Runaan már Xadia ismerős földjeit taposta, mikor Neera kezdett újra magához térni. Kettő teljes nap telt el azóta, hogy a lány összeesett az erdő közepén. Az idősebb elf eleinte nem akart tovább menni, de tudta, hogy nem időzhet sokáig ott, közel az emberekhez, így hamarosan újra útnak indult, fáradhatatlanul cipelve a karjaiban a fiatal társa ájult, s szinte már súlytalan testét. Runaan hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem aggódott. Azt tette minden egyes percben, s csak az tartotta vissza attól, hogy elhatalmasodjon felette a pánik, hogy Neera lélegzett. Ez apró kis tény volt a kapaszkodója, semmi több.

Runaan éppen azon gondolkodott, hogy merre verjen tábort, mikor megérezte, hogy Neera gyengén, de mozogni kezdett a karjaiban. Azonnal lerakta egy terebélyes fa lombjának árnyékába, s várakozva figyelte, ahogy a lány lassan kezdett magához térni. Továbbra is szörnyen nézett ki, a moonshadow elf alig érezte a lány testében az életet, de legalább végre valami változás állt be az állapotában.

– Neera?

Választ eleinte nem kapott, csak egy halk nyöszörgés formájában, aztán a lány lassan kinyitotta végre a szemeit, melyek ha nem is teljesen, de megnyugtatták Runaant.

– Neera, jól vagy? Minden rendben?

– Igen, azt hiszem – felelte a fiatalabb moonshadow elf olyan halkan, hogy a lágy szellő majdnem elnyomta a hangját. De beszélt, s ez többet jelentett a társának, mint bármi a világon. – Hol vagyunk?

– Már átléptük Xadia határát. Hamarosan otthon leszünk.

Neera halványan elmosolyodott. A gondolat, hogy újra láthatja a bátyját és a régi barátait új reménnyel töltötte el még akkor is, ha közben attól félt, hogy biztosan befogadják-e majd. Úgy fognak-e tekinteni rá, mint korábban. Nem ismerte a válaszokat, de hinni akart Runaan szavaiban, miszerint minden rendben lesz.

– Akkor menjünk tovább, Runaan. Ne időzzünk annyit!

– Biztosan jól vagy? – kérdezte aggódva a férfi. – Nem szeretném, ha megint rosszul lennél. Tudunk pihenni, Neera. Itt már biztonságban vagyunk, hidd el.

– Jól vagyok – felelte Neera dacosan, nem is gondolva arra, hogy még egy kicsit pihenjenek a fák árnyékában. Helyette inkább lassan felállt a földről, mindenbe kapaszkodva közben, amit csak elért, mert nem állt még biztos lábakon.

– Rendben – sóhajtott fel Runaan. Tudta, ha Neera egyszer a fejébe vett valamit, akkor azt véghez is vitte. Makacs volt, s a döntéseit sosem lehetett megváltoztatni. Ha ő úgy döntött, hogy tovább mennek, akkor Runaan nem sokat tudott tenni ellene. Nem tetszett neki az ötlet, de nem szított újabb vitát. Csak reménykedett abban, hogy Neera nem esik össze megint, s hamar Silvergrove közelébe érnek.

Talán kivételesen a sors is az ő oldalukat választotta, ugyanis egész jól haladtak tovább. Nem ütköztek akadályokba, nem támadták meg őket és Neera is tudta tartani a tempót, habár többször is kért pár percnyi pihenőt. Hamarosan átvette a csupán sarlónyi Hold a Nap helyét az égen, de a két moonshadow elf csak ment tovább rendületlenül. Csak az lebegett a szemeik előtt, hogy minél hamarabb otthon lehessenek. Semmi más.

– Szerinted Ethari mennyire fog meglepődni, amikor meglát minket? – kérdezte Neera fáradtan.

– Gyanítom nagyon – engedett meg magának egy rövid mosolyt Runaan. – Mármint, neked biztosan. Az én fejemet valószínűleg letépi majd amiatt, hogy aggódnia kellett.

– Azt szeretném látni – nevette el magát Neera. Runaan nem bánta. Inkább örült, hogy végre újra látta az életet a lányban, még ha csak egy rövid időre is. Szerette, ha minden úgy marad, ahogy abban a pillanatnyi állapotban volt. Persze, az időt sajnos nem tudta megállítani, bármennyire is szerette volna.

– Hidd el, minden rendben lesz – tette Runaan a kezét Neera vállára. – Menni fog, oké?

– Remélem – bólintott Neera. – Nagyon szeretnék visszamenni. De így, hogy lassan már szinte ott vagyunk a kapuban, egyre nehezebb.

– Tudom – sóhajtott fel a férfi. – Bevallom, kicsit én is félek visszatérni. Rengeteg harcos veszett oda, sokak barátai és rokonai. Úgy érzem, hogy az én hibám. Nem tudom, miként fognak rám nézni.

– Örülnek majd, hogy te legalább túlélted, Runaan – mosolyodott el Neera. – Hidd el, senki sem fog másként tekinteni rád. Ha mégis, majd én elbánok velük!

Most már az idősebb moonshadow elf is elnevette magát, az ő lelkébe is visszaszállt a jókedv. Talán nem állíthatta meg az időt, s nem tudott visszamenni a múltba, de ha jobban belegondolt, a jelen sem volt annyira rossz. Tény, a sors sokszor helyezett eléjük akadályokat, ugyanakkor ezek nem voltak lehetetlenek. Egy kis akaraterővel sikeresen le lehetett győzni őket.

– Köszönöm, Neera – mosolyodott el Runaan. A lány csak biccentett, majd mentek tovább. A beszélgetésük alatti rövid kis pihenő új erőt adott neki. Nem volt jól, de úgy érezte, hogy el fog jutni Silvergrove határaihoz. Hogy onnan hogyan tovább? Az már egy másik kérdés. Célként egyedül a bátyja lebegett a szemei előtt. Ethari, aki talán már nem is hitt abban, hogy egyszer még újra találkoznak. Neera sem volt ebben olyan sokáig biztos. Most azonban olyan közel volt már, hogy nem engedte be a démonokat az elméjébe. Nem mert arra gondolni, hogy bármi baj történhet.

Egy pillanatra Runaanra tekintett, aki hasonló eltökéltséggel haladt az erdő kanyargós ösvényén. Neki is nagyon fontos volt a hazatérés, ő sem hagyta, hogy bármilyen akadály az útjába álljon. Neera érezte, hogy együtt bármivel szembe szállhatnak, hiszen mindketten hasonló célt láttak maguk előtt. Csak egyetlen dolog számított nekik. Egy valaki vezette őket fényként a sötétségben.

Ethari...

•·°°·•

Búék?

Hey! Tudom, nagyon eltűntem. Tisztában vagyok vele. De élek, oké? Remélem, valaki még reménykedik még itt részekben.

:)