Neera és Runaan lassan, de haladtak tovább az otthonuk felé, s bár időnként akár órákig bújkáltak a fák között meg barlangokban, ha egy-egy csapat arra járt, mégis többnyire biztonságban voltak. Neera még örült is annak, hogy párszor megállásra kényszerültek, mert nem volt azért olyan fene jó állapotban. A pincében töltött évek rendesen leszívták az erejét, s hiába a pár napja visszaszerzett szabadság, nem javított túl sokat a helyzetén.

Tudta, hogy Runaan aggódott érte, de csak azért sem kért többször pihenőt. Nem szeretett volna sokáig a környéken időzni. Neera a szíve legmélyén már Xadia fái között járt volna, messze az emberek szörnyűségeitől. De nem tudott olyan gyorsan menni, mint ahogy szeretett volna, s újra és újra meg kellett állnia, különben minden egyes alkalommal összeesett volna. Neera utálta ezt az egészet, de nem vitte rá a lélek, hogy segítséget kérjen. Az eltelt évek egyszerűen nem engedték.

– Mit fogsz kezdeni, ha visszatérünk? – kérdezte egyszer Runaan, reménykedve abban, hogy kicsit oldani tudja a hangulatot.

– Még nem tudom – vonta meg a vállát Neera. – Én annak is örülni fogok, ha minden visszafogad.

– Miért ne tennék? Nem tettél semmi rosszat, Neera.

– De már nem olyan vagyok, mint ti...

Runaan elgondolkodott a válaszon. Persze, kicsit talán tényleg megváltozott, de ebben mi volt akkorra baj? Egy-két hét pihenés és újra olyan lesz, mint régen. Vidám, pörgős. Mégis, Runaan érezte, hogy hosszú út áll még előttük. De feladni azért sem fogja.

– Nem lesz semmi baj, ne aggódj – felelte Runaan végül. – Mindenki örülni fog neked, Neera. Főleg Ethari.

– Csak látnám már őt – sóhajtott fel a lány vágyakozva. – Nem is tudod, hogy mennyire hiányzott az eltelt évek alatt.

– Lehet, hogy talán mégis értem egy kicsit.

Neera meglepetten nézett rá. – Még mindig szereted őt?

– Annál is több, ha őszinte akarok lenni – engedett meg magának egy halvány mosolyt Runaan.

Neera jó darabig nézte a társát, mire lassan kezdett leesni neki, hogy miről is van szó. Ugyan az arcán megjelent egy hatalmas mosoly, de a lelke legmélyén valami teljesen más volt. A gondolat, hogy mennyit kihagyott az életükből... Elnyomta és elvett tőle mindent.

– Örülök nektek, Runaan – mondta végül Neera egy gyenge mosollyal, s óvatosan megölelte a másik moonshadow elfet. – Úgy látszik, sok mindent kell még majd bepótolnom.

– Majd segítünk!

•·**·•

Jó pár nap eltelt azóta, hogy Runaan és a csapata elhagyta Silvergrove-t. Ethari már induláskor úgy érezte, hogy valami rossz fog történni. Nem is akarta elengedni Runaant, de semmit sem tehetett volna. Ez volt a küldetésük, és nem igazán szólhatott bele. Mégis, nagyon nehéz volt elengedni őket, s még nehezebb az a pillanat, mikor Runaan üzenete megérkezett.

Ethari mindig arra gondolt, hogy Neera elvesztése után nem fog még egyszer ilyen történni vele, de most mégis eljött ez az idő. Runaan elment, s valószínűleg nem fog visszatérni. A virág ugyan még nem süllyedt el, de néha elmerült egyszer-kétszer és ezzel a frászt hozta rá.

– Ne tedd ezt el velem! – suttogta Ethari. Neera elengedése volt élete legnehezebb döntése, ezért nem is tette meg igazán. Ő nem fogadta el, hogy a testvére meghalt. Hiába az eltelt évek sokasága, Ethari csak küzdött tovább az igazáért. Hiszen Neerát elvitte valaki, arra semmi nyom nem utalt, hogy megölte volna.

– Gyere vissza! Kérlek, Runaan – könyörgött tovább a lelki fájdalmaitól szenvedő moonshadow elf. Nem tudta, hogy meddig bírja még majd ezt az egészet. Ugyan Neera eltűnése után többé-kevés egyben tartotta magát, s Runaan sokat segített neki abban, hogy ne veszítse el a gyászban önmagát. Most azonban mit tegyen? Runaan talán soha nem fog visszatérni, így aztán végleg egyedül maradt.

Ethari csakhamar felállt a víz mellől, s lassú sétára indult az erdőben. Körülötte mindenki boldogan cseverészett a másikkal, mosolygott és úgy tekintett mindenre, mintha még soha nem történt volna velük jobb dolog korábban. Ő viszont nem tudott örülni semminek. Túl sok minden zúdult most a nyakába, képtelen volt a mosolygásra.

Az erdő mindig segített neki abban, hogy meg tudjon nyugodni, vagy esetleg kiengedje magából a gőzt. A fák valami különös hatással voltak rá, s egy idő után mindig egy kellemes megnyugvás járt át. Valami különös aura, amit igazán sosem tudott megmagyarázni, de tulajdonképpen nem is akarta. Csak örült annak, hogy valami még képes volt boldoggá tenni.

Valami, de nem eléggé. Runaan sokkal többet tudott volna rajta segíteni. Vagy akár Neera. A lány, akit olyan régen elveszített, s aki bármelyik pillanatban mosolyt tudott volna csalni az arcára, ha hirtelen visszatérne hozzá. Csak egy pillanatra. Egy rövid időre, s Ethari soha nem kért volna többet semmit.

De néha a kívánságok nem váltak valóra...

•·**·•

Hey!

Csak olvassatok, okay? Ez a rész most nem tudom... Valami hiányzik belőle. Talán az életkedvem, vagy nem tudom.

:3