudom, ő mindig ilyen sajnos. Nem tűri, ha nem azt teszi valaki, amit ő mond.

Ahogy beléptek a kis szűk helyiségbe máris nyugodtabbak lettek. Maria azért, mert végre nem a hideg kőpadlón kellett aludnia, a fiú, pedig azért, mert örült, hogy nem kell tovább állnia apja szigorú tekintetét és, mert végre maga mellett tudhatja a lányt. A sátor nagyon hangulatos volt belülről: mindenhol kis lámpások világítottak, a sarokban, pedig Viktor alvó helye volt, körülötte szétszórva, pedig mindenféle vadász cucc. A lánynak rögtön megakadt a szeme azon a puskán, amivel Viktor akkor vadászott, mikor megismerkedtek. A fiú észrevette, hogy Maria azt nézi, ezért elkezdett mentegetőzni:

- Tudod, amióta megismerkedtünk és rám szóltál nem szoktam ám vadászni. Mindig az jut eszembe, amikor az állatokról magyaráztál és az, ahogyan mondtad.....

- Mostmár értem, hogy miért vadásztál és egyáltalán nem lep meg, hogy miért nem tudtad. Vagyis, hogy tudom, te nem akartál vadászni, csak az apád parancsolt rád.

- Igen, így volt - mosolygott Viktor, majd leheveredett a plédjére - annyira fáradt vagyok, te nem?

- Egy kicsit - vallotta be.

- Akkor aludj nyugodtan! Itt senki sem fog bántani. Gondoskodom róla.

- Te is alszol? - kérdezte, miközben lefeküdt a fiú mellett lévő matracra.

- Nem, még van egy kis dolgom. De nyugi, nem tart sokáig. És ne félj amiatt, hogy valaki bejön ide, mert nem fog. Bezárom a nyílást - fogta meg a kis kulcsot, majd kiment a sátorból.

- Mikor jössz vissza? - kiabált utána Maria.

- Akkor, mikor te már alszol. Jó éjt, Maria! - köszönt, majd már el is tűnt.

A lány egyáltalán nem félt, inkább aggódott, mert nem tudta, hogy mikor engedik haza. Most sokkal jobb így, hogy Viktornál alszik, de az még jobb lett volna, ha már rég nem itt lenne. Biztos mindenki hiányolja és aggódnak érte.  Úgy hiányoztak neki, főleg Robin. Már bánta, hogy elszaladt tőle, hiszen a fiú alig ért hozzá. És azért nem is csókolt rosszul..... pont, hogy nagyon jól.  És mit álltatja magát.... ő is odáig van érte. De mostmár mindegy. Ezt a sors akarta így. Majd ha kiszabadul innen egyáltalán, akkor rögtön a karjaiba omlik és megcsókolja. Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben szemei szép lassan lecsukódtak és elaludt.

-