A nap még mindig sütött, s az erdei fák között hosszan nyúltak be sugarai, mintha el akarnának érni valamit odabent. Viszont nem mindegyik részét világították meg, mert ugye inkább a sötétség jellemezte az erdőket. De mégis, valahogy ez a kis fákkal borított vidék különbözött a többitől. Hogy miért? Erre nem mindig tudni a választ, de úgy mondják, hogy aki egyszer idetéved, azt annyira elbűvöli a hely varázsa, hogy nehezen bírja ki anékül, hogy ne jöjjön ide vissza. Van valami benne, ami csalogatja azokat is, akik mondjuk csak átmennek rajta, végül már itt is maradnak és mire észbe kapnak a lakhelyüket is itt építik ki. Így volt ez most is, mert nemrég érkezett ide egy nép, melyet senki sem ismert. Azt sem tudni róluk, hogy honnan jöttek, kik ők, s hogy mi a szándékuk. Legalábbis eddig.

Egy hatalmas fákkal körbevett sík terepen, melyet minden szögből megvilágított a nap, s hol nem is volt árnyék telepedett le a már említett idegen nép. Mindenhol sátrak tömkelege húzódott végig e hatalmas erdőrészen, mely annyira nem is volt a természet közepén, hanem már egy kicsit kinyúlt a lakottabb területek felé. Annyian voltak, hogy szinte ezt az egész részt elfoglalták, melyet régen tisztásnak, most, pedig már egy egész klán, vagy még annál is több idegen lakhelyének nevezhetnénk. Csak úgy kisajátították maguknak ezt a részt, mintha eddig is itt éltek volna, pedig még csak alig egy hete telepedtek le, máris igazi otthonuknak nyilvánítottak. És bizony itt is voltak szabályok, mint minden normális nagy klánban. Volt egy főnökük, bár ők inkább vezérnek szólították, ki mindig bölcsen és odafigyelve irányította népét. A neve, pedig nem volt más, mint Dán Árpád. Szigoráról és magabiztosságáról volt híres. Mindenki  tiszteletben tartotta őt és a döntéseit is, mert meg is bíztak benne. Igaz, már nem volt fiatalnak mondható, de aki idős az bölcs, így hát őt választották meg vezérüknek, mert úgy gondolták, hogy ő alkalmas erre a feladatra. Ha valaki mondjuk rosszat tett, vagy nem úgy hajtott végre egy parancsot, ahogyan azt mondta neki, akkor megkapta méltó büntetését. Ezért mindenki igyekezett a kedvében járni és végre hajtani, amit kért. Neki volt a legnagyobb sátra, hiszen a vezér volt a legkiváltságosabb személy közülük. Éppen most is ott volt, s beszélt az egyik hű szolgájával, Vazullal, akitől mindig a legjobb válaszokat kapta és akiben leginkább megbízott, csak hogy nem tudta róla, hogy valójában milyen önző és akaratos. Igazából ő is szerette a vezért, de mindig magát akarta ezzel előnybe hozni, hogy Dán uruk közvetítőjét játszva élvezte, hogy van némi hatalma a nép fölött. Imádta az olyan helyzeteket, amikor teljesítik a kérését, vagyis hát a főnökét, de azt, amit rábíztak mindig máshogy adta elő és így tényleg úgy tűnhetett, mintha ő parancsolna. Erről persze a vezér mit sem tudott, s abban a tudatban élt, hogy Vazul mindig becsületesen végzi a munkáját.

- Szóval hát mit gondol? Jó a népnek, ha itt élünk? Vagy talán vándoroljunk tovább egy olyan helyre, ahol még több zsákmányra teszünk szert? - kérdezte Árpád a szolgát.

- Nos... én nem tudom, uram, viszont annyi biztos, hogy egy olyan helyen kell élnünk, ami lakható és bőségesen terem minden, amire a nép vágyik - válaszolta fülét vakargatva Vazul. A vezér csak helyeslően bólintott, hogy elégedett a válasszal, majd megfordult, s a széke mellé nyúlva egy régi poros zsákból kihúzott valamit, ami csak úgy szikrázott a napfényben. Első látásra egy gyémántnak tűnt, de ha közelebbről nézte az ember csak egy különös égkőnek látszott. Ezt a tárgyat a magasba emelte, majd így szólt, továbbra sem levéve a szemét a kőről:

- Szeretném, hogy ez az égkő legyen családunk képviselője és mindig csak mi tarthassuk így a kezünkben. Ha elveszítjük, akkor már semmi sem segíthet igazán rajtunk. Ha viszont megőrizzük, akkor van esélyünk arra, hogy az itteni lakosokat elbűvöljük szépségének erejével és talán engedélyt is kapunk arra, hogy ez legyen az otthonunk - miközben ezeket magyarázta valaki hallgatózott a sátor falai mögül, és ezt sem a vezér sem a szolga nem vette észre.

- Na de uram! Ne mondja komolyan, hogy egy égkő csak úgy mindent megváltoztat. Ide csata kell! Méghozzá olyan, amivel földig rombolhatjuk azokat, akik itt élnek - lelkesült Vazul.

- Ó, hát én nem hinném, hogy erre lenne szükség. Maga nem tudja, hogy mire képes ez a kő! Nagy hatalma van, és ha még nem hisz nekem, akkor majd hinni fog, ha eljön az ideje - mondta Árpád, s hangjából a magabiztosság csengett.

- Na de ne mondja komolyan, hogy Viktornak hisz. Tudja, hogy milyen uram! Ő még csak gyerek, álmodozik itt össze-vissza. 

- De, én hiszek neki, és tudod miért? Mert bízok abban, hogy igazat mond és ő azért mégis a fiam. Nem hinném, hogy hazudna nekem arról, hogy látott egy ifjú hölgyet sétálni az erdőben, akivel nagyon jót beszélgetett, viszont emiatt elfelejtette hozni nekem a már rég megígért madarat. 

- Maga nem lát a szemétől, Árpád? Ez a fiú szerelmes, és az a lány teljesen elvette az eszét, akárki is legyen!Tudja honnan tudom? Amióta valamilyen parancsot rábízunk, folyton csak bambul a semmibe és valami furcsa dallamot dúdolgat meg valami lány nevet mondogat. És ez bizony nagyon rossz, tudja miért? - lépett közelebb Árpádhoz, mert az már el is fordult tőle - mert összebarátkozott egy ittenivel! - amikor ezt kimondta hirtelen kiugrott az illető a sátor mögül, aki eddig hallgatózott, s mérgesen rávetette magát Vazulra, aki persze erre nem számított, ezért nagyon meglepődött, s ennek következtében mindketten a földön landoltak. Ez az illető pedig Viktor volt, akiről beszéltek. Az a Viktor, aki Mariával találkozott az erdőben, s most, mint kiderült ő volt Árpád fia. Nagyon mérges volt a szolgára, ,mert amúgy sem szerette, de most kimondottan utálta, amiért ennyire figyelmetlennek állította be az apja előtt, így hát nem bírta tovább leskelődve: cselekednie kellett, s most verte, ahol érte, mint aki eszét vesztette. A férfi próbálta hárítani az ütéseket, s ledobni magáról a fiút, de az hősiesen küzdött. Sokáig bírkóztak, mikor Vazul így kiáltott dühében:

- Uraam!! Szedje már le rólam ezt a neveletlen fiút!! - erre a vezér felocsúdott ámulatából, s mély, dörmögő hangján rászólt fiára:

- Viktor! Elég legyen! Azonnal hagyd ezt abba! - húzta fel a földről, de a fiúban még ott volt az üthetnék, s a Vazul iránt érzett gyűlölet vágya. Feje piros volt a haragtól, haja, pedig összekócolódott az ütésektől. Mikor felállt felnézett apjára, aki a legszigorúbb tekintettel nézett vissza rá. Erre kénytelen volt bűnbánó arcot vágni, miközben Vazul szép lassan felállt, s mert megint ő volt jobb helyzetben önelégült vigyorral nézett vissza rá, de mikor a vezérhez fordult visszaváltott tiszteletteljes szolgára.

- Nem tudom, hogy mit képzeltél magadról már megint, de most azzonal kérj bocsánatot Vazultól! Hogy gondoltad, hogy csak úgy megtámadod szegényt, miközben beszélgetünk?! - kiabált fiával Árpád.

- De apa! Hiszen hazudott neked! És olyan dolgokat mondott rólam, amik nem is igazak! - védekezett Viktor.

- Nem hazudott. Vazul hű szolgám, benne megbízok. Nem kezdheted el csak úgy verni, mint a hülye! Most, pedig kérj tőle.. - nem tudta befejezni, mert fia közbeszólt:

- Neem! Soha nem kérek ettől az embertől bocsánatot! És nem hiszem el, hogy még mindig neki adsz igazat! - Árpád szeme szikrákat szórt és épp kezdett volna mondani valamit, amikor egy szolga lépett be a vezér sátrába és így szólt:

- Bocsánat, hogy megzavarom önöket, de most jött meg Csaba és Előd az erdei útjukról, uram. Azt is mondják, hogy hoztak még valakit.

- Rendben, köszönöm. Jöjjenek csak be! - mondta, majd odafordult a fiához - Veled még számolok, fiatal úr. Most menj a sátradba és gondolkozz el azon, amit tettél! - erre a fiú megindult, majd kiment.

Mostmár minden figyelmét a szolgáira szentelte. Vazul is ott állt mellette és arcát egy vizes kendővel törölgette. Persze annyira azért nem fájt a sebe, amit Viktor okozott neki, csak úgy akart tenni, mintha tényleg ennyire megverte volna, s hogy ezért majd keményebb büntetést kapjon a fiú. A két szolga, Csaba és Előd jött be és mélyen meghajolva így szóltak:

- Tisztelt urunk, vezérünk! Amint az erdőben jártunk, jobban mondva vadásztunk találtunk valakit, aki talán az itteniekhez tartozik, így hát elhoztuk önnek, hogy minél több dolgot megtudjunk általa erről a völgyről.

- Igazán? Na és ki lenne az?

- Egy ifjú hölgy, aki arra bóklászott - erre a vezér arcára kíváncsiság ült ki, majd ismét megszólalt: - Nos, akkor hozzátok elém. Szeretném megismerni.

Előd felállt, s karjánál fogva bevezette a sátorba Mariát, akinek még mindig meg volt kötve a keze, s nem látott semmit, de most a szolga levette róla a kendőt, s a hirtelen világosságtól a lány többször hunyorgott, mert még alig látott valamit. Nehéz volt vissza szoknia a fényhez, de lassan kirajzolódott előtte egy nagy sátor és az annak közepén álló vezér arca is, meg a többieké. Fogalma sem volt arról, hogy hová került, de nagyon érdekesnek talált mindent. Ámulatából a vezér mély hangja verte ki, aki így szólt hozzá:

- Nos akkor üdvözlünk a törzshelyünkön. Tudom ez most furcsa neked, de majd mindent meg fogsz tudni rólunk. Hogy hívnak?

- E-engem? Maria. Maria Merryweather - válaszolt akadozva, mert még mindig nem hitte el, hogy az előző szavak hozzá szóltak, s hogy ide került.

- Szép név. Ilyen nevet már elég ritkán hallani errefelé. Én Dán Árpád vagyok, és ők a családom - mutatott végig a körülötte állókon.

- M- mit akarn-nak tőlem? Miért vagyok itt? - kérdezte félénken.

Erre mindenki egy jóízűt nevetett, s ettől még feszültebb lett a hangulat.

- Azért vagy itt, mert kellesz nekünk. Mostantól a foglyunk vagy és azt csinálod, amit parancsolunk neked. Kérdezni fogunk tőled dolgokat és te válaszolsz. Ha ezekkel megvagyunk, akkor pedig döntünk a sorsod felől - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- És mikor mehetek haza? - kérdezte a lány előre félve a választól.

- Hát... azt még eldöntjük. Viszont annak is nagy a valószínűsége, hogy soha - mosolyodott el gonoszan Árpád.

Ezt hallva Mariának egy könnycsepp folyt végig az arcán, s vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdjen el sírni.

- De.... ezt nem tehetik meg...

- Mi az hogy? Már megtettük. Ide hoztunk. És most Vazul be fog kísérni a tömlőcbe, ahol majd minden nap megnézünk és kérdezünk. Ott fogsz élni addig, amíg nem derítettünk minden számunkra fontos információt. 

Ekkor Vazul odajött ,s erősen megragadva a lány kezét húzta kifelé. Maria nem tiltakozott, mert tudta, hogy úgy sincs esélye szabadulni. Haladtak végig a sátrak között , s lözben Maria láthatta, hogy milyen sokan vannak. Sokkal többen, mint ők. Talán annyian, mint a De Noirok. Ekkor hirtelen megtorpant, mert az őt vivő férfi is megállt. Levitte egy föld alatti részre, majd ott megállt egy rácsos ajtó előtt, s ezt még Maria is látta, hogy börtön volt. Nagyon hideg volt odalenn, mert hát még is a föld alatt voltak, majdnem, mint egy barlangban. Meg hát nagyon sötét is volt és így ijesztőnek tűnt ez a hely. Nem csoda hát, hogy Maria megborzongott, amikor körbenézett. A nagy ajtó már nyílt is, s Vazul egy egyszerű mozdulattal belökte a lányt "új otthonába".

- És most, pedig itt fogsz lakni. Érezd magad otthon, Maria. Reméljük, hogy az itt töltött idő számodra boldog pillanatokat tartogat - nevetett gúnyosan, majd belakatolta az ajtót.

Ezen a lány nagyon meglepődött. Milyen gonosz ember ez! Még csak alig ismeri, de már utálja. És máris a nevén szólítja? Jó, elmondta nekik, hogy hogy hívják, de azért ez mégis fura.

- Maga nem  ismer engem. Így azt sem tudja, hogy mit érzek most, de azért lehetne magában egy kis együttérzés is. Nem gondolt bele a helyzetembe? - kérdezte duzzogva.

- Hát... tudod én ilyeneken nem gondolkozok. És valljuk be, hogy sokkal jobb helyzetben vagyok, mint most te! A vezér megbízik bennem és elfogadja a tanácsaimat, tehát, ha azt javasolnám neki, hogy tartsunk itt téged örökre, még abba is bele menne - vigyorgott ravaszul.

- De azt úgy sem meri! Mit akarnak a családomtól?! És mit szeretnének, hogy elmondjak?

- Majd mindent a maga idejében. Addig is, szép rémálmokat! - mondta, majd nevetve távozott.

Maria, pedig ott maradt a hideg, s hátborzongató tömlőcben egyedül. Hogy kerülhetett ilyen helyre? Kellet neki elmenni otthonról! Talán jobb lett volna, ha ott marad a szobájában, s nem megy sehová. Akkor nem történt volna meg az, hogy összeveszik Robinnal és, hogy elkapják. Most így utólag végig gondolva tényleg jobb lett volna. Sokkal jobb.

Ha te is szereted ezt a csodálatos kis történetet, akkor jószívvel ajánlom Evcsii könyvét, melynek címe: A Holdhercegnő, és az ennek az első része, mely hasonlít a filmhez. Olvassatok bele, mert szerintem nagyon izgalmas és aranyos történet ☺❤

Örülök, hogy végre meg tudtam írni ezt a részt, mert hát tudom, már régóta nem volt új, de sajnos nem mindig tudok hamar kirakni. Remélem azért tetszett nektek.😊