Sziasztok! Sajnàlom, hogy ilyen régóta nem írtam, de sajnos egyre többször lesz ilyen. Hoztam az új részt immàr Robinnal együtt és még egy kis romantikàt is belecsempésztem. Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek titeket, hogy ehhez a részhez kommenteljetek is, aki szereti, mert tudni akarom, hogy nektek mennyire jön be az ilyenfajta érzelgősebb dolog. Jó olvasàst! :)

Délután három óra felé járhatott az idő, így a napsugarak már nem világítottak annyira be a kastély hatalmas ablakán, mint délben. Mert olyankor szinte alig lehetett látni valamit a világosságtól abban a helyiségben. Még Sir Bemjamin is, akinek ez volt a kedvenc helye elment onnan, mert olyankor elviselhetetlen volt a hőség. A kastélyban mindig szigorúan vették az étkezések idejét. Szinte már szokássá vált, hogy mindig pontosan délben ebédelnek meg, pont úgy, ahogy most is volt. Így utána mindenki mehetett a maga dolgára és vacsoráig nem is volt kötelező megjelennie. Ezen a rendszeren még az sem változtatott, hogy Loveday ideköltözött, hiszen ez már az ősidőktől kezdve így zajlott a Merryweathereknél.

Most is, mivel ebéd utáni idő volt, mindenki a maga dolgával foglalatoskodott. Marmaloude új recepteket írogatott a szakácskönyvébe, Digweed a szobákat tisztogatta, Miss Heliotrope kézimunkázott, Loveday olvasott, Benjamin, pedig a nappaliban szunyókált egy karosszékben. Ez volt a szokásos rutin. Bár a mai kissé eltért az eddigiektől, mivel valaki úgy döntött, hogy most változtat rajta. Az a valaki, pedig nem volt más, mint Maria Merryweather természetesen. Ugyanis ő úgy döntött, hogy neki vág valami teljesen ismeretlen dolognak, de hogy hogyan, azt még maga sem tudta teljesen. 

Szép lassan - kihasználva, hogy senki sem figyeli - lesétált toronyszobájából, ügyelve arra, hogy nehogy feltűnjön valakinek elmenetele. A régi, kövezett padlón kicsit hallatszótdak léptei, de ilyen apró neszre senki sem figyelt, így sikeren kilopózott a kastélyból, anélkül, hogy valakinek feltűnt volna. 

Úgy döntött, hogy gyalog megy, mert, ha lóval, akkor csak megnehezítené a dolgát az, hogy hol kösse ki. Meg aztán így sokkal jobban tud majd szemlélődni, mint lóháton. 

Nekivágott hát a De Noir várhoz vezető hosszú útnak, amely csak látszatra volt messze, de valójában elég közelinek bizonyult. Most is tiszta csend telepedett a vidékre, mint délelőtt s a természet szép csodái lenyűgözték az arra járókat, ebben az esetben Mariát, aki alig bírta levenni a szemét a fürgén csordogáló kis patakokról és a benne evickélő aranyhalakról, akik már régóta itt éltek. Szinte szörnyűség volt abba belegondolni, hogy valaki talán vadászik rájuk és az erdő vadaira. És ekkor eszébe jutott az is, hogy még nem rég Viktor is ezt tette. Talán nem szereti az állatokat? Vagy annyira szegény a családja, hogy csak ezzel tudnak megélni? Mariának már több változat is megfordult a fejében, de valahogy semelyik sem hangzott túl hihetőnek. Nem baj! Majd most kideríti!   

Amíg ezeken gondolkozott, már oda is ért a várhoz, amely ugyanúgy fogadta, mint először: nagy ódon falai a magasba emelkedve üdvözölték és, mintha meghajoltak volna előtte, bár ezt csak a lány látta így. Most, hogy ideért erősödött benne az izgalom, mert már nagyon várta, hogy viszont lássa Robint és beszélhessenek végre, annak ellenére is, hogy a fiú nem kereste fel őt. Végighaladt a De Noir piacon, ahol legelőször ment múltkor is és szemügyre vette az ott lévő embereket, akik vagy vásároltak, vagy árultak valamit. Összefoglalva most sem tulajdonítottak annak figyelmet, hogy egy Merryweather sétál köztük. Ennek Maria örült is, mert nem akart nagy feltűnést kelteni, de ugyanakkor kicsit érdekesnek találta, hogy ennyire átnéznek rajta. Majd lassan odaért a csontvázfejes kapuhoz is, ami a lovagterembe vezet és bement rajta. Már rögtön, ahogy belépett két őrrel találta szembe magát, akik így szóltak hozzá:

- Esetleg segíthetünk valamiben, kisasszony?

-Igen, bocsássanak meg, nem akarok zavarni, csak Robinhoz jöttem. Megtudnák mondani hol találom?

- Ó, hát.... Robin úrfi általában a szobájában tartózkodik, de azért nézze meg a lovagteremben is - ajánlotta az egyik őr, majd utat engedve Mariának arrébb álltak, s a lány megköszönve az útbaigazítást beljebb ment. Odabent ám nagy volt az élet, sokkal nagyobb, mint odakint. Mindenhonnan beszélgetések hangjai hallatszódtak, főleg a lovagteremből, ahová Maria is ment. A lelátóról nézett körül, hátha látja a fiút, de ott nem volt. Akkor megnézi a szobájában. El is indult abba az irányba, de, mivel a folyosón tiszta sötét volt valakinek nekiütközött. Gyorsan arrébb állt, majd elnézést kért, de csak akkor vette észre, hogy nem más állt vele szembe, mint David, Robin egyik haverja, aki felkérte táncolni. Mindketten nagyon meglepődtek, mert hát nem erre számítottak.

- Maria? Szia! Hát te meg hogy hogy itt vagy? - mosolygott kedvesen.

- Szia, David! Hát... bevallom én sem rád számítottam. Csak Robint keresem. Nem tudod hol van? 

- Ó, dehogynem. Épp tőle jövök. A szobájában van. Hívjam ide neked? - kérdezte udvariasan.

- Megtennéd?

- Hát persze. Várj meg itt - mondta, majd elszaladt. Maria addig leült egy padra, amit ott talált a folyosón és az ujjait tördelte idegességében. Izgult, hogy vajon mi fog ebből kisülni, de valahol mégis úgy érezte, hogy sikerrel fog járni.

Nem telt bele egy perc, már léptek zaja hallatszott a folyosó végéről, ezért Maria felállt és a hang irányába fordult. Ekkor látta meg Őt, akit már nagyon hiányolt és nem is tudta volna elmondani, hogy mennyire örült, amikor odaért és megállt előtte. Mert immár legalább újra láthatta. De hát ez meg mi? Még egy napot sem bír ki a fiú nélkül? Ennyire beleszeretett volna?

Hosszú másodpercekig csak így álltak és nézték egymást elmélyedve egymás tekintetében és élvezték az együttlétet. Mariának elég volt csak belenéznie azokba a barna szemekbe, szinte már el is veszett bennük. És hát még elmondani is nehéz lett volna, hogy mennyire élvezte a társaságát. E csöndet végül Robin törte meg:

- David mondta, hogy jöttél hozzám. Valami baj van? - kérdezte aggódva.

Hát ez remek! Szóval csak akkor látogathatja Őt meg, ha baj van? Szóval ez neki nem természetes dolog? - gondolta, de vissza fogta magát, mert eszébe jutott nevelőnője tanácsa arról, hogy ne legyen hirtelen haragú.

- Nem, nincs semmi baj csak... beszélni akartam veled - mondta nyugodtan.

- Hát jó. Akkor, miről van szó? - ugrott a lényegre.

- Ööö... ezt inkább nem beszélhetnénk meg kint? - mutatott Maria az ajtó felé.

- De. Menjünk! - sétált ki, a lány, pedig a nyomában.

Amikor kint voltak Maria a vár falához sétált, ahonnan még régebben leugrott és a szélére ült. Robin ugyanúgy cselekedett, majd szembe fordult a lánnyal és kérdő tekintettel nézett rá. Ő pedig belekezdett:

- Tudod... mostanában eléggé megváltoztak a dolgok. Nálatok is, nálunk is és már semmi nem olyan, mint régen. Te is megváltoztál, amióta megmentettük a völgyet és talán én is, de ez inkább rajtad látszik meg.

- Maria! A lényeget! Semmi kertelés!  - mozgolódott türelmetlenül Robin.

Hát jó. Ha Ő ezt akarja,  - gondolta a lány - akkor elmondom.

- Szóval ezekkel arra akartam célozni, hogy már nem ugyanolyan kettőnk közt a viszony, mint azelőtt - tért a lényegre.

-  Bármint ez most mit jelent? Jó, vagy rossz értelemben? - kérdezte.

-Hát... inkább rossz. Mert tudod én úgy érzem, hogy eltávolodtunk egymástól és már téged nem is érdekel, hogy mi van velem. Meg nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én folyton csak rád gondolok. Kérlek, Robin! Most mondd meg, ha nem szeretsz és ne akkor derüljön ki, mikor egy másik lánnyal látlak együtt! Mondd meg, ha nem érzel irántam semmit! Ne kínozz tovább! - kérlelte hangosan Maria, s közben szeme kissé könnybe lábadt.

Robin szemszöge: 

Halkan, türelmesen hallgattam Mariát, s szavain gondolkoztam. Amikor befejezte mondandóját egy kicsit elkezdett könnyezni is. Jaj istenem! Én ezt nem akartam! Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fiatal lány, mint ő ennyire ki tud valamin akadni és azon is meglepődtem, hogy milyen komolyan beszélt hozzám. Mint egy felnőtt. De hiszen Maria már elég érett úri hölgy. Nem akartam összetörni a szívét! Nem tudtam, hogy ennyire odavan értem. Eddig azt hittem, hogy csak egy vidéki srác vagyok a szemében, de most kiderült, hogy annál azért sokkal több. Szeret! Még hozzá annyira, hogy most kitárta nekem a lelkét és azt várja, hogy válaszoljak neki. Ha igent mondok neki, akkor mindketten boldogok lennénk, hiszen azzal lehetünk, akit szeretünk, viszont akkor oda a jó modorának. Biztosan elrontanám, és az neki és nekem sem lenne jó. Ha pedig nemet mondok, akkor nagyon szomorúak lennénk, és talán nem is állna utána szóba velem. Végül úgy döntöttem, hogy ezt így összefoglalva megpróbálom elmondani neki.

- Maria - szólaltam meg halkan - én... szeretlek. Mindennél jobban, de hidd el, hogy nem működne ez az egész. Lásd be, hogy mi ketten teljesen mások vagyunk, te egy úri hölgy vagy, én, pedig egy csavargó, aki régen fosztogatott és vadászatból élt. Nem lennék elég méltó hozzád. - fejeztem be. Nagyon rossz érzés volt kimondani a szavakat, de egyszer ezen is túl kell esni. Annyira sajnáltam, amit mondtam neki, de hiszen csak óvom, méghozzá a magam vad stílusától. Láttam, hogy arca elkomorul és kissé szomorkássá válik. Abban a pillanatban bármit megtettem volna azért, hogy újra mosolyogva lássam, de tudtam, hogy ez lehetetlen.Ekkor felállt a falról és idegesen sétálgatott körbe. Épp szólni akartam, de ő megelőzött:

- Hát jól van. Tudod mit? Talán igazad van. Nem illünk össze. Te elvagy itt a várban én, pedig a kastélyban. Nem is tudom mit hittem? Hogy kibékülünk?! Vagy, hogy esetleg szeretsz?! Á, én hülye álmodozó! De tudod mit?! Talán nem is kellet volna megismerkednünk! - kiabált velem és a végén már el is fordult tőlem. A szavai éles késként hasítottak bele a gondolataimba és a szívembe és amiket mondott nagyon megleptek, de főleg az utolsó mondat. Hát ezt nagyon elbaltáztam! Viszont, ha a másik felét vesszük a dolognak, akkor azt el kell, hogy mondjam, amikor mérges vagy kiabál, akkor a legszebb. Annyira jól néz ki! Egyszerűen gyönyörű mindene: a szép, göndör haja, ahogyan limbálódzik, amikor járkál, az arca, amikor beszél és azok a gyönyörű ajkak. Annyira megízlelném őket! Meg azok a szép, kidudorodó mellek. Jaj, de miket beszélek! Most bűntudatom kéne, hogy legyen, nem pedig ilyen ocsmány gondolatok kéne, hogy járjanak a fejemben! Nem tudom, hogy mi ütött belém, de, amit láttam, az teljesen megbolondított. Nem bírtam már tovább, azok a szép ajkak csak rám vártak. Annyira megszerettem ezt a lányt, hogy akármennyire is próbálom visszatartani magam, nem megy.

Odaszaladtam hozzá és, mivel háttal állt nekem karjánál fogva magam felé fordítottam, amitől meglepődött és közelebb húzva magamhoz ajkaimat rányomtam az övére, amire persze ő nem számított, így láttam rajta, hogy kicsit megijedt a gyorsaságtól és fel sem fogta, hogy mi történt, de már nem érdekelt. Csak őt akartam! Kellett nekem!

Maria szemszöge: 

Nagyon meglepődtem azon, amit válaszolt. Azok után, hogy közöltem vele, tetszik nekem. Úgy látszik a sejtésem igaz volt: Robin De Noir nem ÚGY szeret engem, ahogyan én őt. Ezen nagyon elszomorodtam és mérges is lettem, hiszen hiába öntöttem ki neki a lelkem.Egyszerűen nem bírtam tovább: kitört belőlem a harag és elkezdtem ordibálni vele, hogy tudja, nekem ez mennyire rosszul esik. Ő csak megsemmisülve hallgatott és nem szólt közbe. Ezután mérgesen elfordultam tőle és összefontam karjaimat magam előtt. Nagyon rosszul estek a szavai. Teljesen kiborultam. Na mindegy, bele kell törődnöm. Közben Ő azokon  gondolkozhatott, amiket hozzávágtam. Nem fordultam meg, mert nem akartam ránézni. Akkor csak kitörne belőlem a sírás. Ekkor hallottam hátam mögött egyre közelebbről a lépteit. Mintha szaladt volna. És amikor már nagyon közel lehetett hozzám hirtelen megragadta a karomat, amire tényleg nem számítottam és magával szembe fordított. Még mindig fogott és közelebb húzott magához, amitől megsemmisültem, hiszen ennyire közel még nem kerültem fiúhoz. Aztán olyat tett, amit még velem senki. Megcsókolt. Annyira hihetetlen ez az egész, hogy még mindig nem fogtam fel. Meg volt az első csókom, méghozzá nem is akárkitől: Robin De Noirtól!