Hosszú évek után, Neera végre újra láthatta a világot és a természetet. A lány nehezen, de ki tudta vezetni Runaant a pincéből, és nem sokkal később már a sötét és sűrű erdőket járták. Neera persze továbbra sem volt nyugodt, hiába hagyták el azt a borzalmas helyet, de legalább már egy kicsit fel tudott lélegezni, s úgy érezte, hogy a remény újra visszatért. Talán nem teljesen, de jelen volt.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem ezt meg neked, Neera – sóhajtott fel Runaan, mikor már többé-kevésbé biztonságos távolságban voltak. – Megmentetted az életem.

– Semmit sem kell megköszönnöd – felelte halkan Neera, de nem nézett a társára. – Ez volt a legkevesebb.

Mióta kiszöktek, Runaan észrevette, hogy Neera szinte egyszer sem nézett rá egyenesen, még a pincében is mindig az árnyékban maradt, mintha nem akarná, hogy bárki is meglássa. Először arra gondolt, hogy a lány biztosan csak félt, ezért maradt inkább a sötétben, de a szabadban már mi baj történhetne velük, ha megbújnak az erdőben? Nem, itt valami más volt, s Runaan mindenáron ki akarta deríteni. Érezte, hogy valami nem stimmelt, s aggódott is Neera miatt.

– Neera?

– Igen? – nézett felé az elf, de a előrehulló, piszkos fehér tincsek gondosan eltakarták az arcát a kíváncsi szemek elől.

– Miért nem nézel rám? Mi a baj, Neera? – lépett hozzá közelebb a férfi, mire Neera összerándult, s úgy húzódott el, mintha egy ütéstől tartana.

– Túl sok idő telt el azóta, hogy elvittek otthonról – suttogta Neera remegve, továbbra is a földet bámulva. – Csak vártam ott a sötétben és a hidegben, s nem hittem már abban, hogy egyszer ki fogok jutni onnan. Talán el sem tudod képzelni, hogy mi történt ott velem...

Runaan egy darabig csak állt a helyén, majd szép lassan Neera mellé sétált, s óvatosan felemelte a lány fejét. Amikor Ethari először bemutatta neki őt, már akkor úgy érezte, hogy őt is mindenképpen meg akarja védeni, akárcsak Etharit. De aztán jöttek az emberek, s Neera eltűnt. Mindenki azt hitte, hogy a lány halott, és Runaan nagyon jól emlékezett arra az időre, mert Ethari nagyon magába zuhant. Talán Runaan is így tett volna, ha nem lett volna benne erősebb az, hogy vigyázzon a többiekre. De Neera most már újra vele volt, s csak arra tudott gondolni, hogy milyen boldog lesz majd mindenki odahaza.

– Mit tettek veled, Neera? – kérdezte aggódva Runaan, mikor a fehéres tincsek mögül előbukkant a lány arca. Látta a jégkék szemeit, melyek régen csillogtak az élettől, most viszont csak valami fakó fény csillant fel bennük. Az arcán lévő minták – a homlokán lévő félhold, s a szemei alatt fekvő, villámhoz hasonlatos vonalkák –, mind haloványan sötétlettek Neera sápadt bőrén. Alig érezte benne az életet, s ez megijesztette.

– Nem akarod tudni – rázta meg a fejét Neera. – Túl szörnyű, túl régi...

Runaan nem akarta hagyni, hogy a téma csak úgy eltűnjön, de azt is látta, hogy Neera nem volt olyan állapotban, hogy erről beszéljen, így nem faggatta tovább. Helyette inkább csak szorosan magához ölelte a vékony és reszkető moonshadow elfet, de szinte úgy, mintha soha többé nem akarná elengedni.

– Nem lesz semmi baj, Neera – ígérte meg a férfi. – Most már haza megyünk, rendben? Otthon majd minden rendben lesz, ne félj!

•·°°·•

Neera és Runaan egy barlangban állt meg pihenni, mikor a nap elkezdett felfelé kúszni az égen. Nem mertek világosban továbbmenni, mert féltek, hogy esetleg akkor meglátnák őket a fák között. Ez sem volt sokkal biztonságosabb, de valamennyire védelemben voltak. Tüzet persze nem gyújthattak, de legalább nem magányosan kellett átvészelniük az  órákat, hanem ott lehettek egymásnak, még akkor is, ha egyelőre nem találták meg a másikhoz kapcsolódó csatornát.

Neera egyszerűen nem mert megszólalni. Tudta jól, hogy szörnyen nézett ki a rengeteg ebbel és a gyengeségével, s tulajdonképpen végig attól félt, hogy így talán majd nem fogják visszafogadni. Runaan persze egész nyugodtan fogadta a dolgokat a helyzethez képest, de attól még Neera látta rajta, hogy mennyire aggódott.

– Runaan?

– Igen? – nézett rá azonnal a másik moonshadow elf várakozva.

– Milyen volt azután, hogy eltűntem? – kérdezte óvatosan Neera. Félt, hogy milyen hatással lesznek rá az új hírek, de tudni akarta a válaszokat.

– Ethari nagyon nehezen dolgozta fel a hiányodat, s mi tagadás, én sem voltam sokkal jobb állapotban. Rayla nem értett semmit, folyton csak azt kérdezgette, hogy miért nem jössz már befonni a haját, és miért nem játszol vele – mosolyodott el szomorúan Runaan. – Nagyon sokáig kerestünk téged, de nem leltünk a nyomodra.

– Évekig hittem abban, hogy egyszer majd rájöttök valahogy, hogy merre vagyok, s eljöttök értem – suttogta Neera bátortalanul. – De aztán rájöttem, hogy valószínűleg mindannyian azt hiszitek, hogy meghaltam.

– Nem mindenki – rázta meg a fejét Runaan. – Ethari még mindig azt várja, hogy egyszer majd betoppansz az ajtón, csak már nem látszik meg rajta a szomorúság. Még én is feladtalak, Neera.

A lány arcára egy fájdalmas mosoly kúszott, de Neera közelebb ment a társához. – Semmi baj, Runaan. Én sem hittem mindig abban, hogy egyszer majd visszatérek. Sőt, néha arra sem emlékeztem, hogy ki vagyok valójában.

– Haza foglak vinni, rendben?

– Tudom – mosolyodott el halványan a lány.

Nem tudták, hogy biztonságban lesznek-e, ahogy azt sem, hogy idővel nem találják-e meg őket a katonák, de legalább ott voltak egymásnak. Ha más nem is, ez számított valamit. Bíztak abban, hogy a sors majd az ő oldalukra áll egy kicsit, s a remény végigkíséri őket a hosszú úton, mint egy fénylő csillag a sötét éjszakában. Vezetőjük lesz, mint a hold és egyszer majd az otthon földjét tapossák újra.

Egy majd minden olyan lesz, mint régen volt.

•·°°·•

Hey!

Mint az látjátok, már folytattam is tovább a történetet, s bár itt-ott kissé borongós bevallom, azért nem kell nagyon aggódni. Happy End lesz! ^^

Amúgy nem tudom miért, de abban az egy, majdnem két órában míg írtam ezt a fejezetet (plusz még most is) karácsonyi zenéket hallgattam/hallgatok... Végülis, csak nemsokára itt a nyár... Tök szezonális, nem igaz? :D