Évekig csak várt és várt a sötétben, mozdulatlanul és feszülten. Kereste a megfelelő pillanatot arra, hogy egyszer végre ledobhassa magáról a láncait, és visszatérjen a családjához, akik bizonyára már nem is hittek abban, hogy életben van. Olyan régen szakították el onnan, olyan régen nem látta már őket, talán már nem is emlékeztek rá. Talán már örökre elfelejtették. Neera csak várt, s emlékezett.

Az elméje nem volt már a régi. Sok dolgot elfelejtett, de csak így időszakosan, mert néha újra és újra felmerengett előtte minden. A sok régi emlék, mint megannyi hazajáró kísértet, úgy támadták éjszakáról éjszakára, s Neera úgy érezte, hogy nem tud menekülni sehová. Ha arra hajtott abban a hideg és szörnyű pincében mindenki, hogy végleg és teljesen megőrüljön, akkor a létező legjobb úton jártak. Neera már évek óta nem tudta megállapítani, hogy éppen milyen napszak volt, vagy esetleg azt, hogy melyik évszakba léptek át az idő múlásával. A hónapok évekbe hajlottak át, és Neera egyre inkább azon a véleményen volt, hogy soha többé nem fogja látni a napot, sem pedig Xadiát. Aztán hirtelen minden megváltozott.

Érezte, hogy a telihold idején valami történt. Valami rossz, s mikor már ezernyi kérdés támadta az elméjét, akkor jelent meg az a férfi, aki Virennek nevezte magát, most azonban nem egyedül volt. Nem, mert pár őr segítségével egy másik moonshadow elfet vonszolt le a pincébe. Neera nem mert megmozdulni, ugyanis félt, hogy egyetlen rossz döntés, s Viren újra kínozni kezdi a keresett válaszokért, vagy esetleg megint kísérletezni kezd rajta, amit szerencsére már jó régen nem csinált. Mégis, Neera nagyon kíváncsi volt, mert valamikor nagyon régen még ő is moonshadow elfnek nevezte magát.

A társa szintén fogoly lett a pincében, de egyszer sem szólalt meg, nem evett és még fájdalmában sem nyöszörgött, vagy kiáltozott. Noha Neera sosem látta az arcát, a néha-néha felhangzó hangját túlzottan is ismerősnek találta, mintha már hallotta volna valahol. Nagyon régen, még abban a korban, mikor nem rab volt, hanem szabad és oda mehetett, ahová csak akart. Ismerős volt neki gyermeki éveiből, hiszen oly' sokszor volt vele, állt ki mellette és csalt mosolyt az arcára, ha valami elszomorította. De ki volt ő?

Neera várt és várt újra, ám a titokzatos idegennel nem tudott találkozni, nem látott rá egyszer sem és Viren sem árult el róla semmit, hiába kérdezgette. Csak annyit érzett, hogy ő is egy moonshadow elf, s ez az aprócska tény indította el azon az úton, ahol először is a szökési tervet kellett kieszelnie, de minél hamarabb. Egyrészt ő maga is el akarta már hagyni azt a helyet, másrészt pedig segíteni szeretett volna annak a másik fogolynak, hogy ne éljen át ugyanazt, mint ő. Azt nem kívánta senkinek, még az ellenségeinek sem.

A tökéletes pillanat azonban váratott magára. Viren mindig arra járt, és Neera abban sem volt biztos, hogy nem várják-e őrök őket a pince felett. Minden azon múlt, hogy mennyire lesz hibátlan a terve. Ha valamit csak egy kicsit is elront, akkor nem a szabadulást, hanem a halálukat hozzák közelebb. Mármint, az újoncot talán életben hagyja Viren, de Neera sejtette, hogy ő maga már nem lenne ilyen szerencsés helyzetben.

De a sors végül csak kegyes lett hozzá. Virent láthatóan bosszantotta valami az elmúlt napokban, s nem törődött semmi mással, csak egy tükörrel, amit neki már mutatott korábban, de Neera egy szót sem mondott róla. Kitartott és erős maradt, habár egyszer-kétszer már megtört az évek során. Most azonban nem engedte, hogy a félelem elhatalmasodjon felette. Küzdeni akart, s megmutatni mindenkinek, hogy nem az a szerencsétlen fogoly, akinek gondolják. Mikor leszállt az éj – kivételesen meg tudta állapítani a napszakot, ugyanis Viren pont említette –, belevágott a tervében, ami ugyan egy-két sebből még vérzett, de ennél tökéletesebbre nem tudta az adott körülmények között alkotni.

Neera egy erőteljes rántással kitépte a láncait a már régen meggyengült falból, majd egy lepattogott kő segítségével le is törte a csuklójáról a mágikus fémet. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy azonnal kereket oldjon, de nem akarta otthagyni azt az idegent, így végül lekapta a falon hagyott kulcsokat, s óvatosan besurrant abba a szobába, ahol a másik foglyot érezte. Végig az árnyékban maradt, ugyanis Neera félt, hogy a kísérletek miatt erősen megváltozott kinézete majd ellenszenvet vált ki másokban. Mikor azonban meglátta a már annyira látni vágyott, kiláncolt alakot, egyszerre elvesztette minden bátorságát, s a kétségbeesés átvette az irányítást az elméje felett.

– Runaan? – kérdezte halkan, enyhén remegő hangon Neera, de a másik rab még így is meghallotta a hangját, s döbbenten kapta fel a fejét, ami egészen eddig csak ernyedten lógott lefelé.

– Neera?! – Runnan úgy érezte, hogy a helyiségből elszökött minden levegő, ahogy a szinte ezer éve nem látott lány felbukkant a cellájában. Senki nem hitt már abban Silvergrove-ban, hogy még életben lehet valahol. Nagyon fájt neki az elvesztése, ám Neera egyetlen családtagjának talán még jobban.

– Akkor ti voltatok itt a telihold idején – suttogta továbbra is döbbenten Neera, de már nem dermedten. A kezdeti sokkból kilépve, már Runnan körül serénykedett, hogy minél hamarabb kiszedje a láncaiból. – Ethari hogy van? Mit tudsz róla?

– Mikor utoljára láttam, akkor még jól volt – felelte halkan Runaan, még mindig eltévedve kissé a meglepettség miatt. – Nagyon hiányoztál neki, Neera.

– Ti is nekem – felelte őszintén a lány, de azt már nem említette, hogy néha arra sem emlékezett tisztán, hogy volt-e családja a fogság előtt. – Gyere, szökjünk meg innen!

– Azt hittem, hogy már nem is fogod megemlíteni – eresztett meg egy halvány mosolyt Runaan, ami azonnal le is olvadt az arcáról, mikor a karjába belehasított a fájdalom, pontosan ott, ahol az a finom és vékony szalag egyre szorosabbá vált az eltelt idő során.

– Várj – lépett mellé gyorsan Neera, majd mielőtt Runaan tiltakozhatott volna, egy végtelenül egyszerű mozdulattal – és segítségül kérve pár kifekezetten éles és erős karmot – letépte a fogadalmat megpecsételő jelképet.

– Hogy csináltad?

– Hosszú – fordult el azonnal Neera, majd Runaan karját megragadva elindult kifelé a pincéből, s közben végig abban reménykedett, hogy a sors újra kegyes lesz hozzájuk és nem veszi észre őket senki. Mindenképpen vissza akart térni a bátyjához, hogy végre megint átölelhesse annyi év után.

•·°–°·•

Hey!

Nos, itt is van egy új sztori, ami nahát, egy TDP fanfic! Jelentem, hiába végeztem ki kb egy hét alatt a sorozatot, azért nem vagyok benne egy veterán, szóval ha itt-ott elrontok egy nevet, vagy valami nem tiszta, akkor azt jelezzétek nekem.

Amúgy csak egy rövid sztorit tervezek egy Ruthari találkozással, mert a szívemnek kell a cukiságbomba, s egyébként is nagyon magam alatt vagyok, szóval két legyet egy csapásra!

Remélem tetszeni fog! :3

(Nem mintha nem lenne egyértelmű, de ki lehet Neera kisasszony bátyja? ^^)