Ethari úgy hitte, hogy csak egy átlagos nap vár rá. Olyan eseménytelen, mint a többi azóta, hogy Runaan elment és nem tért vissza. Hiszen ugyan mi történhetett volna? Nem sok esélyt látott arra, hogy a férfi betoppan az ajtaján. Egészen lehetetlennek tűnt, Ethari pedig már nem akart reménykedni. Úgy döntött, hogy a nap hátralévő részében készít pár fegyvert, hátha azzal el tudja terelni a gondolatait. Régen nem járt már a műhelyben, pontosan azóta nem, hogy Runaan nyila megérkezett azon a baljós napon. Minden rá emlékeztette, így aztán szinte már félt bemenni oda, mintha csak a lelke démonaitól szeretné megvédeni magát.

Csendesen dolgozott, nem gondolva szinte semmire. Sok kérés felgyülemlett az elmúlt hónapok alatt, de Ethari képtelen volt bármit is tenni, annyira eltemették az emlékek és a fájdalmai. Csak azt akarta, hogy minden olyan legyen, mint régen. Térjen be Runaan váratlanul az ajtón, kezdje el nyaggatni, hogy foglalkozzon már egy kicsit vele is, s ne csak a műhelyben dolgozzon. De nem... Semmi ilyen nem történt.

Vagy mégis? Ethari a harmadik kardhoz látott volna hozzá, mikor meghallotta odakintről a kiáltásokat. Mind boldognak tűnt, így először nem is foglalkozott vele. Nem érezte úgy, hogy neki van oka bármi miatt is ünnepelni. Azonban egyre zajosabb lett minden, s Ethari nem tudott koncentrálni. Végül úgy döntött, hogy csak megnézi, mi történik a műhely ajtaja mögött. Gyorsan elpakolt mindent, nehogy valami probléma történjen addig, míg ő távol van, aztán egy sóhajjal később már kint is volt. Utólag persze hálát adott magának, hogy nem bújkált tovább, hanem összeszedte a bátorságát.

Odakint mindenki egyszerre fordult felé, majd álltak az út szélére. Ethari nem értette, hogy mire ez a nagy felhajtás, de csak addig, míg fel nem pillanatott. Előtte, alig húsz méterre Runaan álldogált, egy túlzottan ismerős, mégis ismeretlen moonshadow elf mellett, aki bátortalanul tekintett mindenkire, mintha attól félt volna, hogy bántja valaki.

– Runaan? – kérdezte Ethrai meglepetten, ellenben mozdulni nem mert. Félt, ha csak pár lépést tesz előre, Runaan azonnal eltűnik majd, s minden olyan lesz, mint régen.

Runaan is hasonlóan megdöbbent volt, mint a párja, ő azonban teljesen más okból kifolyólag. Hát nem látta, hogy ki áll mellette? Elvesztette volna minden reményét azzal kapcsolatban, hogy Neera még él? Vetett egy futó pillantást a sápadt és kimerültségtől reszkető elfre, majd a tekintetét visszavezette Ethari felé, aki lassan kitört a bénultságából, s pár hosszú lépéssel Runaan előtt termett.

– Te ostoba bolond! Tudod te mit éltem át, mikor a nyiladat megkaptam? Tudod mennyire fájt, mikor a virág süllyedni kezdett? – fakadt ki minden bánata a férfiből, olyan erős hévvel, hogy Runaan ijedtében egy aprót hátrébb lépett. – El sem tudom dönteni, hogy mit csináljak veled...

– Sajnálom – felelte Runaan őszintén, majd egy gyors mozdulattal a karjai közé zárta a párját, aki bár még mindig dühösen, de hagyta magát, s lassan ő maga is viszonozta az ölelést.
– Sajnálom, hogy megijesztettelek, Ethari – folytatta tovább a férfi. – De emlékszel arra, hogy mit igértem? Visszahoztam a szíved, s a rég elveszett lelked is.

Erre már újra felfigyelt a másik moonshadow elf, s zavartan nézte Runaan megfejthetetlen arcát.

– Miről beszélsz?

Runaan elmosolyodott, majd finoman maga mellé húzta Neerát, aki a boldog egymásratalálás közben el akart szökni, de persze az éles szemek elől nem menekülhetett. Ethari újra alaposan megfigyelte a lányt, s egyszerre felrémlett a lelkében minden. A szép nyári napok, amikor az erdő hűs fái között játszottak egymást kergetve, mikor egyik ágról a másikra ugráltak, s úgy érezték, hogy övék az egész világ. Mikor az ő egyetlen húga első alkalommal találkozott a fiatal Runaannal, de már akkor is szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Aztán jött az sötét, hideg nap és a remény elveszett. A testvére eltűnt, Ethari lelke pedig megszűnt létezni.

– Neera?

A lány lassan emelte rá könnyektől csillogó szemeit, amikben ugyan nem csillant fel az élet a fakóság mélyében, de ki lehetett olvasni belőle azt a leheletnyi reményt, ami eddig ellátta a erővel. Nem is hezitált tovább, minden fölösleges válasz nélkül vetette magát Ethari karjaiba, aki azt sem tudta, hogyan reagáljon.

Ethari félve mert csak a húgára nézni azután, hogy az ölelésük megszakadt. Azt hitte ugyanis, hogy csak egy túl szép álom fogságába esett, nem lehetett ez a gyönyörű kép a valóság. De mégis, meg Runaan bátorítóan megszorítta a vállát, Neera pedig egy halvány mosollyal ajándékozta meg, miközben remegő kezeivel a könnyeit törölgette. A szíve és a lelke visszatért hozzá, az égiek meghallgatták a könyörgéseit. Úgy tűnt, vannak még csodák az életben.

Csak néha nem tartanak sokáig...

Hogy Runaan akart mondani valamit, vagy esetleg Ethari, azt nem tudni, mindenesetre Neera ereje akkor és abban a pillanatban elfogyott. Gyengén, de megmaradt reflexeinek hála elkapta még a bátyja karját azelőtt, hogy összeesett volna, de már nem bírt talpon maradni. Szerencsére Ethari is hamar észrevette, hogy mi történik, s még idejében megtartotta a lányt, valamint Runaan is azonnal akcióba lépett, habár ő sejtette, hogy valami ilyesmi fog történni, ha megérkeznek.

– Mondtam neki, hogy pihenjen, de azt akarta, hogy minél hamarabb hazaérjünk – sóhajtott fel Runaan.

– Oh, Neera – rázta meg a fejét Ethari, majd egy egyszerű, de gyors mozdulattal a karjaiba vette a testvérét. – Vigyük a házba, ott majd meglátjuk, hogy mit kell tennünk.

•·°°·•

Hey?

Hehe, él a sztori, csak laptopon nem szeretek írni, a telefonom pedig kezd meghalni.

Rövid rész, de nem akartam nagyon elhúzni, így is sokat vártatok már a frissítésre.

:3