A vidéken lassan már kezdett sötétedni, s a nap egyre jobban próbált elbújni a felhők mögé. Ilyenkor általában gyönyörű volt minden, mert a naplementét mindenki szerette. Most viszont Benjamin inkább azt kívánta, bárcsak lassabban jönne az este, mert sötétben nem találják meg hamar a tábort. Már mind ott álltak a kastély előtt, s várták Robint és társait. Eléggé felkészültek erre a mentőakcióra, ugyanis Miss Heliotrope még egy hálót is hozott magával, amit akkor is magával vitt, mikor az átok után nyomozó Mariát mentették meg. Ez is hasonló eset volt.

- Na de kérem, nem lehetne, hogy itt hagyja azt a hálót, asszonyom? - kérdezte Benjamin a nőt.

- Nem, sajnálom. Ez még hasznomra is lehet - makacskodott.

Az úr sóhajtott egy nagyot, majd rá hagyta, mert nem volt kedve tovább veszekedni. Inkább odafordult a De Noir vezérhez és ezt kérdezte:

- Coeur, mikor jönnek a fiadék? Lassan el kéne indulnunk - mocorgott türelmetlenül.

- Nyugalom, mindjárt itt lesznek. Tudod, a fiam nem a gyorsaságáról híres - nevetett erőltetetten a vezér, mert valójában ő sem tudta, hogy miért nincsenek még itt. 

Pont akkor, mikor ezt kimondta, jött meg a három De Noir srác Robin nélkül.

- Á, hát végre megjöttetek! - szólt Coeur, de amint fiát kereste tekintetével szeme szinte lángokat szórt.

- Hol van Robin? - váltott át hangja a legmélyebbre, s a kedve sem volt valami jó.

A srácok egymásra néztek, majd végül az egyik így szólt:

- Azt mondta, hogy nem akar velünk jönni, mert csalódott Mariában és így semmi értelme nem lenne.

A vezér most már nem csak szemével szórt villámokat, de arca is piros lett a dühtől, s mérgében morgott egyet:

- Ó, már megint az a haszontalan, az a.... - itt abbahagyta, mert Benjamin közbe szólt.

- Hagyja, nem érdemes ezen rágódni! Akkor megyünk Robin nélkül! 

- Jó, de nem értem a fiamat. Amikor szükség lenne rá, akkor csak úgy egyszerűen eltűnik, amikor meg épp nem bízok rá semmit, akkor itt lábatlankodik! - bosszankodott Coeur, de ezt már csak a De Noir srácok hallották, mert Benjamin ment hívni a többieket.

...

Eközben Maria csendben követte Viktort, aki kézen fogva vezette őt a táboruk felé. A lánynak már elég ismerős volt ez az út, hisz nem rég innen szökött el, és most visszajön ugyanide. Nagyon össze volt emiatt zavarodva, mert már magán sem igazodott ki rendesen. Elmerült gondolataiban, és meg sem szólalt, ami Viktornak is feltűnt.

- Héj, hercegnő! Ne emészd már magad ilyen hülyeségeken! Nem sokára odaérünk és akkor minden rendben lesz - simított végig a lány karján, aki ezt hagyta, de továbbra is szótlan maradt.

Ahogyan egyre közelebb jöttek, már látni lehetett a fényeket, melyek a sátraknál világítottak és Maria már messziről is kiszúrta a fáklyákkal kivilágított részt, ahol többen is álltak. Amikor ők ketten kiléptek a nagy fák árnyékának takarásából, mindenki odakapta a fejét és kíváncsian méregetni kezdte őket. Maria kissé megborzongott a Dánok fagyos pillantásától, és inkább igyekezett Viktor mögött tartani a lépést.

- Á, fiam! Hát csak hogy megjöttél! És úgy látom nem egyedül... - mosolygott a vezérük Mariára, de a lány ezt inkább vicsorgásnak látta.

- Jó-jó napot! - köszönt kissé dadogva a félelemtől Maria.

- Gyertek, foglaljatok helyet! Éppen klánbeli megbeszélést tartunk arról, hogy miképp haladjunk tovább - mosolygott még mindig a vezér, de a lány ezt nem értette, hogy pontosan miről van szó.

Mindketten helyet foglaltak a többiek mellett, így egy nagy kört alkottak.

- Szóval, a terv a következő lesz - kezdett bele - mivel most Maria is itt van, így teljes sikerünk lesz, ugyanis te leszel a csali - pillantott a lányra, majd utána mindenki - itt leszel a sátraknál és neked köszönhetően körbe tudjuk keríteni a drágalátos családodat, egy kis tárgyalás reményében - magyarázta - Viktor!

- Igen, apám?

- Kísérd a lányt a törzshelyére - hangsúlyozta ki az utolsó szót.

- Rendben! Gyere, Maria! - fogta meg a kezét.

- Hová megyünk? - érdeklődött Maria.

- A külön neked foglalt sátorhoz vezetlek - mondta Viktor, de mikor ezt kimondta szeme félelmetesen megcsillant egy pillanatra, ami elbizonytalanította Mariát.

Végül még is követte a sátrak közötti kacskaringós úton. Erre még nem járt, de volt egy olyan fura érzése, hogy továbbra sem fog. Már régóta mentek, mikor a lány megszólalt:

- Viktor, hová viszel? Ez már elég messze van az apád sátrától.

A fiú hirtelen megállt, és Mariára nézett.

- Hát, igen. Az előfordul - mondta, majd egy pillanat alatt lökte neki Mariát a fának, aki rémületében azt sem tudta mi történik, de fájdalmában - mivel neki csapódott a fának - nyögött egyet. Viktor hátra fogta a lány kezeit és körbekötötte egy vastag kötéllel a fához úgy, hogy Maria háttal állt a fatörzsnek.

- Ne! Mit csinálsz?  - kérdezte Maria ijedten.

- Amire megkértek - mosolygott, és közelebb lépett a lányhoz - Jaj, Maria! Csak nem azt hitted, hogy szeretlek? Az igaz, hogy szép vagy, drágám, de egyben a leghiszékenyebb lány is, akivel valaha találkoztam - vágta fejéhez a szavakat.

Maria köpni-nyelni nem tudott. Ez most elég váratlanul érte, és nem fogott még fel mindent.

- Mi? - szólalt végül meg halkan.

- Kellett a tervhez az is, hogy te belém szeress, és elgyere velem ide. Így szinte biztos, hogy a családot hiányolni fog, ezért utánad jönnek majd. Ha ideérnek, és meglátnak majd téged, ki akarnak szabadítani, csak hogy mi akkor csapunk majd le rájuk. Így szinte biztos, hogy feladják harc nélkül, ezért a miénk lehet majd a völgy is - magyarázta önelégülten.

- Te becsaptál engem! Hazug disznó! - tört ki mérgében Maria, s legszívesebben pofán csapta volna Viktort, ha nem lett volna megkötve.

- Ó, kár a gőzért! Ezzel elkéstél, drágaságom - tűrt egy hajtincset Maria füle mögé - ja, és még a kis "barátod" - rajzolt időzőjeleket a levegőbe - sem tud téged megmenteni, hiszen ő már azt hiszi, engem szeretsz, ezért biztos nem fog eljönni - nevetett.

- Hagyjál békén! Utállak! - kiabált Maria, de mondata végén szeme kissé könnybe lábadt, hiszen bántotta, hogy Robint is megemlítették.

- Nem hiszem, hogy utálsz - fordított hátat neki, de egy pillanatra még visszafordult - ahhoz te túl jószívű vagy! - mondta, majd gyorsan elment.

...

Kezdett sötétedni. A sötétség egyre jobban szívta magába a vidéket, de ez Benjaminékat egyáltalán nem érdekelte. Ők csak mentek tovább elszántan, végig az erdei utakon.

- Járt már erre, Merryweather? - kérdezte a vezér.

- Igen, de már elég rég. Nem járok ki gyakran az erdőbe - válaszolt tömören az úr.

- Értem. Hát.... Loveday, neked csak ismerős a környék - pillantott lányára Coeur.

- Igen, hogyne. A barlanglakós időszakomban mindig innen hoztam az ételeket - válaszolta az asszony lelkesen, s előrébb ment - Azt hiszem erre a rövidebb - mutatott az egyik irányba.

- Hát, drágám mi bízunk benned - mosolyodott el Benjamin is.

Így mind arra mentek, amerre Loveday ajánlotta. Sétáltak egy jó darabig nézelődve, amikor Miss Heliotrope hirtelen felkiáltott:

- Áá, nézzék! Ott van egy kis fény! - mutatott az egyik irányba, mire mind arra néztek.

Ugyanolyan ragyogó volt a látvány, mint mikor Mariáék látták a fáklyák fényét.

- Jó, közel a cél! Menjünk! - mondta Benjamin, majd előre lépett a csapatuk élére, és úgy közelítették meg a tábort.

Sziasztok! Tudom, ez kicsit rövid lett, de itt van az új rész. :)