Reggel van. A nap sugarai halványan bevilágítottak az óriás ablakokon, végleg elűzve ezzel a szobában lévő sötétséget. Bár igaz, még nem mondhatjuk teljesen nappalnak ezt az időszakot, mert inkább hajnalodott. Messziről hallani lehetett, ahogyan az erdő is ébredezik, s a madarak hangja egyre harsányabb. De összességében nem volt itt akkora lárma, mert ugye ez mégsem nagyváros, csak egy kis vidék, ahol a legnagyobb zajt a ritkán közlekedő hintó csapja, mellyel még Mariáék jöttek annak idején. Annak már vagy egy és fél éve, de a lány emlékezetében tisztán megmaradt. Hogy akkor még minden idegen volt neki, s nem értette a dolgok miértjét.

Maria - immár otthon - korábban kelt, mint a többiek, így elhatározta, hogy lemegy a könyvtárba, amíg fel nem ébrednek. Tudta jól, hogy senki sem aludt rendesen, mert aggódtak miatta. Amikor este hazaállított nagy volt a megkönnyebbülés, s kérdések áradata zúdult felé, amikre igyekezett mind válaszolni. Mindent elmondott az egész családnak, onnantól, hogy elment a De Noir várba és egészen addig, hogy Vazul kis híján visszavitte a táborukba. Persze azt nem mondta el, hogy összeveszett Robinnal( bár Loveday sejtette), mert akkor abból csak nagy felfordulás lett volna. Szokás szerint mindenki máshogy fogadta beszámolóját: Miss Heliotrope riadtan hallgatta, Digweed helyeslőn bólogatva, amikor a szökését mesélte, Benjamin és Loveday, pedig dühösen, de megkönnyebbülve, Marmaloude, pedig csak egy-egy szót fűzött mindig hozzá. Szóval csak a szokásos. Nem csoda hát, ha addig nem tudtak aludni, míg Maria vissza nem jött. A lány rózsaszín uszályos ruháját vette fel, s szép csöndben lesurrant a földszintre, majd belépett a könyvtárba. Rögtön megcsapta az a jellegzetes régi könyv illat, előtte, pedig könyvekkel teli polcok voltak. Azt tudni kell Mariáról, hogy imád olvasni, s még kiskorában is sok történetet mesélt neki édesapja, melyek tele voltak sok kalanddal. Még néha nevelőnője is hajlandó volt olvasni neki, de amióta elsajátította az olvasás tudományát, állandóan csak a könyveket bújta. Megállt a bejáratnál, s egy nagyot szippantott a friss könyvek illatából, majd beljebb lépve elkezdte felfedező útját. Szép lassan, ráérősen keringett a polcsorok között, míg kereste a hangulatának megfelelő könyvet. Volt ott választék bőven: a meséktől egészen a történelmi eseményekig. Maria nézte a könyvcímeket figyelmesen, míg szeme megállapodott egyen.  Nem volt  hosszú címe, de mégis mindent magába foglaló: Holdfölde - völgy őslakói. A lány érdeklődését eléggé felkeltette ez a pár szó, mely ott virított a könyv gerincén. Aranyból voltak a betűk rajta. Óvatosan megfogva kihúzta a könyvet, majd maga felé fordította. Nagyon poros volt, így arra lehetett következtetni, hogy elég régi lehet. "Biztos már rég nem volt kivéve." - gondolta. Pont onnan vette el, ahonnan az apjától örökölt könyvet. De vajon ez mi lehet? Sokáig tanácstalanul nézegette, mert nem tudta, bele olvasson - e, majd végül leült az "olvasósarokba", ami a kedvenc helye volt, és fellapozta a könyvet.

Sok furcsa dolog volt benne, amiket Maria nem nagyon értett., s még több mellékes információ a völgyről, mint például átok ül rajta, de a lány tudta, hogy ez már nem igaz. Tovább lapozott, és megakadt a szeme egy érdekes résznél, ami így szólt:

Több száz évvel ezelőtt, mikor még a Merryweatherek és a De Noirok nem itt éltek, egy másik nép lakta e területet. A nevüket nem tudni, de azt állították róluk, hogy elég érdekesek voltak, s a vadászatban fejlettek. Minden más népet elüldöztek a völgyből, s kisajátították maguknak a területet. Még akkor mindent beleptek a fák, s nagyobb volt az erdő, mint később. Ők aztán megunták, hogy nincs itt egy szabad rész sem, ahol szántani lehetne, így kiirtották az erdő felét. Hatalmuk elhúzódott a szomszédos hegyekig, s egyre több föld került uralmuk alá. Senki sem mert velük szembe szállni, mert harcmodoruk elég keménynek bizonyult. Nem volt igazi lakóhelyük, csak barlangokban és néhány  föld alatti járatban élték minden napjaikat. Nem panaszkodhattak tehát, mert mindenük megvolt, beleértve az ételeket, és a  tiszteletet, melyet minden eddig ott lakó megadott nekik. Minden jól ment addig, amíg új lakók nem érkeztek. Két család jött ide, s mivel összetartottak, még erősebbnek bizonyultak az őslakóknál, ezért nem volt mit tenni, átadták nekik a völgyet harc nélkül. Senki sem tudta, hogy hová mentek, de azóta semmi hír nem érkezett felőlük. A völgy új lakói, pedig véglegesen ideköltöztek, s ezen a földön nevelték tovább utódjaikat. Ismert nevükön a Merryweathereket, és a De Noirokat.

Maria riadtan csukta be a könyvet, s mintha kísértetet látott volna villám gyorsan felállt. De hiszen ez lehetetlen! Az nem lehet! Kezében a könyvvel kiment a könyvtárból, majd sietett az étkezőbe. Szerencsére már nem csak ő volt ébren: Miss Heliotrope jóízűen reggelizett valami fura kinézetű zselés ételt, s közben kenyeret is evett hozzá. A lány ezt látva óvatosan elhúzta a száját, majd nevelőnőjére nézett, és jól nevelt úri lányként köszönt:

- Jó reggelt! 

Az asszony erre felkapta a tekintetét, s mosolyogva nézett a lányra.

- Szia Maria! Hát te meg honnan jössz? Tán a könyvtárban töltötted az éjszakát? - nézett a lány kezében tartott könyvre.

- Ó, nem. Én csak unatkoztam, és gondoltam addig olvasgatok, amíg fel nem ébrednek.

- Na, látod, ezt helyesen tetted. Amúgy is rég olvastál már. Meg... kell a művelődés, hiszen a könyv fejleszti legjobban a képzelőerőt, és ugyanakkor a tanulást is helyettesíti... - kezdte, de nem tudta befejezni, mert Maria közbevágott:

- Igen, tudom - zárta le, mert tudta, ha valami hosszabb magyarázkodásba kezd a nevelőnője, akkor annak nem lesz olyan hamar vége. 

- A többiek még alszanak? - kérdezte.

- Tudtommal már nem. Marmaloude a konyhában van, a többiek, pedig... tudod, a szokásos - legyintett.

- Igen, köszönöm - ment ki a helyiségből. 

Nem kellet sokat gondolkoznia azon, hogy mit jelent az a bizonyos "szokásos" kifejezés. Átment több szobán, s egyszer csak látja, hogy  valaki szembejön vele. Az, pedig nem más, mint Wrolf. A kutya barátságosan csaholva szaladt oda hozzá, s két mellső lábával támaszkodott a lánynak, aki megfogta azokat. A jószág megnyalta a kezét, ezzel kifejezve gazdája iránti szeretetét. Persze ez csikizte Mariát.

- Jaj, Wrolf! Elég legyen, hagyd már abba! - nevetett. A kutya megállt egy pillanatra a nyalakodással, mintha értette volna, amit a lány mondott neki.

- Tudod, hol van Benjamin és Loveday? - nézett az állatra, aki egyből szaladni kezdett valamerre.

- Héj, várj már meg! - rohant utána. Átmentek még egy szobán, majd a nappaliba elé érve a kutya kaparászni kezdte az ajtót, ezzel jelezve, hogy be akar menni. Maria ki is nyitotta neki, majd együtt beléptek. Loveday elegáns, kék ruhájában, s virágokkal a hajában zongorázott, Benjamin, pedig az erkélyen állt, s a tájat kémlelte. A régi zongora hangja még mindig olyan varázslatosan, s szépen szólt, mint mindig, s ha csak a hangját hallja az ember, nem gondolná, hogy  ilyen régi. Ez a muzsikaszó mindig boldogsággal töltötte el Mariát, mert eszébe juttatta a régi szép emlékeket. Már régen elhatározta magában, hogy megtanulja ezt a dalt, s hogy ilyen szépen előadja a családjának, mint ahogyan Loveday most játssza. Megállt az ajtóban, s elmélyedve a harmóniákban csak hallgatta a fülbemászó dallamot, s szívét melegség öntötte el, mert valahányszor ezt hallotta, mindig tudta, hogy biztonságban van itt, Holdföldén. Mikor vége lett a dalnak, Maria boldogan odaszaladt, s tapsolni kezdett. Wrolf a nyomában volt, s útját egyenesen az erkély felé vette, ahol Benjamin volt.

- Ó, Loveday! Ezt a dalt annyira imádom! Olyan gyönyörű - lépett oda a zongora mellé.

- Maria, hát te már ébren vagy? - csodálkozott - Mind azt hittük, hogy alszol.

- Már nem. És maguk tudtak aludni valamennyit? 

- Hát persze, de nagyon aggódtunk ám miattad. Tudod, hogy én és a bácsikád saját lányunkként tekintünk rád. Ugye nem bántottak téged? - kérdezősködött.

- De hiszen ezt már tegnap kérdezték. És mondtam, hogy nem.

- Igen, tudom, csak még mindig nehéz felfogni, hogy mi történt.  Ja, és még beszélnünk kell valamiről... - állt fel. 

- Miről? - kérdezte Maria, de mielőtt Loveday válaszolhatott volna, Benjamin jelent meg az ajtóban, s arca cseppet sem látszott nyugodtnak. Utána Wrolf csörtetett, s mindketten gondterheltnek néztek ki. A lánynak fogalma sem volt róla, hogy miért ilyen a nagybátyja, de rosszat sejtett. Pár lépéssel hátrált a zongorától, majd kíváncsi tekintetét a férfire emelte. Loveday szintén értetlenül nézte. 

- Voltál a könyvtárban? - kérdezte szigorúan a lánytól. Maria csak egy aprót bólintott, de még mindig nem értette, mi rosszat csinált.

- És? Találtál valami érdekeset, amit esetleg meg kéne mutatnod? - hangsúlyozta ki az érdekes szót. 

Maria szeme a könyvre tévedt, amit még nem rég olvasgatott, s ott szorongatott a kezében. Óvatosan felemelte, s úgy fordította, hogy nagybátyja is lássa a címét. A kastély ura elolvasta a címet, majd, mintha nem tetszett volna neki, amit látott,  grimaszt is vágott hozzá.

- Ezt meg hol találtad? - kérdezte.

- A könyv mellet, amit a papa hagyott rám - mesélte.

- El is olvastad?

- Igen. Talán baj, bácsikám? - fürkészte Benjamin arcát, ami még mindig ugyanolyan mérges volt.

- Hát... mivel már elolvastad mindegy, de ami ebben van az nem tartozik rád - vette ki a lány kezéből - Te még gyerek vagy, neked nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznod. Úgyis csak félreérted. 

- De...

- Nem, Maria, ez nálam marad - ment el Benjamin a könyvvel együtt, majd hangosabban becsukta az ajtót.

A lány ebből már megint nem értett semmit. Mi az, hogy ez még nem az ő dolga? Nem tartozik rá? De, hiszen ő is itt lakik, és ebben a könyvben csak a völgyről van szó, tehát neki is joga van tudni, hogy mi volt itt évekkel ezelőtt. 

- Maria, drágám. Lehet, hogy te még ezt nem érted, de hidd el, a bácsikád nem rosszból mondta - vigasztalta Loveday.

- Jó, de miért olyan rossz ez, hogy elolvastam egy számomra érdekes könyvet?  Egyszerűen nem értem a bácsikámat! Az egyik pillanatban aggódik értem, a másikban, pedig leszid valamiért. Rossz az is, ha kimegyek levegőzni egy kicsit, de már az sem jó, hogy egész nap itthon vagyok, és még az sem, hogy olvasok. Mi jó neki egyáltalán?! - kiabált Maria, majd dühében  lerogyott a régi karosszékbe, ami már évek óta ott porosodott.

- Megértem, ha dühös vagy, de hidd el, a harag rossz tanácsadó. És bizonyára a bácsikád nem véletlenül mondja neked a dolgokat. Csak óvni akar téged. Azt sem ok nélkül mondta a könyvről - ült le mellé.

- Hát... biztos így van, de engem már nem érdekel. Mondjon, amit akar - temette arcát tenyerébe, s erősen koncentrált rá, hogy nehogy elkezdjen sírni dühében.

- Tudod, Maria, mindenkinek vannak rossz napjai, de nem szabad, hogy ez látványos legyen a többiek számára, mert azzal elrontod az ő kedvüket is. Ma a bácsikádét, tegnap, pedig... - itt hirtelen elhallgatott, s gyorsan elkapta a tekintetét, majd az erkélyt nézte.

- Tegnap pedig? - ismételte meg, várva a folytatást.

- Á, mindegy. Hagyjuk. Elszóltam magam. 

- De, légyszíves! Mondd el, Loveday! - kérlelte.

- Tegnap, pedig Robinét - mondta ki gyorsan. A lány a név hallatán megdermedt, s arca ijedtté vált, majd félénken megkérdezte:

- Mit mondott neked?

- Azt, hogy nagyon sajnálja, amit tett, nem akart megijeszteni. És nagyon aggódott miattad. Még utánad is ment, hogy megmentsen, de mi már mondtuk, hogy nincs semmi baj, itthon vagy. Csak én nem értettem teljesen, hogy mi is történt köztetek. Elmondod? - fordult a lány felé.

- Hát, elég hosszú és bonyolult történet, de a lényege az, hogy rájöttünk, szeretjük egymást - mondta mosolyogva. - Én, viszont még nem akarok vele beszélni - jelentette ki komolyan, s ellentmondást nem tűrő hangon.

- De hát miért? Tudod, hogy szeret téged!

- Igen, tudom, de azt akarom, hogy átérezze a helyzetet, és hogy ő is szenvedjen egy kicsit, mint előtte én. Tudja meg, milyen érzés az, amikor szeret valakit, de az az illető rá sem néz. 

Loveday hitetlenkedve megrázta a fejét, majd egy nagyot sóhajtott, s így szólt:

- Te tudod, de ezzel nehezíted a helyzetet. És pont erről akartam veled beszélni.

- Igen, de én így látom jónak - jelentette ki komolyan.

- Hát, akkor már nem sokára játszhatod is a "nem figyelek rá" szerepedet.

- Mi? Miért? - értetlenkedett Maria.

- Azért, mert meghívtam hozzánk egy délutáni teára.

Sziasztok! Hát, itt van, meghoztam a kövi részt, amit már remélem vártatok :)  Ez  hosszabbra sikeredett, mint az előző, és talán izgalmasabbra is. Bízom benne, hogy várjátok a folytatást :)