Runaan félt. Be nem vallotta volna, az teljesen biztos, de tényleg így érzett. Látta, minden egyes eltelt nappal egyre bizonyosabbá vált előtte, hogy Neera egyre gyengébb lett. Lassan haladtak, túlságosan is. Az otthonuk még nagyon messze volt, s Runaan nem tudta, hogy egyszer odaérnek-e egyáltalán. Persze, egyáltalán nem hibáztatta a társát. Bele sem mert gondolni, hogy milyen borzalmakon ment át Neera abban az időben, amíg a pince fogságában élt.

Runaan segíteni akart neki, de úgy elég nehéz volt, ha a lány nem engedte ezt meg neki. Runaan tényleg mindent megtett. Több pihenőt kért, mint kellett volna és szinte minden feladatot átvállalt tőle. Mégis, Neera mindig hamarabb elindult, s újra és újra csak kimerítette magát. Úgy tűnt, mintha a lány mindenáron haladni akart volna, pedig egyáltalán nem voltak késésben. Mármint, jó lett volna, ha végre otthon vannak, de Runaan nem panaszkodott.

– Talán kéne egy kicsit pihenni – állt meg az idősebb elf azután, hogy feltűnt neki Neera fáradtsága.

– Tovább kell mennünk – rázta meg a fejét Neera. – Még bírom, Runaan.

De meddig? Runaan tehát félt. Aggódott, hogy valami történni fog idővel, de Neera nem hallgatott rá, s erőltetni meg nem akarta ezt az egészet. Végül csak bólintott egyet, majd haladt tovább. Tudta, hogy nem ez volt a legelmésebb döntése, mégsem tett semmit ellene. Arra gondolt, hogy majd sötétedésnél megállnak egy barlangnál, vagy egy olyan részén az erdőnek, ami elég sűrű. Majd akkor pihennek, s minden rendben lesz.

Persze a sorsnak más volt a véleménye minderről. Nem sokat mehettek tovább, mikor Runaan egy halk puffanást hallott meg a háta mögül, s mikor lassan megfordult, Neerát látta a földön elterülve. Azonnal az ellenséget kezdte keresni, de hamar rá kellett jönnie, hogy senki sem találta meg őket, csak Neera vesztette el minden erejét, s esett össze miatt. Legalábbis ebben reménykedett.

– Neera! – rázogatta meg Runaan finoman az ájult elf vállát, de a társa nem reagált rá. – Kérlek, Kölyök... Nélküled nem fogok hazamenni, Neera!

Mivel azonban választ nem kapott semmilyen formában, Runaan óvatosan felemelte a lányt a földről, majd rövid keresgélés után egy terebélyes fa alá tette le, ahol aztán ő is tábort vert. Nem akart még olyan korán megállni, de nem volt más választása. Persze, tudta volna tovább is vinni Neerát, de abban sem volt biztos, hogy jobban lesz-e, így nem akart kockáztatni.

– Remélem hamar jobban leszel – sóhajtott fel Runaan halkan. – Nem szeretném, ha Ethari így látna. Így is biztos már nagyon rossz állapotban van, nem lenne jó, ha ennél is jobban aggódna. Ez az egész rosszul hangzott...

Runaan nem is tudta, hogy mit mondjon. Csak arra vágyott, hogy minden rendben legyen, Neera felkeljen és mehessenek tovább. Hiszen már nem volt olyan sok hátra. Nemsokára eljutottak volna Xadia határára, már tényleg nagyon közel voltak. Nem kellett sok.

– Kérlek, Neera... Csak ébredj fel, jó? Utána majd mindent rendbe hozok – ígérte meg Runaan végül, miután nem tudta, hogy mit is mondjon igazán.

•·°°·•

Runaan és Neera több órán keresztül táborozott a fa alatt, a délután már kezdett éjszakába váltani. Az idő csak telt, azonban nem történt semmit. A fiatal elf némán és mozdulatlanul feküdt a földön, egyedül a mellkasa emelkedett és süllyedt, ami ugyan némi megnyugvással töltötte el Runaant, de a helyzet ugyanolyan rossz volt. A percek múltak, ő pedig egyre jobban aggódott.

Runaan végül feladta a várakozást, s miután összeszedte a cuccait, óvatosan felemelte Neerát a földről, majd a karjaiban cipelve elindult a sötétségben. Maga sem tudta, hogy miért vágott neki az útnak, talán csak azért, mert úgy vélte, hogy otthonukban segíthet nekik valaki. Persze, Runaan mélyen a lelkében sejtette, hogy semmi nem lesz egyszerű. Nem is mert belegondolni abba, hogy Neera miken ment keresztül, s mióta volt a cellákban. Elgyengült, a hideg átjárta a csontjait, nem tudta azt sem, hogy a családja él-e, vagy egyáltalán emlékeznek-e még rá. Runaan el sem tudta képzelni, hogy milyen lehetett a lánynak.

Most pedig itt volt ez. Ott vitte Neerát a karjaiban, s csak arra tudott gondolni, hogy mi lesz otthon a reakció, ha visszaviszi a rég látott társukat, de olyan állapotban, amiből talán már nem lesz visszatérés. Félt, hogy a sors a sok jó ajándék után megint ellene fordult, s most már csak rossz fog következni. Mégis, Runaan csak ment tovább előre, meg sem érezve Neera súlyát a karjaiban. Haza akart jutni, s ebben nem állíthatta meg senki és semmi.

Kivéve a saját elméjét. A félelmei sorra járták át a fejét, s nem tudott tőlük szabadulni. Mi van akkor, ha Neera nem lesz jobban? Ha nem fog felébredni? Ha nem viheti vissza Etharinak a húgát úgy, ahogy azt megígérte?

Neera csak egy lány volt. Akár elf, akár nem, soha nem ártott senkinek. Nem is érdekelte egyszer sem a tény, hogy bosszút álljanak az embereken. Persze, a múltban történtek őt is megérintették, de nem akart harcolni. Értelmetlennek látta. De mindenki tisztelte őt akkor is, ha a döntései mások voltak. Szerették Neerát, s mindenkinek fájt, mikor a fiatal elf eltűnt minden nyom nélkül. Sokan hitték azt, hogy meghalt. Runaan és Ethari viszont nem adták fel a reményt. Kutattak és kutattak minden nap reggeltől estig. Mikor aztán eredménytelenül maradtak, Runaan végignézte, ahogy Ethari lassan összeomlott, de kitartott mellette és vigyázott rá. Neki is legalább olyan nehéz volt, mint a párjának, így aztán tökéletesen megértette a fájdalmát.

– Megyek, Ethari – sóhajtott fel halkan Runaan, miközben ment tovább előre. – Megyek, s nem csak a szívedet, de a lelked is hazaviszem neked, ne aggódj. Történjen bármi, Neera velem lesz, mikor visszatérek.

Történjen bármi...

•·°°·•

Hey?

Nos, élek meg minden, szóval itt egy újabb fejezet, vagy valami ilyesmi. Tudom, most semmi sem happy, de nem lesz ez sötét. Meg fogom javítani, ígérem.