Sziasztok, visszatértem!😃 Tudom és sajnálom, hogy már rég volt új rész, de ugye nincs mindig elég idő megírni az egészet. Most pedig jó olvasást!🙂

A sátorban tombolt a jókedv,  főleg az alkoholnak köszönhetően. Minden katona önfeledten mozgott a zenére. A hegedűből csupán szaggatott dallam szólt, mivel aki játszott rajta, nem volt teljesen magánál. Voltak, akik a sarokban aludtak egy nagy kupacban, egymásra dőlve. Árpádnak azért megvolt a magához való esze, s ő csak mértékkel ivott a borból. Példáját követve Viktor is így tett. A sátor bejárata résnyire kinyílt, s Benjaminék felmérték a terepet.

- Na, úgy látom, ezek hamar leitták magukat! De hát mit vártunk egy vad néptől? - mondta mosolyogva a De Noir vezér. 

- Most mihez kezdünk? - érdeklődött Loveday.

A két férfi elgondolkodott egy pillanatra. 

- Amit már régóta terveztünk: megtámadjuk őket és hazavisszük Mariát - szólalt meg Coeur újból - Ezután pedig kiűzzük őket a völgyből, semmi keresnivalójuk itt.

- Na de Coeur, ők sokkal többen vannak, mint mi - hüledezett Benjamin - Esélyünk sincs ellenük!

- Miért, talán azt képzeli, hogy sereg nélkül jöttem? - kérdezte a vezér - Itt van az összes De Noir. Benjamin megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megindult a sátor felé, de Coeur útját állta.

- Mégis hová megy?

- Hát a vezérhez - válaszolta egyszerűen.

- Annak semmi értelme. Utána elkapják és vége... Várnunk kell!

- Mire? Szerintem már épp eleget fecséreltük az időt, cselekedni kell!

A De Noir vezér bosszúsan morgott egyet, ugyanis nem tetszett neki, hogy Benjamin máshogy gondolkozik. Kénytelen volt beletörődni ebbe a helyzetbe.

Benjamin belépett a sátorba. Most már semmi nem állíthatta meg. Útja egyenesen Árpád felé vezetett, majd megállt, mikor elé ért. Egy aprót köhintett, hogy a Dán vezér észrevegye. Valószínűleg elég részeg lehetett, mert nem nagyon fogta fel, hogy ki áll előtte.

- Árpád, ha jól sejtem - kezdte Benjamin nyugodtan, de a vezér közbevágott:

- Ön pedig kicsoda? Mit keres a sátramban, hogy jutott be egyáltalán? - halmozta kérdésekkel.

- Magánál van az unokahúgom és szeretném visszakapni! - mondta figyelmen kívül hagyva a kérdéseket.

- Nem maga a főnök itt, ez az én sátram az én szolgáimmal! - kelt ki magából a részeg férfi.

Mielőtt Benjamin válaszolhatott volna több Dán kardot ragadott, s körbeállták őt, bár a legtöbbjük szintén részeg volt.

Benjamin látta, hogy ez így nem lesz jó - bár simán elbánt volna velük - , ezért hirtelen így szólt:

- Egyezzünk meg! Ebben az állapotban nem képes úgy sem harcolni, ahogy a katonái sem. Ha már harcolunk, harcoljunk igazságosan. Megvárom, amíg maguknál lesznek, és találkozunk a sziklánál, ahol az átok megtört. Maga is hozza a seregét, s én is hozom.

- Hmm... - gondolkozott hangosan Árpád, majd Benjamin folytatta: - Ha maga győz, maguké lehet az egész völgy, ha pedig én győzök, akkor maguk elhagyják a völgyet mindörökre és békén hagynak minket. Ja, és Maria...

- Maria nálunk marad, ha mi győzünk és hozzámegy a fiamhoz, Viktorhoz - fejezte be Árpád.

- Mi? Na nem, az unokahúgom nem alku tárgya! - lépett közelebb Benjamin, de ezt a körülötte álló őrök megakadályozták.

- Elfogadom az ajánlatát, Merryweather, ha maga is az enyémet. A lány marad, és átadjuk nektek, ha a csatának vége.

Benjamin nagy levegőt véve sóhajtott, hogy lenyugtassa magát. Nem hagyhatja ezt! Mariát nem keverhetik bele ebbe! De, ha győzni akar, ez a helyes választás. Sok töprengés után végül rábólintott.

- Jó, legyen, de akkor esküdjön, ha vége és győzünk Maria szabad lesz!

Árpád felállt, majd odasétált Benjaminhoz, s a szemébe nézett.

- Esküszöm, hogy így lesz! 

Hangja ugyan komolynak tűnt, de az arca szélén megbúvó halvány mosoly nem tűnt őszintének. Ezután intett az őröknek, akik elálltak Benjamin útjából. A férfi lassan indult kifelé, majd utoljára hátra nézett.

- Akkor a sziklánál fél óra múlva! - mondta Árpád, Benjamin meg bólintott, s elhagyta végleg a sátrat. Alig lépett párat, valakik máris előtte termettek.

-  Maga megőrült, vagy mi?! Alkut köt a Dánokkal csak úgy lazán, s utána csatába vezeti a seregemet az én beleegyezésem nélkül?! - kiabált mérgesen Coeur, de Benjamin csak vállat vont.

- Nem volt más választás. Inkább örüljön, hogy harcolhatsz, s nem rögtön vágják el mindannyiunk torkát! - dühöngött már ő is - Így talán Maria is szabad lesz - tette hozzá halkan.

- Benjamin, drágám! - szaladt mellé Loveday - Jaj, úgy aggódtam érted! Azt hittem megölnek! - aggodalmaskodott. A férfi átölelte feleségét.

- Semmi bajom, drágám. De most szóljunk a fiúknak is, fel kell készülnünk a csatára! - indult el a fák sűrűjébe.

- Benjamin, ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - szaladt utána Loveday. A többiek pedig követték. Coeur még egyszer visszanézett a sátorra, majd rosszkedvűen elindult a többiek után.

...

- Maria, Maria! - rohantak Ricsiék a lányhoz, aki igyekezett visszatartani könnyeit.

Mikor meglátta őket, már örömében sírt, hiszen nem számított rájuk, s jelenlétük megnyugtatta.

- Ricsi... - próbált jobban felállni, ugyanis az ütéstől a földre rogyott, de nem sikerült. Esetlenül visszaheveredett a fa alá, ahová oda volt kötve.

A fiúk rögtön átölelték, ahogy odaértek hozzá. Maria szorosan hozzájuk bújt, miközben vállukon szipogott.

- Fiúk én... én annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy ez lesz... bocsássatok meg nekem! 

- Maria, te erről nem tehetsz! És nem kell bocsánatot kérned, legalábbis nem tőlünk! - ölelte át szorosan Ricsi.

- Mindenről én tehetek, akkora egy hülye voltam! Robinnak volt igaza: mindenen megsértődők!

- Maria, nyugodj meg! Minden rendben lesz! - vigasztalta David is - Robin szeret téged, ebben biztos vagyok.

Mariának egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de ez a pillanat sem tartott sokáig, mert hirtelen Coeur hangja hallatszott a távolban, ahogy szólongatja őket. 

- Maria, most mennünk kell, de még találkozunk! Tarts ki! - álltak fel a fiúk és rohantak a hang irányába.

- Ne, hová rohantok? Ne hagyjatok itt! - kiabált utánuk, de már késő volt. Csak távolodó árnyékukat látta, ahogy messze szaladtak tőle. Maria idegesen mocorogni kezdett, mert a kötél már zavarta, s keze is kezdett zsibbadni. Próbált rajta valahogy lazítani, de nem járt sikerrel. Kis idő múlva pedig újból látta, hogy jön valaki hozzá. Reménykedve felpillantott, de már nem a De Noir fiúk voltak azok, hanem egy őr.

- Árpád látni akar - mondta egyszerűen, majd  késével elvágta Maria kezén a köteleket. A lány végre szabadnak érezhette magát, de csak egy pillanatra, ugyanis az őr már vitte is a sátor felé, Maria pedig felkészült a legrosszabbra. 

Fél óra múlva:

A Merryweatherek és a De Noirok férfi tagjai mind harci díszben álltak a sziklánál. Az idő már a  nap vége felé járhatott, ezért a hold is megjelent a tiszta égbolton, mellette sehol semmi csillag. Mintha tudták volna, hogy egy csata nem szép látvány, ezért nem is mertek volna előjönni. Annyira nem is volt rájuk szükség, hiszen a holdfény mindent megvilágított. Még a harcosok ruháját is, amely fénylett a sötétben.  Lent a parton még a tenger morajlását is lehetett hallani, ahogy hullámai nekicsapódnak a szikláknak, majd visszaverődnek onnan. A vízre is vetődött pár fénynyaláb, amely visszaverte a világosságot. Ez a nyugalom és harmónia jellemezte a természetet, mióta az átok megtört. Csakhogy most újból megtörténhet minden szörnyűség, ha veszítenek a csatában. A Dánok  nem kaparinthatják meg ezt a völgyet, mert tönkretennék - gondolta Benjamin magában. Muszáj megvédeniük!

Néhányan lovakon ültek, de a többség gyalogos katona volt. Mindenkinél volt kard, vagy valami harceszköz. Már készen voltak a támadásra.

- Robin eljött? - kérdezte Benjamin a vezér felé fordulva.

- Nem, ezért most dühös vagyok rá, de hát nem lehet ezt erőltetni. Harcolni csak elszántan és akarattal lehet - nézett maga elé a vezér, miközben ezt végigmondta.

- Biztos benne, hogy győzünk? - kérdezte Coeur a mellette szintén harci díszben álló Benjamint, hogy témát váltson.

- Nem - válaszolt -, de akkor is harcolnunk kell.

- Ez így van - helyeselt Coeur -, nem is azt mondom, csak... így nagy az esélye annak, hogy Mariát is elveszítjük. Tudom, hogy szereti az unokahúgát, akkor miért teszi kockára az életét? - kérdezte őszintén a vezér.

Benjamin ezen elgondolkozott, de válaszolni már nem tudott, ugyanis az egyik De Noir katona rohant oda hozzájuk.

- Jönnek és elég sokan vannak, uram! - lihegte.

- Többen, mint mi? - kérdezte Coeur.

- Igen, de nem sokkal.

- Hát akkor élet, vagy halál - húzta fel harci sisakját Coeur - Örülök, hogy magával harcolhatok, Benjamin.

- Úgy szintén - szólt Benjamin, majd a sereg élére állva vették szemügyre a velük szemben érkező dán sereget. A kastély ura szemét végigjáratta az embereken, akiken látszott, hogy nem most fognak először harcolni. Valóban többen lehettek, mint ők, de azért nem annyira látványosan. Mindegyik tekinteten elszántság és vakmerőség ragyogott. Egyszerűen túl bátornak tűntek, és olyannak, akik biztosak a dolgukban. A többség lovon ült, s éles karddal a kezükben, amellyel egy pillanat alatt leszúrhatnak valakit. Hát, tényleg eljöttek. De Maria hol lehet?

Míg így kémlelte őket, Árpád már előre is lépett lóháton, s szavait Benjaminnak intézte:

- Nos, itt vagyunk, Merryweather, ahogy ígértem. Áll még az alku?

- Természetesen igen. Maria is nálatok van? - kiabált Benjamin, mert azért jóval távolabb álltak egymástól.

- Igen, a fiammal van hátul. Viktor fiatal még a harchoz, majd ő addig vigyáz rá - kiabált vissza Árpád is.

Ezt követően a két vezér visszament seregük élére, majd beállt a csend. Ez nem afféle kínos csend, hanem olyan csata előtti feszült csend volt. Benjamin egyszerre érzett aggodalmat, mert lehet vesztenek majd, és soha nem látja Mariát, és erőt, amely megszállta. Valahol mélyen tudta, hogy győzni fognak, de nem merte elhinni. Győzniük kell! Ha nem így lesz, akkor oda a völgynek...